Minden csecsemőnek kötelező részt vennie egy csípőficamszűrésen hat hetes korban. Nos, a hat hetes kort szinte lehetetlen volt betartani, hiszen időpontot kellett kérnünk a Heim Pál Kórház ortopédiájára, ahol a telítettség miatt csak két hónapos korra kaptunk időpontot. De sebaj, gondoltuk, megyünk mikor tudunk. Mentünk is. Férjem – aki más szakterületen, de orvos – szerint mehetünk nyugodtan, mert ennek a babának semmi baj a csípőjével. Így magunkban feleslegesnek tartottuk ezt a vizsgálatot, de ha kell, hát kell.

Ekkor jött a forró víz a nyakunkba. Ugyanis az ortopéd szakorvos belépett a szobába, még három méterre volt a gyerektől, és azonnal mondta: na ez egy szép csípőficam. Puff neki. Szinte elájultam. Mondta is a doki, hogy biztosan szólt már nekünk a gyerekorvos, mert ez a betegség ordít messziről. Nem szólt ő sem, és a kórházban vizsgálók sem a születése hetében, így igen nagy csalódás volt.

Felgyorsultak az események: ultrahang, viselte csendben. Recept Pavlik-kengyelhez, átvettük. Irány a gyógyászati segédeszköz bolt, megvettük. Két nappal később vissza, és feltette az orvos a kengyelt. A szívünk szakadt meg a látványtól.

És, hogy milyen segítséget kaptunk ott ? Semmilyet ! Az orvosnak elhiszem, hogy az én apró kérdéseim viccesek voltak, számára butaság lehet, mert szabályosan nevetett rajtuk. Nekem pedig teljesen idegen volt ez a dolog. Hazajöttünk elkeseredve. Nekiestünk az internetnek: szakcikkeket olvastunk, fórumokat böngésztünk. Ettől kezdtünk lassan megnyugodni, mert láttuk, örülhetünk, hogy még most kiderült, van remény a teljes gyógyulásra.

Két nap múlva újra kórház, kontroll. Kengyelt igazítottak, és az orvos megnyugtatott a két nap alatt a csípője helyére került, mostantól a vápa erősítése következik. Na de ez a két nap milyen volt ? A baba sírt nappal, mert szokatlan volt számára a helyzet. Sírt éjjel, mert erőltettük, hogy hanyatt aludjon – orvosi utasításra. Első éjjel két órát aludtunk, mert mikor letettük a halálosan fáradt csöppséget a hátára, rúgott, beleakadt a kengyelbe, és azonnal sírt újra. Mikor nem bírtuk már, hasra fektettük, és édesdeden elaludt végre. Szóval innen kezdve csak akkor tettem a hátára aludni, ha nagyon mélyen durmolt már. Napközben persze igyekeztem háton tartani, mert ez kellett a gyógyuláshoz.

A kengyel viseltetését nagyon komolyan betartottuk. Mindig rajta volt, kivéve az esti fürdések, és később a megengedett esti 45 perc pihenő. Nagyon akartam a gyors gyógyulást, és ehhez erre volt szükséges.

Apróság, de a kengyel miatt nem tudtam szépen öltöztetni őt, hiszen a gyönyörű rugdalózók nem férnek rá egy szétterpesztett lábra, így éjjel-nappal hálózsákban volt a kicsi. Igyekeztünk minél színesebb, aranyos zsákokat venni, hogy pótoljuk a szép ruhácskákat.

Minden két hétben, majd havonta mentünk kontrollra, mindig jó hírekben reménykedve. És újra csak azt kaptuk: még nem elég, még nem elég … Utolsó két alkalommal már röntgen is kellett. Az sem könnyű egy 4, majd 6 hónapos babával. Nem beszélve arról, hogy az ember fél a káros hatásaitól. Az ágyékát ólomlappal takarták, de ki tudja ?

Nos, az igazi jó hír csak hat hónaposan jött. Lekerült a kengyel. Ez új életet jelentett ! Rövidebb esti öltözés, kevesebb sírás, több kacaj. Ekkor már annyira nagy volt a mozgásigénye, hogy hamar megtanult mászni, majd felállni is egy hónap múlva, ma már kapaszkodva sétál.

Még kontrollra kell mennünk mikor a baba önállóan jár, azaz 12-15 hónaposan. És akkor még kiderülhet valami, de én bízom benne, hogy nem.

Kíváncsi lennék más szülők tapasztalataira, véleményére, hogyan élték át ugyanezt, illetve teljes lett e a gyógyulás.

Persze egy kikötésünk volt gondolatainkban: csak ne január 13-án. Mert a férjem nem ér rá. Persze mi fog történni ….

A várandósság legnagyobb izgalma tegnap volt, mikor CTG-n voltam (mostantól naponta megyek, mert ma is ott jártam, meg holnap reggel is, ha éjszaka nem kell szaladni), és nem akart mozogni a lustaság. Lépcsőzés, terhelés után sem. Majdnem ott tartottak, aminek nem örültem volna. De aztán orvosi utasításra guggolásokat végeztem, és végre felébredt és megmozdult. Bezzeg nekem ma meg jó izomlázam van a  combomban. De azért ma is megtornáztattuk és lehet ennek hatására, de ma reggel kijött a nyákdugó, ami a tapasztaltak szerint pár óra, pár nap, szülésznő szerint egy hét múlva babát jelent. És fájogat a hasam. De fájogat már január 1-2 óta. Igaz ma kicsit erősebben. Remélem itt a nagy nap. Vagy holnap legalábbis.

Egyébként maga a terhesség teljesen simán ment. Minden úgy történt, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Ha azt írta az irodalom, meg kell mozduljon, megmozdult. Ha azt, hogy görcsöt kap a vádlim, akkor görcsöt kapott – megjegyzem az egész terhesség legkellemetlenebb élménye volt, mikor ez történt.

De mindegy is, ezen túl vagyunk. Készen áll minden arra, hogy a kisasszony elfoglalja a helyét a szobájában, és  a család életében. És most izgulhatok a szülés miatt. Ami érdekes, hogy kb. 15 éve félek rettenetesen, hogy egyszer szülnöm kell, és most, hogy ennyire közel van, már nem félek, inkább izgalomnak, kíváncsiságnak mondanám az érzést.

Ha túlélem – miért ne – majd beszámolok a végéről :)))

Aztán egy olyan munkahely miatt, ahol már nem szerettem dolgozni, elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy talán itt az idő lassítani. De – bár nem mindenáron – próbálkozásaink ellenére nem érkezett a meglepi. Munkahelyet váltottam inkább. Emiatt egyáltalán nem a baba körül forogtak a gondolataim. És ekkor aztán jött a jó hír. És láss csodát, korábbi félelmeim ellenére borzasztóan lelkesen vártam a picit. Terhességem teljesen problémamentes lett. Még az a félelmem sem igazolódott be, hogy biztosan nagyon meg fogok hízni, hiszen alapvetően hízékony vagyok, mára már nincs rajtam egy plusz kiló sem, pedig a bab még csak 7 hetes. Az, hogy a legkellemetlenebb élményként a 27. héten jelentkező vádli-görcsre emlékszem (ez viszont szörnyű fájdalmas volt), azt hiszem érzékelteti, hogy mennyire simán ment minden.

Csodálatos orvosom volt. Nekem fontos volt, hogy egy nő foglalkozzon velem, mert úgy gondoltam ő sokkal jobban átérzi mit gondolok, mit várok, mire van szükségem. És beigazolódott, hogy mennyit tud segíteni. A doktornő mindig nagyon alaposan elmagyarázott mindent, amit tudnom kell. Eleinte csak a várandósságra vonatkozóan, majd mikor közeledett az időpont, akkor a szüléssel kapcsolatban. Véges végig sulykolta, hogy természetes úton fogunk szülni, és arra ösztönzött, hogy lélekben készüljek fel azzal, hogy arra gondolok hány barátnőm szült már simán, minden probléma nélkül. Persze én továbbra is féltem, de belenyugodtam az elkerülhetetlenbe: ez a baba már meg fog születni. Tűkön ültünk már a végén. Már annyira vártuk a babát. 1 nappal később érkezett a hivatalos számításoknál, de 3 nappal az ultrahang jóslatához képest. Így már percenként kaptuk a telefonokat mindenkitől, hogy „na van már valami?”. Azzal viccelődtünk, hogy a kislány megvárta, hogy legyen neve, mert a férjem külföldi származása miatt szerettünk volna egy magyar, és egy török nevet adni, ehhez pedig az Akadémia engedélyére volt szükség, mely az utolsó héten meg is érkezett.

Már jó két hete jósló fájásaim voltak. Szombaton reggel a nyákdugó is távozott. Éreztem, nagyon közel már a nap. Vasárnap a CTG már viszonylag erős összehúzódásokat mutatott, de ezen a napon nem szülhettem: ugyanis 13-dika volt, és ráadásul a férjemnek egész délután operálnia kellett, így nem is tudott volna bevinni. Január 14-én hétfőn hajnal 3 órakor elfolyt a magzatvíz, de nem volt semmi fájdalmam. Így azt tettem, amit az orvosom javasolt ilyen esetre: visszafeküdtem aludni, hogy pihent legyek, mikor igazán erősnek kell lennem. Reggel hétkor hívtam őt, és elmeséltem hogy állok. Kérte, induljunk a kórházba. Innentől sem mondhatnám, hogy felpörögtek az események, és pont ez a történet lényege. Irány a XIV. kerületi Uzsoki Kórház Szülészete. Kb. 10 perc alatt oda értünk annak ellenére, hogy kicsit féltem a hétfő reggeli forgalomtól. Szülőszobán egy nagyon kedves szülésznő fogadott. Elvégezte a papírmunkát, és az előkészítést, mire megérkezett az orvosom. Fájdalom még mindig semmi, de jött egy jó kis méhszáj vizsgálat. Tágulás: nulla, egy ujjnyi sem. Elküldtük a férjemet, hogy vizitálja le a tegnapi betegeit nyugodtan, mert ebből késő délutánig nem lesz baba. Egyébként sem terveztünk apás szülést, tehát bőven volt ideje arra, hogy ne a kórház folyosóján üldögéljen. Kaptam egy zselét, melynek hatására kellett volna tágulni. Feküdtem a szülőszobában, beszélgettem nyugodtan a szülésznővel – ráért ő is, nem volt más szülés – sms-t írogattam a barátokkal, egyszóval teljes kényelemben, és nyugalomban lustálkodtam egy szép zöldcsempés szobában, történések nélkül.

Délután fél egykor újabb vizsgálat, melynek eredménye: tágulás nulla. Ekkor már 10 órája magzatvíz nélkül volt a kicsi, így az orvosom – nagyon szomorúan – azt mondta, hogy ebből császár lesz. Nem várhatunk sokkal tovább. Konzultációt kért, és az a doktornő is megerősítette, bizony, itt aztán remény sincs arra, hogy magától beinduljanak a folyamatok. Na ekkor hívtuk a férjemet, hogy most aztán jöjjön, mert hamarosan szülünk. És láss csodát, ő már éppen a kórház lépcsőjén baktatott fel. Bejött hozzám, megfogta a kezem, és bátorított. Mert ekkor már – mit szégyelljem – remegett a lábam az idegességtől, mert rájöttem, történni is fog valami a mai napon. Jött az aneszteziológus, bemutatkozott, és eldöntöttük együtt epidurális érzéstelenítést választok. És már indultunk is.

A műtőben úgy éreztem magam, mintha elvarázsoltak volna: maguktól történtek a dolgok, én meg valahogy mintha kívülről nézném az eseményeket. Érzéstelenítés, lefeküdtem, eltakartak, és már ment is. Én meg alig fogtam fel valamit. Egy hölgy folyamatosan közvetítette nekem a műtétet: most egy húzást fogok érezni, most egy tolást, meg van a baba, igen, kislány. És már jött is a kis édes hozzám. Tisztán, bebugyolálva. Gyönyörű volt. A szája pici cseresznye, a nyelve kicsi piros, és nyújtogatta. És rám nézett, majd a kicsi ujjacskáival megsimogatta az arcomat. Ez felejthetetlen tényleg, ahogy azt sokan előtte már ígérték nekem.

Ezt követően kerültem az elkülönítőbe, ahová egyesével jöhettek be a családtagjaim, először a férjem, majd anyu és az öcsém érkezett. És nemsokára az új családtag: Anna Lale, a picurka. Szépen telt el a késő délután. Persze fájt egy kicsit, de nem elviselhetetlenül a seb – bár még órákig egyébként is zsibbadt voltam –, majd a kedves, nagyon kedves nővérkék megmosdattak, éjszaka felálltam már, reggel meg egyedül zuhanyoztam. Ezt követően már normál szobába költöztem át, és miután a katétertől megszabadultam folyamatosan sétálgattam. És már a babuskát is elhozták a szobámba. Kedd éjszaka még nem velem aludt, hogy pihenjek, de szerdán már igen. Szegénykém ezen az éjszakán éhes volt már rendesen, de a tej még nem indult el bőven, így kapott egy picike pótlást, és így már jól aludt. Másnap már ez sem kellett, bár nehezen kezdtük el a szopást. Azonban két este is segítséget kaptam a csecsemősöktől – ezúton is köszönöm nekik – ahhoz, hogy végre megtaláljuk hogy jó neki, mert nem akarta elkezdeni a szopizást. Lassan rájöttünk, hogy az a baj, hogy túl nagy a bimbó, és nem fér be az icipici szájába. Ezen a bimbóvédő segített: azzal már ment, mint a karikacsapás. Pénteken már fejtem is egy értékelhető mennyiséget. Szopizni néhány napig még bimbóvédővel kezdtünk, majd menet közben elhagytuk, és ma már úgy tudja mi a dolga, hogy csak győzzem tejcsivel. Első héten úgy éreztük nem elég, mert esténként sírogatott, így elkezdtem szedni egy homeopátiás gyógyszert, melynek hatására bőven van mit ennie. Igény szerint szoptatok, a vigasztalás is a szopizás.

Összefoglalva: nekem a császármetszés nem volt egy kicsit sem rossz élmény, és kritikusok ide vagy oda, lehet, hogy ez a teljesen fájdalommentes szülés hozza meg a kedvemet az újabb babához. Mert a várandós időszakot nagyon élveztem, a szülés élmény lett, és ki tudja: a másodikat még természetes úton is megszülhetem. A babával való kapcsolatomat meg nem hiszem, hogy ez befolyásolja. Én abban hiszek, hogy az azóta eltelt napok, és főleg a hátralévők fogják azt megalapozni: a szoptatás, a babamasszázs, a beszélgetéseink, a közös játék.