Kisgyerekként minden kurvajóvolt, jó tanuló voltam, kreatív, 2.ban szindarabot rendztem meg irtam, stb. Van 2 öcsém, szüleim igazi felfedezettek, mikor összeházasodtak apám koliigazgató volt és ott laktak anyámmal a koleszban, most van 3 egyenként 600nm-es házunk. 23éves vagyok, az elten jogot hallgatok idén kellene végeztnem de külföldi tartózkodásaim miatt csúszok kb 1 évet.

Kb 10 évesen kezdtem el azon gondolkodni h engem örökbe fogadtak mert a szüleim teljes mértékben máshogy kezeltek mint az idősebbik öcsémet. Ez azóta is így van, de  már értem hogy én csak beccsúsztam őt meg a másik öcsémet meg már akarták úgyhogy nem várok arra hogy ez majd megváltozik. Összességébennagyon sokáig ugy gondoltam hogy minden bajom a szüleimre vezethető vissza(bulimia, vagdosás, egyéb öngyilkos próbálkozások). Aztán egy ideig azt gondoltam, hogy azért viselkedek ugy mint egy seggfej mert a vőlegényem megdugott egy 16 éves színésznőnek készülő csajt az én lakásomban, amíg apámmal síeltem. És akkor jobb is volt, mert elmúlt, egyedül lehettem, beláttam a volt kapcsolatom sikertelenségét és örültem hogy megvalósíthatom önmagam. Ez tartott kb fél évig. Azután ismét változó gyakorisággal vagyuk szarul kivéve a telet amikor folyamatosan. Ez azt jelenti hogy minden nap örülök amikro lefekszem aludni ahelyett, hogy befeküdnék egy jó forró kád vízbe zacskóval a fejem hogy ájulásig igyekezzek szétvágni a karom. Jelenleg a 4. pszichológusomat fogyasztom, még van motivációm, elvileg én úgy gondolom amikor normálsi vagyok hogy minden rendben csak néha ropssz kedvem van és ezt terápiával ki tudom küszöbölni. Csak az a baj, hogy arra amikor rossz kedvem van nem emlékszem, arra csak akkor emlékszem amikor legközelebb rossz kedvem van, amikor eszembe jut hogy a múltkori kés nme éles és másikat kéne keresni. van 2 memóriám Sokat iszom valószínűleg túl sokat, épkézláb kapcsolatom nem volt több mint 2 éve, a fizikai szükségleteimet időnként kielégítem. És ami a legaggasztóbb, aminél reménytelenebbet nem tudok elképzelni jelenleg, hogy nem azért akarok meghalni és nem azért gondolok erre minden kibaszott nap, mert engem valaki enm ért meg vagy a szüleim rossz emberek vagy nincsenek barátaim, hanem mert nem látok semmi jót a világban, semmiolyat ami megérné hogy akár egy perccel tovább éljek. Teljesen mindegy minden amit csinálok. Máskor pedig látom a terveimet, teszek is értük, büszke vagyok magamra, azzal az érzéssel alszom el, hogy ma megint haladtam előre. Aztán másnap úgy kelek fel hogy bemegyek a wcbe és ott ülök egész nap mert ott elég sötét van és cigizek és azt várom hogy lemenjen a nap aminek a látványa  máskor az életet jelenti. A bal karom olyan mint valami idióta kamasz fizika füzete szétfirkálva és soha nem szégyellem, semmilyen érzelem nem fűz a még gyógyuló sebeimhez. Szerintem ezek a dolgok nem normálisak.