Életem sorsfordulója itt kezdődött el csak igazán. Ekkor már benn voltam 19 év házasságában, s közben mindig úgy éreztem valami  hiányzik az életemből.    Ugyanazon a napon műtöttek egy nálam 14 évvel idősebb férfit is, aki hamarosan  a legnagyobb romantikus szerelem lett az életemben. Négy  nap után úgy sétáltunk a folyosón, mintha  már ezer éve ismernénk egymást. Viharos gyorsasággal gyógyultam és mindenki nekünk szurkolt, mondván kórházi szerelem. Fájó szívvel váltunk el, mert nem tudtuk mit hoz a jövő, hiszen nem csak 14 év korkülömbség de, 160 km  távolság is volt köztünk,.

Teltek-múltak a hónapok, én gyógyulgattam, bár a műtét  nem hozta meg a várva- várt eredményt, mert azóta sajnos bottal járok, most már három éve. Közben elváltam, kiléptem egy boldogtalan házasságból, mert rájöttem,h ogy mi hiányzott az életemből . ” A Lelkem társa hiányzott.” Bár a körülmények  nem igazán kedveztek ennek a kapcsolatnak, de életem legcsodálatosabb időszakát éltem ekkor. Ha találkoztunk, akkor a lelkünk találkozott és a szívünk.

Egy év boldogság volt, de soha nem bántam meg, mert megtanultam mi az  hogy “szeretet”. Megtanultam  valakit végtelen tiszta szeretettel szeretni. A lelkem szeretetével. Bár az egészségi állapotom ugyan rosszabb lett és azóta  egyedül élek, de  a lelkem boldogabb és ha a lélek boldog, akkor a testi nehézség  sem olyan nagy nehézség.  Azt hiszem bölcsebbé váltam  ezalatt a három év alatt. Ha  a sors kegyes lesz hozzánk, júliusban két év után újra találkozni fogunk…

Véletlenül találtam rá a te történetedre, és megdöbbenve olvastam  végig. Én is 1965-ben születtem, novemberben, és csípőficammal. A Karolina útra kerültem, ott tettek többé kevésbé helyre.  Most  volt 3 éve , hogy kaptam egy protézist. Azóta Istenien megyek, “bottal”, azelőtt bot nélkül . Szóval nem a várt eredmény sikeredett.  Először nehéz volt  elfogadni a helyzetet, de ez van. Nézzük a jó oldalát, azóta mindenki megnéz az utcán!

A rokkantsági bizottság  kétszer utasított el, azzal a megállapítással, túl jó a lábam. Akkor, abban a pillanatban elkeseredtem, de ma már másképp látom az életet. Soha nem szedtem fájdalom csillapítókat ,nem azért mert nem fájt a lábam, hanem az agyammal próbálom a fájdalmat legyőzni. Egyébként az én bélrendszerem sem bírta volna a fájdalomcsillapítókat, amit egész életében szedhetne az ember! Teljesen átprogramozom magamat, saját magam orvosa vagyok, mert másképp nem tudnék dolgozni. Megváltoztattam a gondolkodásmódomat is magamról. Igaz 1993 óta foglalkozom spirituális dolgokkal, ami lelki, szellemi  továbblépés a fizikai teshez képest, ami számomra nagyon jól beválik.

Néha én is úgy érzem, “elhagyom a lábam” , de imádom az életet, boldog vagyok, édesanyámat én vígasztalom, mert lelkiismeret furdalása van amiatt, hogy így születtem, mert nem tudta megfizetni az orvost, és szerinte ő “húzkodta” ki a lábamat, szülés közben. Az orvos nem tehetett róla ezt mi vállaltuk fel születésünk előtt, hogy ezt alázattal, türelemmel végigcsináljuk. Elváltam, van két  lányom, ők még velem vannak, és úgy érzem mindenre  képes vagyok, és ha elhiszem magamról akkor az úgy is lesz.

Nagyon fontos, hogy vélekedsz magadról. Amiben hiszel azt  is fogod megtapasztalni.  Hatalmas belső munka van abban, hogy  jobbá tegyem magamat megfordítsam az egészségemet (ne egyre betegebb legyek), hanem egyre egészségesebb!  Lehet ,hogy túl optimistának tűnik, amit most leírtam, de nálam elég jól beválik, de nap, mint nap foglalkozom magammal, “gyógyítom” magamat .

Egy jótanács mindenkinek ,aki olvassa: Soha nem szabad beletemetkezni a betegségbe, felül kell emelkedni, -föléje, mert ha nem, akkor ő irányít bennünket, és nem mi irányítjuk őt! Mindennap minden pillanatban hálát adni mindenért, és meglátni az élet , és a természet szépségét! Elfogadni a betegséget, ez az első és legfontosabb  dolog, mert csak ezután tudunk rajt változtatni jó irányba, ezután történhet meg a kimozdulás, felemelkedés belőle!! Neked is sikeres felemelkedést, és a lehető legjobb egészséget kívánok, és mindenkinek aki olvassa soraimat. Szeretettel:Júlia