Tavalyi történet… Június 23-án, hétfőn “túlestünk” a 15 hós oltáson. Ez egy olyan érdekes oltás, hogy 5-12 nap múlva lehet a babának hőemelkedése tőle. Ez meg is volt, vasárnap hajnalban kezdődött. Napközban nyűgös volt, nagyot aludt, valószínű utána gyorsabban kezdtem el etetni, minthogy igazából felébredt volna, és megakadt egy meggyszem… Eredmény, asztal, etetőszék, szőnyeg, én, sugárban… Romeltakarítás, fürdések…

Valószínűleg itt került a kezébe a picike gumikacsa. Irtó aranyos kis játék volt, egy nagy kacsa, három picit hord a hátán, mindegyik sípol. A nagyot szoktuk volt használni a kádban a picik önmagukban is majdnem lenyelhető méretűek, a fürdőszobapolcra félre voltak rakva. Most “elkérte”, a szobában is azzal játszott, megpróbálta belegyömöszölni a szájába, és nem tudta kivenni… Mire odaugrottam, a kacsa kijött, de síp nélkül. Ordítás, köhögés, ijedtség… (Hagy tegyem azt hozzá, hogy a kisfiam sose volt szájba gyömöszölős fajta, még a játszótéri kavics, minden rendes kisbaba rendszeres eledele is ellehet tőle…)

Innentől jött a dolgok cifrázása, ugyanis a baba nyűgössé vált, nem mindig volt hajlandó “rendesen” enni, a meggy meg a sajt meg azért hosszú távon nem teljes értékű táplálkozás… Amikor viszont olyanja volt, evett, a pelenkában “termés” is volt, amit én – ahogy ilyenkor az anyukák dolga – szépen, gondosan megvizsgáltam, lelet után kutatva… A nyűgösség meg végül is fogható az oltás vagy a nagymeleg számlájára is, úgyhogy várakozó álláspontra helyezkedtünk…

Mondtam már, hogy péntek a mi “szerencsés” napunk? Kisfiam pénteken született (ha nem megyek be a kórházba az “agybajommal” tuti péntek éjszaka vagy szombaton rohammentő; ezt már megírtam a szüléstörténetemben) a hazajövés utáni megfázásai péntekeken kezdődtek, amikor a tüdőgyuszim idején ő is behódolt a vírusnak, az egyik baj – a megfázásszerű – pénteken, a mandulagyulladás szombaton… Szóval ezek tükréban úgy döntöttem, hogy nem várjuk ki a pénteket, ha nem jön ki, csütörtökön lemegyünk a gyermekorvoshoz…

Ott baj előad, beutaló ultrahangra megkap. (Miután a kis izé műanyagból van, vélhetően a röntgen nem “látja”). És itt kezdődik a dolgok érdemi része.

Első felvonás: ambuláns vizsgálatok:

Mivel csütörtökön délután volt a rendelés, már esélyem se volt, hogy felvegyék az információn, hogy megtudjam, mikor is van az ultrahang a klinikán. Szerencsére pénteken gyorsan felvették, és megtudtam, hogy reggel 8-10 között. Namármost, ez azt jelenti, hogy fél 9-kor (a manó már evett, én még nem) felpakolás a babakocsiba, neki a szokásos neszeszer, babaital, és indulás (busszal) hogy odaérjünk.

A gyermekklinika épületét megtalálva először jó sok lépcsőn kellett fel – majd a porta mögött le – küzdenünk magunkat, hogy az ultrahanglaborba érjünk. (Később a portás elmagyarázta, hogy van egy másik bejárat is) De térjünk vissza az ultrahanghoz. Ott heves fejcsóválás, a műanyag nyavalya nekik se tetszik. (Bár az egyik kacsából ugye misztikusan eltűnt a síp, a másikat meg élből kidobtuk, hogy “veszélyes”, volt még egy harmadik, ami ugyan beesett a mosógép mögé, de nem jelentéktelen izomerő felhasználásával kibányásztuk, mondván, bűnjel, jól jöhet… Ezt vittem magammal, és mutogattam, ki tudja, hányszor összesen…). Szóval mindegy, azért megcsinálják. Baba első leöltöztetése, lefektetés, pocira zselé, ordítás, ultrahang, semmi. Papír, mely a röntgenhez irányít.

A röntgen persze csak 10-től van, úgyhogy hiába értünk oda hamar, egy bő félórát várnunk kellett. Másodiknak jutottunk be. Második leöltöztetés, nekem csini bordó ólomruha, gyereket egy bizonyos fogással (egyik kezemmel össze a két kezét, másikkal össze és leszorítani a két lábát) a készülék alá a filmre fektetni, ordítás, röntgen kész, öltözés fel. Ezzel az UH-ra kellett visszamenni.

Az UH-n (a röntgenen sem látszott semmi) a hölgyeknek egy mondat ver szöget a fejükbe, miszerint “sírt és köhögött” amikor kivettem a szájából a síptalan kacsát, ezért arra gyanakodnak, hogy a tüdő helyett esetleg a légcsőben talált magának helyet az “idegentest”, így újabb utalványt kaptunk a röntgenbe, ahol újabb öltöztetés, egy fekvő tüdőröntgen, egy álló (két kezénél fogva kellett lógatni a gyereket, mint egy nyulat vagy kismacskát) illetve egy nyeletés kontrasztanyaggal. (Gyerek fekszik, ordít, te dugod a szájába a cumisüveget, és vagy lenyeli, vagy megfullad.)

Közben volt két vérvétel is, ezekhez nem kellett leöltözni, de a “gyerek ordít” rész stimmel. Hány ordításnál is tartunk? a második vérvételnél mindenesetre megengedték, hogy szoptassam közben, és miután nem nyugodott, félig öltözötten, karomban agy hüppögve evő gyerekkel jöttem fel a pincelabor lépcsőin.

És kaptunk (még az UH-soktól) egy picike cédulát is, ami arról szólt, hogy osztályra felvétel. És itt kezdődik a második felvonás.

Második felvonás: osztályon

Mielőtt felmentünk volna osztályra, a babakocsi problémáját kellett megoldani, merthogy az nem mehet velünk… A portás szerencsére megigérte, hogy vigyáz rá. De nem ám a portásfülkében, hanem a folyosón tegyem le. Aha. Szegény kicsit megsértődhetet, amikor én kétkedve fogadtam a dolgokat, de aztán kénytelen-kelletlen beleegyeztem. A babakocsi egyébként egyben maradt, apa munka után bejött hozzánk, és hazavitte.

Felmenve már “a kis sípos”-ként aposztrofált gyermekem fölött heveny vita alakult ki, miszerint belgyógyászat vagy pulmonológia… Mióta utóbbi tudományterülethez “szerencsém” volt, legalább tudom, hogy tüdő… Na mindegy, a lényeg az volt, hogy az egyik röntgenképen úgy tűnt, hogy a légcső van beszűkülve kb. annyival, mint amekkora a bigyókánk, mert mondjuk nyomja a nyelőcsőben elakadt bigyó. Na, ez most kié? Ha nem fulladozik, akkor belgyógyászat, ha fulladozik, akkor tüdő, de leginkább legyen “a másiké”, ne nekem kelljen vele agyalni (és ide olyan ördögöcske alakú szmájli illene, a rosszmájú gondolatom illusztrálandó.)

Szerencsére a betegfelvételen már nem kellett levetkőznünk, ellenben fej- mellkas- és pocakkörfogatot mértek, súlyát kérdezték és hosszát akarták tudni. Utóbbit kikértük magunknak, a kisfiam már jár, magassága van, és az 73 centi. Az ordításra, amit a méretkezés kiválott, rutinosan gomboltam a blúzt, vettem is elő a bio-fájdalomcsillapítómat, aztán a dolog végeztével letelepedtünk a folyosón a szokásos szemérmetlen (akinek nem tetszik, ne nézze, ez itt a gyermekklinika, a sarokban meg egy hasonló pózban ábrázolt anya-gyermek szobrot lehet megcsodálni) pózban, ahol a baba rövid úton be is aludt.

Neki szerencséje volt, mert mindig kéznél az élelem, nekem viszont már nagyon hiányzott az elmaradt reggeli – hazafelé veszünk pár szem Fornettit volt az eredeti terv – úgyhogy igencsak vártam már, hogy minimum döntsék már el, hogy hova kerültünk, aztán felfedezhessem a kajavásárlási lehetőségeket, vagy végre 2 óra múljon, és apa bejöjjön. Ekkor volt kb. fél 12.

Meglett a helyünk, megkaptuk a 3. szoba egyik kis rácsos ágyikóját. Ki kellett tölteni egy lapot, miszerint mit szokott enni a gyerek, mi a kedvenc játéka, mikor alszik el, mikor kel, mikor szokott fürdeni, van-e valamilyen gyógyszerallergiája, ilyenek… Na most ezt nem tudom, hogy adott esetben – ha nem tudok vele maradni – használják-e valamire, vagy nem, ellenben nem volt kérdéses, hogy vele maradok. Még az ultrahangon biztosítottak róla, hogy vendégeskedésünk nem lesz hosszú, hétvégén is lehetőség van zárójelentéssel hazamenni… Szóval, bejelentkeztünk a Hotel Gyermekbe…

A belosztály egyébként tuti barátságos hely, a falakat mesejelenetek, mondókák díszítik, egy művészeti szakközépiskola növendékeinek “ajándékaként”. a szobákban különböző “világok” vannak, az 1.-t nem láttam, de a 2. az Micimackós, a 3. hupikék törpös, a 4. már nem is tudom, milyen volt. Minden szobában két rácsos kiságy és két nagyobb gyereknek való rendes ágy van, plusz televízió. (Értem én, értem, de mi van, ha zavarja a kicsiket?) Hatalmas pakkunkat (piros neszeszer babaitallal és zsebkendővel, plusz egy üres nejlonzacskó) letéve vártuk sorsunk alakulását, na és apát…

Ja igen, közben kaptunk egy kis fiolát is, hogyha “termés” lenne, gyűjtsek be belőle, meg akaják vizsgálni, véres-e. Már mikroszkopikusan, mert szemmel láthatóan nem… Pelenkázó egyébként nem volt, úgyhogy máris felhasználásra került az üres nejlonzacskó, merthogy azt kettévágva, szétterítve lett egy lepedővédőnk…

Gyermekem a sok inzultus után épp ismét elaludt, amikor jött valaki, hogy ő meghallgatná. Persze ébredés, ordítás. Oké, hogy a szülészeten a nagyon kedves neonatológus doktornénink nem hallgatott alvó/szopó babát, inkább visszajött, de az ő volt, ez meg nem ő, meg a gyerek is nagyobb, többet kibír, na de itt részrehajló is lehetek, szóval ezt hagyjuk…

Apa közben hazért a munkából, kapta a drótot, hogy miket hozzon be, különös tekintettel nekem kaját sokat, manónak ruhát, tisztálkodószert, és nekem is valami kényelmesebbet. (Még így is jó, hogy farmerben indultam el.) Ja, és persze “rendes” babahamit, mert a “mindent eszik” az az én olvasatomban nem a húsleves, krumplipüré, párolt egészhusi, hanem azért valami babásabb… a krumplipüréből néhány kanál azért lement, de az az ízetlen szubsztancia kb. 6 hónapos “korunktól” nem kedvencünk… Néhány babajáték is jó lenne…

Beért, beszéltünk, lepakolt, baba éppen (megint) aludt, ment, mi maradtunk. Jó hétvégét. (Ja, eddig nem akartam magára hagyni a gyerkőcöt, de most már muszáj volt, a “látogató WC” nevű intézményt is megkerestem/felkerestem. Nem túlozták el a komfortot, egy olyan helyen, ahol több anyuka is benn lehet akár huzamosabb időre is a gyerekkel, egy egész WC, igaz ez kulcsra zárható, zuhany meg nincs, minek is lenne, majd kissé tábori módon körbetörölgetem magam, jó lesz.

Lassan sikerült kideríteni alap dolgokat, mint például azt, hogy az anyukának vagy a Fleur kertiszéken kell kábulnia alvás címszóval, vagy kap matracot, és a földön. Ez utóbbi lényegesen kényelmesebbnek tűnt (bár a szék szoptatásra kimondottan alkalmas, de aludni azért nem szívesen alszom benne) így erre szavaztam. a fürdés pedig a picike gyermek fürdőszobában (zuhanyzó, WC) a zuhanytálcára kirakott fürdőkádban, amit a “szennyesraktár” feliratú ajtó mögül, kifejezetten “steril” környezetből kell előhalászni. a gyermek fürdőszobát felnőtteknek használni szigorúan tilos! Ja, az ajtó nem zárható, az osztály meg koedukált. OK.

Na jó, ne szaladjuk előre, a fürdetés tanulságairól majd kicsit később írok, most még szeretném megemlíteni, hogy a szobatársunkkal viszont mennyire szerencsénk volt. Egy egész szobatársunk volt egy tíz-tizenkét éves nagylány, akivel a kisfiam nagyon jókat játszott, fel se vette a kényszerű környezetváltozást. Még szerencse, hogy “egyikünk” ilyen nyugodt volt, mert én ötperces frekvenciával érzékenyültem el újra és újra…

A délután folyamán egyébként senki ránk se nézett, úgyhogy szépen elérkezett a fürdetés ideje. Miután előtte bementem és körülnéztem, látszott, hogy leöltöztetéshez nem sok hely van, úgy döntöttem, hogy bodyra vetkőztetem a kisfiamat, így ott csak azt meg a pelenkát kell levenni. a gyakorlat azt mutatta, hogy ez így nem jó, mert nem volt hely a továbbvetkőztetésre, nem lehetett hova kidobni a pelenkát (visszavittem a szobába) és az esetleges nagydolog után se lehet helyben megtörölgetni a gyereket. a törölközőt még csak-csak felvágja az ember a zuhanyzó felső rúdjára, de hova teszi a gyereket (persze, a földre le, csupaszon, aha!) amíg épp azzal szerencsétlenkedik, hogy az állandóan szökni készülő zuhanyrózsával megfelelő mennyiségű és hőfokú vizet töltsön a műanyag kiskádba. Persze, lehetne zuhanyozni is, de a gyerkőc ezidőtájt még félt a zuhanytól. A víz egyébként nem volt kimondottan meleg – lehet, szándékosan, hogy ne forrázzák le magukat a gyereket – de aztán nem is volt hideg, egy gyors fürdést meg lehet oldani. Kb. egy éve volt utoljára olyan, hogy babamasszázs nélkül fürödtünk, de szépen megült a kádban, még némi öröm-csapkodást is sikerült felfedeznem, és megfürödtünk. a visszamenet már egyszerűbb volt, gyerek törölközőbe becsavarva (imádkozás, menet közben ne akarjon pisilni) szobába vissza, ott gyorsan felöltöztet, onnan a napi rutin az otthonihoz hasonlóan szopi, alvás irányba terelődik. Kicsit késő aludt el az izgalmas nap után, de tulajdonképpen nem volt semmi probléma…

Problémára az éjszaka számítottam. a kiságy oldala jó nyikorgós vasrúdon ereszthető le, akasztható fel… Ez nem az az élethelyzet, amikor hirtelen ki lehet kapni nyöszörgő drágádat, illetve ha elaludt is igen “lábujjhegyen” kell visszahúzni a rácsot, az újraébredést elkerülendő. És még ott van a mi kis privát szokásunk, hogy kb. hajnali 3 óra után már egymás mellett alszunk. De aztán rákérdeztem, nem szabályellenes a gyerek az anyával a földön, úgyhogy úgy lett. Tűrhető, ha nem is pihentető éjszaka volt.

Harmadik felvonás: meglepetésszerű szabadulás érdemi végeredmény nélkül

Unalmas, lassan telő szombatra készültem. Még pénteken az osztályon ugyanis azt mondták, hogy hétvégén a fű se nő, ne is álmodjunk hazamenésről… Egész délelőtt felváltva szaladgáltunk és szopiztunk. Közben Laurához jöttek a szülei, ami a kisfiamban heves féltékenységi rohamokat váltott ki, minthogy a kislány már nem vele foglalkozik… Leadtuk az újabb “drótot” apának, mint pl. a nekem nagyon hiányzott egy párna, a gyerek törölközőjét meg inkább nem koszolnám az ágyon, valamint további kaják, pohár, az anyatejserkentő “gyógyteám”, ilyenek… Apa kora délutánra igérte magát. Vártunk…

A kislányék is vártak, nevesen a pulmonológus doktornőre, aki eldönti, hogy hazamehet-e. Ezzel a doktornővel nekünk is dolgunk volt, ugyanis pénteken azt mondták, ő néz rá a talányos leleteinkre, és dönti el, hogyan tovább. Szóval vártunk…

Megjött apa, és kipakolt. Kicsikét csatatérré – vagy raktáráruházzá? – változott tőle kiszemelt kuckónk… Aztán beviharzott az említett doktornéni, és “Gábor? Írom a zárót…” kijelentést tette. Megálltunk úgy ahogy voltunk pakolás közben, hogy “He?”… izé “Tessék? Szóval mehetünk haza? Ez biztos?”…

A kijelentés pontosítva is kijelentés maradt. Az a bizonyos szűkület betudható észlelési hibának, bemozdulásnak, mittudomén. A gyereknek szemmel láthatóan jó a kedélyállapota, nem sípol (ez most nem szóvicc) levegővétel közben, nem fulladozik, eszik és kakil, semmi baja, mehet.

Hirtelen egy zárójelentés boldog tulajdonosai lettünk, és ott álltunk két nap alatt becipelt temérdek cuccal, ellenben babakocsi nélkül, de tulajdonképpen mégis boldogan.

Mivel autóval rendelkező ismerőseink nem vették éppen fel a telefont, a cuccok szépen táskába kerültek, a gyerek apa karjára, mi pedig kisétáltunk a buszmegállóba. Tulajdonképpen még nem is volt nagyon kényelmetlen hazamenni. Otthon vagyunk!

Epilógus:

Talán sose tudom majd meg, mi lett a gumikacsa-síp sorsa. Lehet, hogy mégis benne volt egy pelenkában? Vagy talán megemésztődött? Vagy elakadt, betokozódott valahol, és majd mondjuk a gyermekem 20 éves korában egy rutinvizsgálat, mondjuk egy tüdőszűrés kimutatja? Talán soha nem derül ki.

Bár olyan érzésem volt, hogy mindenki “szabadulni akart” a problémától, úgy tűnik, probléma nincs, köszönjük szépen, jól vagyunk.

Azért azóta minden játékot alaposan megmotozok.

1. felvonás: előadom panaszomat, és a “nehezítést”, miszerint szoptatok. Fél óra tanakodás után Amoxicilinről (szoptató anyák gondos előny/hátrány mérlegelés után szedhetik) és mixtura pectoralisról szóló recepttel távozom. Meg a kéréssel, hogy ha nem jól vagyok, menjek vissza 5 nap múlva. Tünetek rosszabbodtak.

2. felvonás: akkor valami erősebbet. Cifran. Ezt már TILOS szoptatás mellett szedni, de szedjem. Jópofa mellékhatásai vannak, hallucinálni pl. kifejezetten szerettem volna, de nem, csak a baba álmodott tőle rémeket. A levél elfogyása után visszamegyek, már a mellkasom is fáj levegővételkor.

3. felvonás: tüdőgondozó. Hosszas huzavona után – amikor mentem, nem rendelt a körzetem, a babát nincs kire hagyni, viszont időközben ő is megfázott, minimálisra szeretném csökkenteni az “utaztatását” illetve a várakozási időt – rendkívül segítőkész betegfelvételisek megtalálták a megoldást, és időpontot kapok aznapra, ráadásul elsőt. Röntgen, ami azért szintén nem egy előnyös dolog szoptatáskor, de ha muszáj, akkor muszáj. Vérvizsgálat, légzésanalízis, orvosi kikérdezés, meghallgatás. Ez biza tüdőgyulladás. Nehezítésemet ő is tudomásul veszi, ezzel együtt Klacid Uno-t és Pulmicort inhalátort kapok. A hét szem bogyó elfogyasztása után menjek vissza.

4. felvonás: visszamentem. A “foltom” visszahúzódott kisebbre, idő kell, míg eltűnik. Az inhalálót fogyasztgassam csak tovább a köhögés megszűnéséig, nem kell visszamenni (hacsak nem vagyok rosszabbul)

5. felvonás: itt tartunk most. Vannak napok, amikor erőteljes a köhögés (más napokon abszolút nincs) a nagyon mély lélegzet “vége” fáj, illetve az oldalam. Nem szeretném hipochonder benyomását sem kelteni, viszont elbagatellizálni se lenne jó a dolgokat (elsősorban a baba miatt nem jönne jól egy jó kis szövődmény).

update:

6. felvonás, 2008.04.26. Pár napja az egész teljesen figyelmeztetés nélkül, spontán megszűnt. Újra tudok normális sebességgel menni, egy hónap kihagyás után újra voltam úszni, minden rendben van. Most már ezt is tudom.

Néztem a kis emberke-kezdeményt a monitoron – az orvosom éppen akkor állapította meg a várandósságot – és elállt a szavam… „Nem ezt várta?” – kérdezte az idős doktor. „De, csak nem tudtam, hogy ilyen hirtelen… még semmi anyai ösztön nincs bennem…” – nyögtem ki felettébb intelligensen. Átölelt, és azt mondta: „Megjön az kislányom, idővel megjön az.” Igaza lett.
Hogy miért így kezdem a történetet? Számos olvasói levelet, internetes hozzászólást olvastam, természetes szülés – császármetszés – szoptatás témakörben. Elszomorít, hogy sokan úgy gondolják, a „császár” után nincs szeretet, nincs kötődés, nincs anyatej, a műtétet csak „el lehet szenvedni”, utána a szinte szükségszerű lelki traumát „fel kell dolgozni”. Különösen az dühít, hogy nemcsak az önjelölt próféták, hanem „valódi” szakértők, orvosok is gyakorta ezt az álláspontot képviselik és hirdetik, fölösleges és alaptalan pánikot keltve. Ezeket olvasva úgy érzem, sok leendő anyuka megijed, eleve szorongással áll neki a várandósságnak. Történetemmel – amely Debrecenben játszódik – szeretnék egy picit reményt, ellenpéldát mutatni, hisz nálunk minden jól alakult.
Majdnem eseménytelen várandósság volt. Viszonylag későn lett felfedezve, mivel a tablettaszünet után rögtön összejött, és se hányinger, se megutált-megkívánt étel, se más kellemetlen mellékhatás nem jelezte. Mire megláttam a monitoron a kis emberkét, már túl is voltam az első trimeszteren.
Az első történést az AFP eredményem jelentette, ugyanis nem lett túl jó. Mint utólag kiderült, egy héttel fejlettebb volt a baba, mint ahogy a naptár szerint számított. Amikor az erről szóló papírt megkaptam, már éreztem a kis “mocorgásokat”. Párommal végigizgultunk egy lepény- és magzatvízvizsgálatot, és a kényszerű fekvés alatt folyamatosan beszéltünk a picurhoz, hogy „kapaszkodj, rendesen, kapaszkodj!”. Kapaszkodott… Én pedig megkaptam az első adagot a doktor úr szerint megjövő anyai ösztönből.
Könnyű és vidám második trimeszter, jött és ment. Annyira nem éreztem magam nehézkesnek, hogy leginkább akkor vettem csak észre állapotomat, amikor a munkahelyen a csupa-tükör mosdóba belépve egy pocakos nő nézett velem szembe. A picur egyre inkább érezhetően mocorgott, amit a férjemmel nagyon-nagyon élveztünk. Kedvenc gyümölcseimet ettem, kedvenc zenéinket hallgattuk a pocaklakónak, hogy világra jövetele után már „ismerős” dolgokkal találkozzon. (Megjegyzem, eddig minden bejött!)
A 32. héten – pont az ultrahangvizsgálat előtt – volt egy furcsa éjszakám. Nagyon fájt a mellkasom, nem tudtam aludni. Az ultrahangon mindent rendben találtak, azt tippeltem, biztos csak akkor fordult be a baba… Pár nap múlva a különös éjszaka megismétlődött, ezért másnap nem mentem be dolgozni. Aznap reggel meglepetés ért, úgy tapasztaltam, nem tudom kezelni a számítógépet és a telefont (informatikus vagyok, ennek ellenére nem találtam meg a betűket, sőt 20 percig kerestem a bekapcsológombot) és nem értem meg az írott szöveget… Ezt meg – így utólag teljesen logikátlannak tűnik – a kialvatlanság rovására fogtam. Ez a nap végül jobb híján alvással telt, viszont másnap reggel a kolleganőknek már nem tetszett az ábrázatom – magának nehezebben veszi észre az ember a változást – így azonnali hatállyal átzavartak a klinkára. Jól tették…
Az ambulancián elmeséltem a tüneteimet, ahol azt először túlzásnak gondolták, mire a férjem szerint meglehetősen vehemensen bizonygattam igazamat, de erre én már nem emlékszem. Kiderült, hogy jócskán van fehérje a vizeletemben, és 190-es a vérnyomásom is, úgyhogy irány a szülőszoba. (Ezt kicsit furcsállottam, mert nekem agybajom van, nem szülni jöttem, de ha oda küldtek, hát jól van, ott még úgyse jártam…)
A szülőszobán aztán megtudtam, hogy nemcsak terhességi toxémiám, hanem HELLP szindrómám is van, és 2-3 nap múlva mindkettőnk érdekében császármetszéssel világra kell hozni a babát. Az egészben az a legfurcsább, hogy a toxémia tüneteiről olvastam, de azokat nem igazán produkáltam. Se hányingerem nem volt, se csillagokat nem láttam, nem volt jelentős a vizesedésem, a vérnyomásommal se voltam „rosszul”, a fehérjevizelést meg ugye otthon senki nem tudja leellenőrizni. Kaptam szteroidot, hogy a baba tüdeje érjen (és rácsodálkoztam, amikor az épp benn levő orvos elmesélte, hogy ettől hangyák fognak mászkálni „odalenn”). Unaloműzőnek néztem a CTG által kirajzolt görbéket, és a tizenötödik orvosnak is (mert nagyon vigyáztak rám, félóránként jött egy-két új „látogatóm”) is elmeséltem, hogy az értékeim dacára köszönöm, jól érzem magam, és nem, az elmúlt félóra óta sincs gyógyszerérzékenységem. Közben adtak gyógyszereket, injekciókat, vettek vért, egy csomó mindent megvizsgáltak, én pedig ezt (talán a vérnyomásomnak köszönhetően) mindenki számára meglepő módon békésen, és derűsen viseltem.
Dél után nem sokkal valami nem lehetett rendben, mert a 2-3 napból hirtelen „ma délután el kell végezni a műtétet” lett… Innentől felgyorsultak az események, bemutatkozott az a két orvos, aki a műtétet fogja végezni, megkérdezték, akarok-e epidurált, amire azt feleltem, hogy ők az orvosok, döntsék el mi jó nekem, én most egyébként se tudok gondolkodni. Megkérdezték a vércsoportomat, és a biztonság kedvéért berendeltek pár zacskó vért, amire azért eszembe jutott, hogy esetleg most rosszul vagyok, de nem zavart. Borotváltak, megkérdezték, akarok-e beöntést (oda bíztam, erre nem adtak, de az is lehet, hogy nem volt rá idő), berakták a katétert és gurultunk. A műtőssegéd megpróbálta oldani a helyzet komolyságát kicsit, de az egyébként kedves poénját csak ébredés után tudtam értékelni. Átkerültem a műtőasztalra, ahol rögtön nagyon, de nagyon biztonságban éreztem magam, letakartak, aztán pillanatokon belül aludtam…
Még aznap este az intenzíven ébredtem. A nővérke kedvesen üdvözölt, és megnyugtatott, hogy minden rendben van. Félóránkénti vérnyomásmérés, csöpögő infúzió, a hasamon meg egy ragasztás, alatta kapcsokkal. Nem fájt. Másnap reggel megszabadulhattam a katétertől, megehettem egy üres zsemlét teával, sőt, még az erkélyen a gyönyörű március végi napsütést is volt alkalmam élvezni. Nem esett nehezemre a mozgás, ha leesett valamim, lehajoltam érte, és este hosszasan és egyedül zuhanyoztam.
Délután bejött a férjem, és végre láthattam a pici Gabi babát. Erősködtek, hogy tolószékben menjek, úgyhogy azzal mentünk (egy emelettel lentebb és a folyosó másik végén volt a „PIC”, vagyis a koraszülött intenzív) pedig egyedül is ment volna. A pici inkubátorban volt, puha plédekből épített helyes kis „fészekben” (az anyaméh biztonságát szimulálva) nagyon sovány volt, lógott rajta a bőr, egyik kezében infúzió, egyik lábán légzésfigyelő, másikon vérnyomásmérő, orrában tubus. Az utolsó héten már csak visszafelé fejlődött bennem (valószínűleg az első nem alvós éjszakától) így kisfiunk a 32 hét + 6 napra 1250 grammal látta meg a napvilágot. Közvetlen megszületésekor a férjemnek ijesztő lehetett látni, ahogy végig se érte az őt kiemelő orvos kezét, de tőle az őt váró neonatológus doktonő gondoskodó karjaiba került, aki rögtön megvizsgálta és ellátta, és bebugyolálva, lélegeztetés mellett vitte le a PIC-re, ahol márt várta az előkészített inkubátor. Másnapra, mire én láttam, már teljesen jól volt. Egy napig kapott lélegeztetést, aztán pár napig egy kis harangocskával plusz oxigént az orra előtt, aztán már azt sem volt szükséges. Picike volt, védtelen, lógott rajta a koraszülöttpelus, de határozottan jóképűnek találtam. Nem aggódtam, mert tudtam, hogy nagy szaktudású, lelkiismeretes orvosok és nővérkék veszik körül, akiktől mindent megkap, amire szüksége van.
Még három napig az intenzíven voltam, közben az egyik csecsemősnővérke megmutatta a helyes fejési technikát, és elmesélte az etetési időpontokat, onnantól három óránként rendszeresen fejtem, és vittem az éltető tejcsit, amit először szondával, szájon át kapott meg (nagy szerencse, hogy azonnal jó hatásfokkal emésztett, mert az ennyi időre született babák általában még nagyon fejletlen emésztéssel bírnak). Az intenzív elhagyása után az újszülöttosztályhoz legközelebbi szobába, kerültem, ahová a tartós vendég anyukákat teszik. A debreceni szülészeti és nőgyógyászati klinka már hosszú évek óta bababarát intézmény, minden szobában az anyukákkal együtt lehetnek az újszülöttek, kivéve amíg intenzív ellátásra szorulnak.
Mivel azért a legelső napot lábadozással töltöttem, és a kisfiamnak az első napon is kellett a táplálék, kapott „mást” is. Hogy ez idegen anyatej, vagy speciális tápszer, nem tudom, de nem fontos, nem érzem sértőnek. Miután teljesen zsírtartalékok nélkül született, kellett neki addig is a táplálék. Attól a naptól kezdve viszont folyamatosan sikerült kielégítenem az igényeit, és csakis anyatejet kapott… E sorok írásakor már tíz hónapos, erős, kiegyensúlyozott és korának megfelelően mozgékony kisbaba, aki nagy érdeklődéssel kezdi felfedezni az őt körülvevő világot, rendszeresen és lelkesen szopik, hétről hétre szépen gyarapszik, és most kezd ismerkedni az új ízekkel is. Szívesen járunk néhány havonta a neonatológiai kontrollvizsgálatokra, mert a vizsgálatokon kívül kedves szavakat és megerősítést is kapunk, hogy Gabi baba fejlődése a legnagyobb rendben van.
Egy hetes volt, amikor először vehettem kézbe – pokrócon keresztül – és két hetes volt, amikor először megszoptathattam. Eleinte nagyon kifáradt, ezért a szoptatás és a lefejt tej mennyiségétől függően szondából/cumisüvegből/pohárból adása váltotta egymást. Méretéhez (és ahhoz képest, hogy hány hétre született) viszont nagyon hamar belejött a szopizásba, így ezek a kiegészítő módok elmaradtak, és az utolsó két hétben áttérhettünk az igény szerinti táplálásra, és velem lehetett a szobában. Kezdetektől fogva (igazat megvallva pocakmocorgás kora óta) imádtam őt, nem okozott „lelki törést” sem az, hogy nem természetes úton szültem, sem az, hogy később indultunk be a szoptatással, sem az, hogy nem velem van. A koraszülött intenzív az anyuka és közvetlen hozzátartozók számára a nap 24 órájában látogatható, kivéve az a pár perc, amikor valamelyik babát éppen vizsgálják, vagy rajta orvosi beavatkozást végeznek, így amikor csak akartam, meglátogathattam. Az ott dolgozó nővérkék és orvosok készséggel válaszoltak minden kérdésre, sőt kérés nélkül elmesélték a nap eseményeit, így dacára az országos szinten is egyedülálló, szupermodern berendezésnek, így az egész hely nagyon emberközeli. (Megjegyzem, nemcsak a hely kialakítása, de fenntartása is hatalmas erőforrásokat igényelhet, ezért alapítvánnyal is rendelkeznek, így az egykori kis lakók szülei adójuk 1%-ával is meg tudják hálálni, hogy egészséges kisbabát vihettek haza.)
A gyermekágyas osztályról is csupa jót tudok mondani. Az orvosok mind udvariasak, segítőkészek, a vizsgálatok előtt kellő mértékű tájékoztatást adnak (ez hideg lesz, ez fájni fog, ezt ezért csinálom), sőt részletes, közérthető magyarázatot is kaptam a betegségemről (amit megkaptam volna még a műtét előtt is, ha nem hárítom el, hogy most úgysem értem meg). Az osztályon dolgozó nővérkék figyelme még olyanra is kiterjedt, hogy mielőtt bekötötték volna a következő infúziót (amit 5 vagy 6 napig kaptam) megkérdezték, hogy van-e valamilyen programom (WC-re menni, látogatót várok, vagy éppen fejni kell) és ehhez igazították az ellátást.
Még az első héten rájöttem, hogy az egészet fel lehet fogni egy pihentető üdülésnek. Nem kell dolgozni menni, ellenben napi háromszor ágyba hozzák az ennivalót, kedves, szimpatikus orvosok és mosolygós nővérkék lesik minden kívánságunkat, a csecsemőosztályon halk zene
szól, az ablakból virágzó gesztenyefákra látni rá, nagyokat lehet levegőzni az épület előtti parkocskában, kell ennél több? Nem csoda, hogy a depresszió nagy ívben elkerült.
Üzenem mindenkinek, aki a kórházban szüléstől, vagy a császármetszéstől – nagyrészt a média hatására – szükségszerűen várja a lelki problémák megjelenését, hogy felejtse el az előítéleteit, meg lehet élni lelkiekben kiegyensúlyozottan is.
Debreceni Egyetem, Orvos és Egészségtudományi Centrum, Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika, mindent köszönünk!