>>>mielőtt depressziót diagnosztizálsz magadon győződj meg róla, hogy nem s*ggfejekkel vagy körülvéve?<<<<

Egyenlőre tök jól vagyok. Szerettem az exemet, de én nekem kell a szabadság, kell, hogy egyedül tudjak lenni, kell, hogy ne mondják meg mit és mikor csináljak, kell, hogy ne feszélyezzen az, hogy a másik mit tesz vagy mond. Írok pár hónap múlva, de azt érzem, hogy megnyugodtam, hogy tiszta a fejem. Az zavar egyedül, hogy lehet képtelen vagyok a párkapcsolatra, de a sok csalódás után úgy érzem inkább leszek egyedül és öregszem meg, mint egy belekényszerített dologban. Lehet tényleg az a probléma, azért esünk depresszióba, mert nem az életutunkat követjük, hanem belekényszerítjük és megerőszakoljuk magunkat olyanba, amit igazából nem szeretnénk, csak nem akarunk mást (akár) megbántani….stb

Arra emlékszem, hogy szerettem mindig is egyedül lenni. Még rajzoltam/festettem is, valamint mindig tanultam

autodidakta módon. Utazgattam, ha csak 3 napra is, de utaztam.

És amikor párkapcsolatban éltem, mindig azt éreztem, hogy hátráltatva vagyok. Egyre távolodok a célomtól,

és Isten látja a lelkemet, nem mondom, hogy ez az exeim hibája. Tényleg nem hibáztatom őket.

Magamat kell, hogy nem hallgattam a belső hangra.

Lassan itt van a születésnapom. 25 éves leszek. 4 éve szenvedek depresszióba és 4 éve vagyok folyamatosan párkapcsolatban.

Lássuk milyen így. Nem tud érdekelni, hogy nincs pasim a szülinapomkor, nem tud érdekelni, még az sem a otthon egyedül leszek. Csak átadom magam ennek a szabadság érzésének. Csak lebegek.

Próbáljátok ki. Tényleg. Milyen egyedül. Milyen a “család” nélkül is akár.

Puszi

Egyet tudok. Nem tudok így élni. De nincs erőm vagy merszem segítséget kérni. Pszichológusnál, pszichiáternél és kineziológusnál is jártam. Az első kettő(tisztelet a kivételnek) felejtős. Tapasztalataim szerint a pénzről szólnak. Kineziológus jó lehet, de akinél voltam elcsesztem. Sokszor lemondtam. Nem tudom pontosan megmondani, hogy miért. Akit meg ajánlottak, nagyon sok pénzt kér érte, annyit, amennyit már pofátlanságnak tartok. Nem azért választotta ezt mert küldetésnek tartja és segíteni akar? Ne mondja már nekem senki, hogy óránként 10 ezer forint az nem sok. Nem tudok segítséget kérni. Félek mindenkitől és mindentől. Már a saját kutyámról is úgy tartom, hogy gyűlöl. Nem látom értelmét az életnek, rengeteg bosszússág és csalódás ért, és képtelen vagyok már pozitívan gondolkozni. 65–ről felhíztam 95 kilóra. Naponta biciklizek és sétálok, de minden örömöm elvesztettem. Pedig kifejezetten pozitív és vidám ember voltam. Sok mindent szeretnék, de nincs erőm. Mint ahogy hangom se. Képtelen vagyok rá, hogy kibeszéljem. Ez az első alkalom, hogy megpróbálom, de persze ez sem a teljes, rengeteg dolog lenne még, de tudom, hogy senkit nem érdekel. Csak abban reménykedek valaki tud valami tényleg jó megoldást mondani, hogy lehet végigcsinálni az életet úgy, hogy hiába szeretnék, nem leszek öngyilkos, mert tudom, hogy a kövezkező életben is ugyanezt kapnám vissza.