Írtam már pár történetet ide, az utolsóban titeket biztattalak, hogy igenis van kiút a pokolból. Nos, most én kérem a segítségeteket/véleményeteket. Vigyázat, ez hosszú eresztés lesz. Szóóóvaltehát. A betegségemről nem akarok többet írni, tudjuk mik a tünetek, számos gyógyszert, terápiát kipróbáltunk már sokan több-kevesebb sikerrel. A napokban elolvastam itt több sztorit is, és most hatalmas bennem a késztetés, hogy leírjam ide az őszintét, mert úgy érzem az én helyzetem, meg ahogy az életem (nem) alakul valahogy más. Szerintetek normális az, hogy valaki, aki annyi mindent kapott az “égiektől”, valaki akit megajándékozott a sors, csupa lehetőséggel, szerető emberrel, támogatással és minden földi jóval nem tud vele élni..? Szavakkal nem lehet kifejezni, hogy mennyire nem. Nincs életem. Illetve az egész egy nagy büdös nulla. Gyakorlatilag semmim sincs. És ezt nem tudom ráfogni a betegségemre. Mindenki csinál valamit, törekszik a jobbra, tart valahova. Küzd, megharcol minden kis sikerért, helyt áll a munkahelyén pedig legszívesebben eret vágna miközben én gurigázom magam előtt a semmit. Pedig mint mondtam, meg lenne a lehetőségem a változásra, a jó dolgokra. Olyan mintha nemet mondanék az egész életre. Kivonom magam minden alól (pedig most nem is vagyok depressziós fázisban) Nem értem, hiszen meg vagyok rettenve, érzem hogy az élet lassan elszalad előlem, és mindig halogatom, hogy majd holnaptól elkezdek valamit változtatni, majd jó lesz, de mégsem teszek SEMMIT. Nem történt velem soha nagy tragédia. A gyerekkorom mesébe illő volt, szerető családdal (bár anyámmal voltak gondok) barátokkal, szülinapi zsúrokkal, családi nyaralásokkal, biztatással, dicsérettel. A család szeme fénye voltam, de nem voltam különösebben elkényeztetve. Eszes, és szép kislány voltam, tele tervekkel, bizalommal, jó kedvvel, derűvel. De valahogy ez nem volt elég. Már egész kislányként fura irányt vett a személyiségem. Tudatában voltam az erényeimnek, és meg voltam róla győződve, hogy enyém a világ. Kiskamaszként, amíg a barátnőim, már mind úgymond lecövekeltek egy fiú mellett, én már akkor tudtam, éreztem, hogy egy párkapcsolat (most ezt így vicces olvasni) nem nekem való. Ez már 13 éves koromra tudatosult bennem. Érdekes ez mostanra sem változott sokat. Hihetetlen önző ember vagyok, aki nem utazik másra, csak a hódításra, a visszaigazolásra, de közben meg hiába kaptam életem során annyi figyelmet, érdeklődést mindig csak a kifogásokat kerestem és soha senkit nem engedtem közel magamhoz. És a célok? Álmok? Nem küzdök értük. Meresztem a seggem és várom, hogy változzon valami. Miért lettem ilyen? Milyen vagyok én valójában? Magamnak való, aki tud és szeret egyedül lenni? Vagy ennyire rettegnék, hogy nem merek megnyílni? Egyik sem igaz. Önző, manipulatív dög vagyok, aki szeret irigységet kelteni, és szeret azokkal az adottságokkal hencegni ami eleve adott. De közben meg lélek vagyok, aki együtt érez másokkal. Mi ez nálam? Miért nem mozdulok? Kóros lustaság? Érdekes, a fejemben elképzelek nap mint nap ezer szituációt, elképzelem az életem, hogy sikeres vagyok, és boldog…de tenni nem csinálok semmit érte. Akkora bennem a megfelelni akarás, hogy már régi barátaimmal egy kávéra sem megyek el, mert ha épp nem érzem magam tündöklőnek szégyenlem magam, és elbújok. Rengeteg lehetőségem volt, kitartás hiányában mindet szétbarmoltam. Minek, mondjátok meg MINEK kaptam ezt a sok jót ha nem tudok élni vele??????? Mit ér a szépség vagy a tehetség és a támogatás, ha közben nem vagyok más mint egy semmirekellő mihaszna???? Nagyon kérlek, írjatok, hiába próbálom magam analizálni, egyre inkább csak beletébolyodok. Ki vagyok én? Ha annyi jót kaptam miért nem vagyok képes az alapvető dolgokra??? Konkrétan semmire…Tényleg semmire…Segítsetek!

Már bizony eltelt jó két év, amikor először írtam meg ide az én kis történetemet. Az utolsó írásom tavaly, nyár elején született meg, amikor úgy éreztem nem fogom kibírni ezt a depressziós fázist, alig bírtam ki, és csak vártam az augusztus végét (nálam általában akkor van vége a depressziós fázisnak). Nem tudom mennyire lesznek hasznosak azok az információk amiket most le fogok írni, de próba-szerencse, hátha segítséget tudok így nyújtani valakinek, aki ugyanezzel a betegséggel küszköd mint én. Sajnos be kellett látnom, bár baromi sokáig nem akartam elfogadni, hogy beteg vagyok. Ha ezt valaki felfogja, elfogadja, már könnyebb egy picit. Elmentem egy nagyon jó pszichiáterhez (voltam már előtte vagy ezernél de mindegyik léha volt, nem igazán törődött a problémáimmal csak kísérletezés szerűen felírtak valami gyógyszert majd utamra engedtek.) Amikor az édesapám látta, hogy az eddigi gyógyszerek/orvosok nem értek semmit, elvitt ehhez a hölgyhöz aki felírta nekem a lamolepet. Persze tisztában vagyok vele, hogy nem mindenkinek használ, nekem bejött, egyensúlyba hozott. De nem feltétlen ez segített. Ugye ilyenkor mint mind tudjuk, képtelenek vagyunk egyáltalán kimozdulni a négy fal közül, elutasítunk minden barátot, családtagot, akik ki akarnak minket zökkenteni ebből a pokolból. Hiába a jó szándék, az erőltetés, hogy “de, márpedig mozdulj ki” az csak mégjobban a mélybe taszítja az embert. Ez azért van, mert akik nem küszködnek ezzel a mocsokkal, sajnos nem értik meg, nem hisznek benne, nem fogadják el, és fejüket vakargatva méláznak azon, hogy hogy is lehetne segíteni. Szóval, ha már ennyire elnyúlt a bevezető, leírom, hogy nekem végül mi segített. Egy nagyon kedves, empatikus barátnőm szólt, hogy van neki egy ismerőse, aki Lélekút állítással foglalkozik, és nagyon finoman, de végül is rávett arra, hogy menjek el, hátha segíteni fog. Nem hittem ebben, de már olyan rosszul voltam, hogy azt mondtam egye fene, kibírok egy napot, próbáljuk meg. A terápián olyan különböző sorsú, problémájú emberekkel találkoztam hogy magam is megdöbbentem. Ebben a csoportban nincsenek tabuk, mindenki megértő és kedves, és kölcsönösen segítenek egymásnak, bármiről is legyen szó. Az, hogy elkezdtem ide járni hetente egyszer, rákényszerített arra, hogy igenis muszáj emberek között lennem, így sikerült kicsit visszazökkennem a világba, az életbe. Tudom, ez nem a reklám helye, de mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a hölgyet, aki számos embernek a problémáival foglalkozik olyan szeretettel és törődéssel, amit még nem tapasztaltam. A terápiáról, amit ez a hölgy alkalmaz szintén óriási segítség, én minden alkalom után úgy éreztem mintha egy nagy zsák követ ledobtam volna. Ez hol úgy jelent meg, hogy egy napot végigzokogtam, majd másnap újra kisütött a lelkemben a nap, és elkezdtem látni a kiutat a pokolból. Éreztem, hogy ott nem csak együtt éreznek velem, de megértenek. És hatalmas segítséget kapok. Amint már írtam, tudom hogy ez nem a reklám helye, de arra kérlek titeket, ha úgy érzitek minden veszve van, és a démonotok már átvette a lelketeken az irányítást, írjatok nekem bátran, privátba bővebben leírom miről van szó, és a hölgy elérhetőségét is megadom. Végezetül megosztanék veletek egy verset, amit akkor írtam mikor úgy éreztem menthetetlen a helyzet: Démon

A bennem élő démon

Pusztítja lelkemet.

Szétszakítja vágyaim,

Élvezi, hogy szenvedek.

Nem enged szeretni,

Sem azt, hogy más szeressen.

Elmar engem minden fénytől,

Kisajátít teljesen.

Éjszaka sem hagy nyugodni,

Beférkőzik álmomba,

S tönkreteszi, meggyilkolja

Mindazt, mi kedves számomra.

Elmar tőlem minden szépet,

Felborítja életem,

Akkor boldog, hogyha érzi,

Legyengültem csendesen.

Fájdalmamból táplálkozva

Erősebb lett már, mint én,

Széthasított szívemből

Végleg eltűnt a remény…

Nagyjából egy évvel ezelőtt írtam kétségbeesve és azon töprengve, hogy mi lehet velem a baj, mi okozza a lelkemben a hatalmas zűrzavart. Pár ember tanácsára hallgatva végül elmentem orvoshoz, és kiderült: bipoláris személyiségzavarom van… Többek között az is kiderült, hogy a családom anyai ágán az összes nő(édesanyám, nagynéném) ugyanebben a betegségben szenvedett, és ennek a betegségnek az árnyékában élt. Mondhatom baromira örülök neki, hogy ilyen nemtörődöm módon engem erre sosem figyelmeztettek, holott tisztában voltak vele, tudták, hogy én is örökölhetem. Nem írom megint le az egyszer fent egyszer lennt állapotomat részletesebben, aki ebben szenved úgyis tudja miről van szó. Az egész életem tönkretette. Hiába a gyógyszerek, vagy a családom szeretete, vagy a barátaim támogatása, én nem bírok már mégegyszer végigcsinálni egy depressziós fázist…Elég volt…A barátaimmal megint megszakítottam a kapcsolatot…3 óra kell, mire összeszedem magam hogy csak a sarki boltba elmenjek…Bánt a fény…sírógörcs gyötör…beszélni akarok végre valakivel aki érti és érzi is hogy ez mivel jár, és nem azzal jön, hogy “szedd már össze magad”….Mert ilyen állapotba kevés az akarat, ezt nem a beteg ember befolyásolja. Kérem, valaki segítsen! Pengeélen táncolok…

Olvasva az itteni történeteket, úgy gondoltam én is megírom a magamét…csak olyan nehéz, nem is tudom hol kezdjem. Talán mindig meg volt bennem ez az instabilitás, és a hatalmas zűrzavar a fejemben, mindig tudtam, hogy más vagyok, mint a “normális” emberek, de ez mostanra (21 éves vagyok) elviselhetetlenné vált. Megszűntem szeretni a világot és az embereket, minden egyes kapcsolatom tönkremegy, félek mindentől és mindenkitől. Ostobának, sőt TUDATLANNAK, semmirekellőnek, szerencsétlen csődtömegnek érzem magam, és már alig járok emberek közé, a barátaimnak sem nyitok ajtót. Félek megnyilvánulni társaságokban, félek új emberekkel megismerkedni, folyamatosan szorongok és hatalmas kisebbségi komplexusom van…Úgy érzem fényévekre le vagyok maradva mindenkitől, hogy egy buta lány vagyok. Félek belekezdeni párkapcsolatokba, a lehetséges “udvarlóimat” lekoptatom a már-már megszokottá vált dumával: “Én nem tudlak téged boldoggá tenni”… Persze ők ezt nem értik meg, teljesen zakkantnak néznek. Pedig én tényleg ezt érzem, ez részemről nem csak egy koptató szöveg. Ez az állapotom egyre gyakrabban jön elő, aztán hirtelen minden különösebb ok nélkül jobban leszek, és a keblemre ölelem az egész világot. Akkor most mondom a másik állapotot, amikor nemhogy jól, hanem egyszerűen pompásan vagyok: Úgy érzem, nekem minden sikerül, a szerencse lánya vagyok, és bármibe belekezdek abból csak jó dolog sülhet ki (ilyenkor általában ez így is történik) Rengeteg ember vesz körül, csak úgy habzsolom az életet és az élményeket. Szórakoztató vagyok és feltúrbózottan jókedvű. Gyönyörűnek és különlegesnek tartom magam, a pasik csak úgy nyüzsögnek körülöttem (de persze egyiket sem veszem komolyan és ha megunom lapátra teszem mindet, még azt is aki érdekelne, mert még a jó állapotomban is úgy gondolom, hogy egy komoly kapcsolatban nem tudnám boldoggá tenni a párom) Szóval….ez a két állapot az “egyszer a mennyben, egyszer a pokolban” váltogatja egymást az életemben, nincs köztes állapot, ha jól vagyok akkor a felhők felett járok, ha viszont rosszul…legszívesebben véget vetnék az életemnek. Egyik állapotnak sincs kiváltó oka….és sosem tudom melyik meddig tart. Most éppen a pokol bugyrai közül írok…teljes a kétségbeesésem, és nem találok kapaszkodót, nincs már meg a kellő motivációm, hogy miért lenne érdemes élnem…Miért nincs az életemben aranyközépút? Miért utasítom el a szerelmet? Miért gondolom úgy, hogy senkit nem tudnék boldoggá tenni?? Miért érzem magam ostobának, és üresnek? Miért bántok másokat sokszor szándékosan? Sokszor GONOSZNAK tartom magam. Rengeteg embernek okoztam már fájdalmat. Sokszor még élveztem is, ha valaki miattam szenvedett… DE már nem akarok ilyen lenni!!!! Könyörgöm, írjon valaki, aki tud nekem segíteni, aki hasonlóan defektes, beteg elméjű, mint én!!! Kérem, segítsen valaki!!!!