Életem eddigi legrosszabb szülinapja után – amit a szociális fóbiámnak köszönhetek – el kellett gondolkoznom a lehetőségeimen. Nem tudom, hogy ezt a történetet most egy olyan ember olvassa, aki tudja, hogy milyen a szociális fóbia, vagy  valaki, aki még nem élte át, ezért most megpróbálom leírni, hogy milyen is ez.

Szociális fóbiásnak lenni egy kicsit olyan, mintha már nem is élnél. A félelem az idő múlásával átveszi az irányítást feletted. Sosem azt teszed, amit te szeretnél, hanem azt, amit a félelmed enged. Gondold végig, hogy napjában hányszor találkozol emberekkel, hányszor van akár csak egy ember a közeledben. Most gondolj arra, hogy ez mekkora részét teszi ki a napjaidnak… És most képzeld el azt, hogy ebben az időtartamban te egy percig sem érzed jól magadat, sőt, nagyon is rosszul érzed magad. Ezek a pillanatok, amikre az előbb gondoltál elkerülhetetlenek egy normális élet során, nem igaz? Nem lehet kizárni az embereket egy életből sem, pedig ez a betegség éppen ezzel próbálkozik.

Azt nem tudom, hogy más szociális fóbiában szenvedő, hogy éli meg ezt a betegséget, de én nem túl jól. Nem túl jól, mert csak két lehetőséget látok. Úgy érzem magam, mintha öt évvel ezelőtt belémszúrtak volna egy kést. Minden egyes mozdulatnál érzem, hogy a hideg pengéje egyre mélyebben vág bele a húsomba, viszont ha kihúznám, akkor azonnal elvéreznék és meghalnék. Ezért maradt csak két lehetőségem: végigszenvedni az életet, vagy feladni azt. Sötét gondolatok ezek? Nem hiszem, inkább reálisak. De nem tudok dönteni. Valahogy egyik sem jobb a másiknál.

Viszont amíg nem döntök, addig itt lebegek úgymond két világ között. Döntésképtelenül sodródom és hagyom, hogy ez a félelem azt tegyen velem, amit csak akar. Egy kérdésben sem tudok döntést hozni, mert mindet vissza tudom vezetni erre a két lehetőségre. Pl.: Hova menjek továbbtanulni? Ha ebben a kérdésben döntenék, akkor az azt jelentené, hogy “itt maradok” az egyetemig.

Nem tudom mit tegyek. Ez a betegség már elvett tőlem mindent. Az egész életemet. Tudom, hogy nem kell mindent értenem, de ezt mindig meg akartam érteni és ezért sokáig a miérteket kerestem. Miért történik ez velem, miért én érdemeltem meg ezt, miért vett el tőlem mindent, ami csak egy cseppnyi kis boldoságot is okozhatott volna…stb. Tudjátok, csak a szokásos. Ám válaszok nélkül mostanában már inkább a még meddig? és a hogyan? kérdések foglalkoztatnak. Még meddig kínoz, és hogyan tovább? Nem tudom, hogy kitől várom a válaszokat. De nagy szükségem lenne rájuk…

Ez volt az én történetem… Sajnálom, ha úgy érzitek, csak vesztegettétek az időtöket az elolvasásával. Nem baj, ha nem tudtok segíteni. Én már annak is örülök, hogy leírhattam ezt ide. Nem tudom kinek elmondani ezeket így köszönöm nektek, hogy elolvastátok!

Én már több mint öt éve szenvedek ettől a szociális fóbiától. Mindig is úgy éreztem, hogy ez olyan, mint egy lejtő, amin megállás nélkül csúszok lefelé. Az idő múlásával mindig egyre rosszabb lett és sajnos mindig nagyon hamar választ kaptam a „hová fajulhat még ez?” kérdésemre. De vajon hol lesz a vége ennek a lejtőnek?

Az előző nyár során odáig jutottam, hogy június 15-től augusztus 17-ig (igen, ez két hónap) egyáltalán nem jöttem ki a lakásból. Rettegtem a következő tanév kezdetének rohamos közeledtétől, nemegyszer kaptam pánikrohamot emiatt, így ezen a bizonyos augusztus 17-én felkerestem egy kineziológust. Szorgalmasan jártam hozzá, még sűrűbben is, mint a megszokott lett volna, de sajnos teljes mértékben eredménytelennek bizonyult.

A helyzetet még súlyosbítja az a sok kényszerneurózis, amit a betegségem miatt állítottam fel magamnak. A kényszerneurózisok olyan cselekedetek, amelyeket azért végzünk el, mert azt hisszük, hogy általuk megvédhetjük magunkat attól a dologtól, amitől félünk. Én például azt mesélem be magamnak általuk, hogy ha mindegyiket megcsinálom, akkor biztosan “jó napom” lesz. Mostanra már annyi van belőlük, hogy már számontartani sem tudom őket. Így már nem azt az alapvető funkciójukat töltik be, hogy megvédjenek a rossz nap gondolatától, sokkal inkább felerősítik a félelmemet, hiszen fizikai képtelenség mindegyiket pontosan elvégezni. Ilyenkor az egész nap folyamán az jár a fejemben, hogy rossz napom lesz, vagy az, hogy valami rossz fog történni, mert arról az egy dologról elfeledkeztem…

A sikertelen kezelés után reménytelenül állok most itt a szakadék szélén és úgy érzem, hogy már nincs semmi, ami meg tudna állítani ezen a bizonyos lejtőn. Olyan mintha egy moziban ülnék és csupán külső megfigyelőként vennék részt a saját életemről szóló film vetítésén. Csak ülök a vászon előtt és beleszólás nélkül, tehetetlenül nézem, ahogy ez a betegség teljesen tönkreteszi az életemet. Már rég nem én írom a forgatókönyvet. Az életterem és az emberi kapcsolataim drámaian lecsökkentek, és már semmi sem alakul úgy, ahogy azt én szeretném.

Minden napom kész kínszenvedés az iskolában. Egyrészről a tömeg miatt, ami elől általában a tűzlépcsőn bujkálok. Másrészről viszont a szintén a szociális fóbiából következő megfeleléskényszerem miatt. Különösen azért, mert van egy tanárom, aki valamiért nagyon erős szorongást vált ki belőlem. Ilyenkor a betegség összes tünete egyszerre és felerősödve jön elő és ez nagyon megnehezíti a megfelelő teljesítmény nyújtását. Általában annyira leblokkolok, hogy se kép, se hang bámulom az előttem lévő dolgozatot.

Még otthon sem érzem magamat biztonságban, még otthon sem tudok nyugodni, mert már a saját édesanyám társaságában is ugyanazt a szinte már állandósult rettegést érzem. Nincs jobb kifejezés rá, minthogy ez a betegség teljes mértékben és minden tekintetben elvette tőlem az életemet…

Mindezekkel együtt rettenetesen nehéz élni. És ennek a rettenetesnek a jelentését igazán csak az tudja felfogni, aki tudja milyen a nap minden egyes percében félni. Én már belefáradtam a folytonos rettegésbe. Hol cseppnyi reménységgel tölt fel álmodozó mivoltom, hol pedig a kétségbeesés legmélyebb tengereibe fuldoklom. Ez a félelem rosszabb, mint bármely más betegség, mert gyakorlatilag belülről emészt fel.

Nem tudom, hogy mit csináljak. Nem tudom, hogy mennyire súlyos az esetem. Érdemes lenne megpróbálkoznom a gyógyszerekkel? És ha igen, akkor kihez kell fordulnom ez ügyben? Kinek mi segített?