Láthatatlan

Lathatatlan — Thu, 16 Aug 2018 15:53:42 +0000

Sziasztok!

Szeretném megosztani veletek a történetemet, mert ki kell írnom magamból.

Egy rövid jellemzéssel indítom. 20-as éveim második felében lévő nő vagyok. Jelenleg egyedül élek egy lakásban. Gyerekkoromtól kezdve nehezen alakítottam ki kapcsolatot másokkal, viszont ha sikerült, tartós lett. Ez barátságokra igaz, párkapcsolatra nem. Mostanra ez odáig vezetett, hogy van néhány nagyon közeli barátom, viszont a férfiaktól (főként fizikai rossz tapasztalatok hatására is) ösztönösen tartom a három lépés távolságot, amit eddig képtelen voltam leküzdeni. A közeli barátaim vagy párkapcsolatban élnek, vagy házasok, babát várnak. Én pedig egyszerre örülök neki és irigykedem, amitől aztán bűntudatom lesz és még rosszabbul érzem magam. Így mostanában inkább elkerülöm őket is. A magánéletem tehát valójában nem is létezik.

Ami a munkát illeti, szintén kissé távolabbról indítanék. Közgazdasági főiskolára jártam, amit kitűnő eredménnyel (jelentős adóssággal) és nagy álmokkal fejeztem be. A gyakorlati helyemen azonban nem maradhattam (ami később egyik barátnőmnek simán sikerült ugyanott), így munkát kerestem. Gyakorlatilag óriási pofára esés volt, mert a próbaidő végén, teljesen váratlanul (ráadásul a nap közepén!) elküldtek. Szörnyen éreztem magam, mert azt sem tudtam, milyen hibát követtem el. Így aztán pályakezdőként rögtön munkanélküli is lettem. Nem találtam másik helyet, így az általam ismert biztonságos helyre mentem. Egyetemre. Egész jó időszak volt, szintén nagyszerű eredményekkel.

Most ennek is vége van, és a helyzet csak rosszabb lett. Most sincs munkám, a szakdolgozatomat be kell még adnom. Tehát ugyanúgy nem tudok elhelyezkedni, csak most már gyakorlatilag “kisemmiztem” a szüleimet is, hiszen végig támogattak (hiába végeztem diákmunkát mellette). A társas kapcsolataim pedig nem javultak, most sem érdeklek senkit a szüleimen és a barátnőimen kívül. Bár utóbbiaknál már akkora a kontraszt köztünk, hogy nem igazán értjük meg egymást, bármennyire szeretnénk.

Iszonyú a bűntudatom amiatt, hogy ennyire életképtelen vagyok. Néha úgy érzem, mintha egész eddig árral szemben úsztam volna. Mintha egy hatalmas neonfelirat villogna a fejem felett, hogy vegyem már észre, hogy nincs értelme küzdenem. Úgysem jön össze semmi, amit eredetileg szeretnék, amit utána teszek, az pedig csak ront a dolgokon.

A legrosszabb pedig, hogy elvesztettem a vágyaimat. Nincs értelmük, mert képtelen vagyok elérni őket. És látom a folyamatot, ahogy egyre keserűbb leszek, mindennel és mindenkivel, aki valószínűleg nem érdemli meg. Látom ezt a folyamatot, de nem tudom megállítani. Tudom, hogy a gondolataim teszik ezt velem, amiket át kellene alakítanom. Pozitívabb alternatív gondolatokra van szükség. Ezeket még meg is alkotom, de nem hiszem el őket, hiszen nincs rá bizonyítékom, semmi, amivel alátámaszthatnám. Mármint:

“Az, hogy most nincs munkám, nem jelenti, hogy nincs rám szükség valahol.” –> de eddig sem volt, és most már magyarázkodhatom az elavult végzettségem miatt is, míg máshoz meg túlképzett vagyok

“Az, hogy nincs társam, míg mindenki másnak van a környezetemben, nem jelenti, hogy én értéktelen lennék.” –> de eddig egyszer sem fordult elő, hogy valaki kedvelt volna, vagy csak bókot kaptam volna.

Összefoglalva: senkinek érzem magam. És ez rossz, de nem bírok kitörni belőle. Nem tudom, hogyan küzdjek még. Elmondhatatlanul hiányzik egy kis megértés, elfogadás és tisztelet. Bár már abban sem vagyok biztos, hogy megérdemlem-e.

Mindig Láthatatlan

Varoszoba.hu » Lathatatlan

Láthatatlan