Szóval, mire idáig érkeztem jött az olmos fáradtság… és az újra meg újra rámtörő nem akarok élni. ez nagyon rossz. azt hiszem az egész abból fakadt, hogy mintha kiszállt volna belőlem az életerő. bizonyára ennek is vannak okai.

Szóval a nyár eltelt, épp az államvizsgám után leálltam a gyógyszerrel, amit szedtem, meg is voltam tűrhetően, igaz az ingások nagyobbak, az érzések intenzívebbek, a sírások meg gyakoribbak lettek. ám az örömök is evvel együtt. végre mintha a saját érzéseimet élném. minden nyáron eljátszom a gyszerleállást. az idei volt a legjobb/legsikeresebb.

S mindig akkor kezdem el szedni újra, amikor a pánik szele megcsap. persze, nem elég egyszer rámtörjön… azért annál többre van szükség ehhez.

és lőn… vége lett a nyárnak. de előbb még bepróbálkoztam a pótfelvételin MA-ra. hát amikor utaztam 220 km… persze, hogy izgultam amiatt, hogy sikerül-e. 100 km után elkezdett zsibbadni a kezem, rámjött a hasmars… hányinger… stb. beveszem a rivot, azért az szokott használni. hellyel-közzel, most is. nem eléggé

majd ahogy újraindult a terápiám, és jöttek a gondok… az egyetem nem fogadta el az igazolásom (még nem volt a kezemben a diploma)… rohanok a diplomáért… megvan! hurrá!!!!! ám már késő… persze írkálok egyetemen mindenhova…. próbálkozom. lepattanaok. a felvételi beszélgetésen max pontot kaptam… csak a szakdogám miatt. sebaj. tudom én, hogy nem tudtam visszaadni a tudásomat. nem jutottak eszembe a dolgok. no, mindegy.

felvételi tán mégsem sikerült. kérvény a miniszternek. ezt a kört már csak becsületből futom le. … nem reménykedek és a kedvem is elment. ráadásul újra meg újra erőmet vesztem.

És ismét jött a sok szorongásos rosszullét. hiába próbálom meggyőznim magam, annak semmi értelme. és valahogy az “elfáradással” egyött jött a nemakarokélni éezés is.

Időközben a ,megpályázott állás is elindulni látszik… 2 álás… félek… egyet is nehezen viszek, ahol pedig csak másodállásban vagyok. no, meg egyébb felelősségteljes melóim… és a családom.

Mostanában többször veszem elő a morzsányi (szó szerint az) antipszichót, hogy nehogy eljussak odáig, hogy feladom.

Semmit sem ér az emberi szó… mert vígasztalhatatlan vagyok. nincs olyan mondat, amitől erőre kapnék. csak magam tudok talpra állni. talpra állok!!! ha az útált napi gyszerszeddéssel, hát avval. de nem hagyhatom itt/ott a hivatásom, a gyerekeim… nincsen másuk csak én.

Hogy a sztori kerekebb legyen… amikor a diplomámért rohantam, akkor a visszafelé úton egy kő betörte a szélvédőm. idő, amíg megcsináltatom… hogyan fér majd bele a rohanásaimba????? közben egy elmü számla is érkezett… majdnem 100 ezer ft a túlfogyasztás 2 év alatt…  és aztán h a figura nagyobb legyen … parkolásnál megnyomták az autóm.

persze… mindezt majd megoldjuk…

egyedül vagyok a családomnak… az “oszlop”… egyedül a gyerekeimnek… és sokan vagyunk… rajtam kívül 6-an.

fáradt vagyok… és talán az a baj, h arra vágyom, hogy sokáig és nagyon figyeljenek végre rám is… vagy mégsem????

nem tudom. és épp mazt sem tudom mitől vagyok így, most… talán a cím miatt??? el ne felejtsem milyen a “pokol”… ám mostmár vége lehetne.

majd megint szerzek ginzenget… és nem tudom, még mit. majd megoldom… és rendben leszek.

ja, a nevem már átírhatnám: vagyokvalaki-ra. hisz a diploma megszerzése volt a cél, mikor adtam magamnak :DDDD az meg meg van. s hogy végül ki leszek???? talán az lenne a jó, ha aki vagyok… de épp a lenni ige a lényeg. nehogy feladva csak voltam legyek.

és nem tudom miért, de eszembe jutott, itt is megmutatom…

Borderline? vagy nem? vagy csak valaki, aki megjárta a pánikot, depressziót, öngyilkosságokat? legfeljebb… hülyébbnek alighanem nem néztek, mint amilyen vagyok… még ha zavaros is, amit összehordtam benne, előzmények nélkül.

érzések és gondolatok hálójában… mert mondanom kell. mindegy. én vagyok. ez is, itt is én vagyok.

kinek mondjam? senkit sem érdekel…

vagy igen, de szerintem már unalmas lehet.

mit jelent, hogy bordi? hogy semmit sem jelent? magának… nekem… a pszichiátriának… másoknak…

nagyon is jelent. de… talán mégsem ért.

mert jelent információt, előre jelzést, tájékozódást, jellemző reakciókat és érzéseket… viselkedéseket…

átlagban.

és mit jelent még?

maguk… és mi.

ezt is jelenti.

valahova az embernek és többnyire mindenkinek tartozni kell. eszembe jutott ma reggel még gyerekkori csoporthoz tartozásom.

mindenki vagy a fradinak vagy a dózsának vagy mondjuk az mtk-nak drukkolt. soha nem érdekelt a foci.

és aztán körülnéztem. nyilván a számomra megfelelő referencia csoporthoz csatlakoztam… miközben azért az osztályban eléggé peremember voltam… kizárt… ó igen az irígységtől… a társadalmi hovartartozás… olyan meg nem volt. csak a kizártság. és el kellett romlani ahhoz később, hogy hozzájuk tartozzak… amikor bepiáltam, és cigarettáztam… és lógtam. na, akkor már tartoztam hozzájuk… és nem piálok, és nem lógok… de a cigitól nem szabadulok. 27 éve…

és túl duci voltam, így a fiúk sem kedveltek. majd lefogytam… de azok a fiúk akkor sem kedveltek. mások már igen… de azt meg már nem hittem el. :-/ pedig nagyon szép lány lettem, addigra, később méginkább… arra lett volna szükségem, hogy ezt megéljem. mikor már a hülye első férjemmel voltam volt egy fiú… duci, de végtelen aranyos. aki nagyon is éreztette velem, hogy “csodálatos” vagyok. sosem jöttünk össze. én férjnél… nagyon fiatalon… nem mertem elmenni a randira akkor még nem volt mobil… így el lehetett tünni… eltüntem… eltünt. de nem felejtettem el.

de ott tartottunk, hogy bordi.
hasonló a dolog. annyiban, hogy azután, hogy megkaptam eme drága dg-t… elkezdtem úgy is viselkedni, mint … mi.

és a mi… az befogadott.

így valójában rejtély, hogy tényleg az vagyok-e. de tartozom valahova.

mert az egyházból is kilógtam… mert é nem csak dumálok. én teszek is, én dinamikus vagyok, és a csak beszéddel nem elégszem meg. most mondhatná, hogy megcselekszem.
igen. és seggbe is rúgtak miatta, nem egyszer.

mert a szegényt, aki nyomorult volt, nem hagytam magára… hanem befogadtam, mert Krisztus azt modta fogadjuk be… és senki sem gondolta, hogy köztünk semmi sincsen… pedig nem volt. tini koromban szerelmes voltam belé… de addigra már sok mindenen túl voltam, mire magam dönthettem arról kinek hogy segítek.

aztán a gyerekek. … fogalmam sem volt róla, hogy nevelésért pénzt adnak.
és az egyház… ó igen… Krisztus népe… csak nézett és nem értett egyet… hogy befogadok. … hogy én megint teszek… hogy nekem a Szentírás cselekvést is jelent… :-/

így volt, hogy kitaszítottként léteztem közöttük. aki lát dolgokat, és ért dolgokat… és CSINÁL! dolgokat.

és az adjatok…
amikor kutyákat tenyésztettünk/tem… és volt egy kis pénzem (Istenem! az csak egy rövid idő volt… túúúúl rövid. ) és adtam… az egyháznak is… és másnak is, akinek nem volt. és értelmes ajándékot tudtam venni a szüleimnek… anyámnak… ami nem volt olcsó, de olyan volt, amire vágyott… karácsonyra…
és a barátnőmnek… telefont… mert neki nem volt módja rá, de szüksége igen… neki legutóbb azt a roncs autót adtam… akkor is adtam, amikor a seggem már ki volt a gatyából…

és emlékszem MN-nek is mindig kifigyeltem a kívánságait… és egyszer MN azt mondta… én vagyok az első, mindig, aki tudja, mikor van névnapja, szülinapja… és az ajándékaim még mindig ott vannak… a váza… vagy a tésztacsináló gép.

és ilyen szegények ennyien, mint most… nem voltunk soha. és nincsen már támogatás… csak én vagyok… és bajban sokszor…

első házasságomban azért fogytam le, nagyon, mert nem volt mit ennem… ennünk. de akkor nem voltak ott a gyerekek… mi még akár éhezhettünk is, ahogy éheztünk is. a szó szoros értelmében. pedig… ott voltak a szüleim. egy emelettel feljebb… és nem vették észre, csak már akkor, amikor nem tudtam munkába menni… mert éjjel nem hagytak aludni (a férjem és a barátai, … mert mondjuk ők kártyázni akartak)… és nem tudtam kajálni… és csak fogytam, fogytam, fogytam…

ki figyelt rám?????????

aztán valamelyik nap… körülnézek itthon magam körül… és azt látom: senki, de senki nem kíváncsi rám és nem is figyel rám. 
nekem kell kíváncsinak lennem… nekem kell figyelnem… NINCSEN SENKI!!!!

és akkor megint itt van. mit jelent az hogy bordi?

tartozni valahova… valahova, akik befogadtak a furcsaságaimmal együtt…

sosem éreztem magamat üresnek. számomra az csak akkor vált ismeretté, amikor a gyógyszerek elvették az érzéseimet… sosem bántottam magamat azelőtt… igazán sem meggondolatlan szexuális kapcsolataim nem voltak, sem drog… alkohol is csak kamasz koromban… egy kis ideig… nem vezettem veszélyesen… nem mosódtak össze valójában az énhatáraim…

és mégis… úgy kezdtem viselkedni… és sok mindent úgy érezni…
fradi, vagy dózsa vagy mtk???? 
csoport, aki befogad…

és akkor jön… a maguk… és a mi… 
a maguk és az én…

és nem ez is és az is… pedig de.

az az érzékenységem ami a gond, az az előny is… az az empátia… ami szétszakít… mert szét… kivel is érezzek együtt, mikor ezt is azt is megértem????… mindkettővel…

gondolkodtam… ki lenne az, akivel nem tudnék… azt gondoltam a gyilkossal… és ez sem igaz. mert sok mindent meg tudnék érteni belőle…

és a legjobban avval a gyilkossal tudnék együttérezni… aki engem öl meg. és azt gondolnám, hogy a világon ő szeret a legjobban. mert megszüntetné ezt az ént…
ezt az ént… akiről tudom, hogy igen is többen kedvelik, mint nem. de aki mégis egyedül van. és nem azért mert nem lehetne társaságban…

hanem azért, amiért a 30 éve praktizáló orvos is azt mondja… soha, de soha nem találkozott ilyennel… csakhogy ő szereti ezt az ilyent… engem.

hányan tudnak annyira szeretni, ahogy én tudtam??? maga szerint ez valami patologiás dolog… bizonyára az… abból a nézőpontból biztosan… az enyémből csak annyi, hogy ennek ereje sokat adott… és sokat elvett… hogy igen is makaccsá is de kitartóvá is tett… gyengévé is és erőssé is… érték is és óriási hiba is… mindez egyben.

DD mondta… a zsenialitásom szerinte abban rejlik (meglepődtem amúgy annak idején ezen), hogy az érzelmek olyan skáláját… árnyalatait ismerem, élem, amihez a “közönséges halandónak” dunsztja sem lehet… azt mondta… olyan vagyok, mint az a festő… aki egy színnek 300 árnyalatát ismerte és tudta megfesteni…

nem tudom miért is írtam mindezt… mert senki sem kíváncsi ezekre… nem tudom… nincs időm elmondani… és talán sosem fog szóba kerülni… így sosem jut majd el magához…

de nem is számít… hiszen mi csak dolgozunk… és közben nem vagyok. mert mások vannak, meg az élet van… és annyira mindegy…

és azt hiszem a statisztikai átlagnak is meg van az az egyedüllét élménye, mint nekem, csak esetleg nekik kevésbé vagy ritkábban kínzó… vagy … jobban ki tudják tölteni. és azt hiszem ez nem egyenlő a magánnyal…

hmmm. ez is egy érdekes kutatási téma lehetne számomra… :DDDD 
persze… ehhez is kicsinyke vagyok. pedig érdekelne… vajon az átlag ember hogyan bánik evvel???? de mondhatnám úgy is: hogyan bánik el???

sorry…

írnom kellett… ha már nem mondhatom… ha nincs annyi idő, hogy mondani tudjam…
és gazdagítom vele itt ezt a fórumot… esetleg az ide látogató kiváncsibb szakikat…

és a leg borzasztób… nem szeretem magamat. nem szeretek ilyen lenni… pedig végig arról írtam… hogy tulajdonképpen én igen is jó vagyok… de nem.
nem jó kilógni mindenhonnan…

még a mi-ből is…

íme… egy rész az ÉN-ből

kezdjük ott, hogy nem voltam mindig bordi. (bordi=borderline személyiség zavar). Történetem eléggé megdöbbentő is lehet, sok hülyeséget is csináltam az elmúlt években.

Legyek őszinte? Viszont nem szeretném, ha rám ismernének. Miért is? Mert szégyellem, hogy ilyen problémáim voltak/vannak. Mert olyan pályára készülök, amiben esetleg a hátrányomra válhat mindez. Tapasztalatilag inkább előnyös, de szakmai megítélés szempontjából ebben már nem vagyok olyan biztos.

Előzmények

Nehéz lenne azt mondani, hogy normális gyerekkorom volt. Annak nevezhetnénk, ha drága szüleim nem lettek volna végtelenül elfoglalva magukkal meg a hivatásukkal. Immáron 41 éves vagyok. Amire emlékszem, hogy mindig nagyon tudtam szeretni. Ma sem értem… Mindig volt egy-két pótanyuka vagy jelölt. Talán nem mennék bele a részletekbe most.

15 éves koromban férjhez mentem. Ajaj, azt hittem mert lefeküdtem egy fiúval (akibe halálosan szerelmes voltam) már hozzá kell menni. Persze, mindenféle rafinériával értem ezt el. Pokoli 3 hónap volt, némi édességgel megfűszerezve. Mivel vert, nem dolgozott, csajozott (amúgy csak 3 évvel volt idősebb nálam), anyámék elküldték. Azt mondta utóbb magával visz. El is jött értem, de addigra én már mást szerettem.

16 voiltam, amikor újra férjhez mentem. Érdekes, valahogy nem ahhoz, akibe úgy éreztem, hogy szerelmes vagyok. Azért szerettem azt a pasit

Terhes lettem tőle. Jaj de vágytam egy kisbabára! Alig vártam, hogy megszülessen. Ha nem lett volna terhességi mérgezésem, talán még jobban élvezem azt a fajta szimbiózist. Alig múltam 17, mikor megszületett a kis-nagy fiam :)  Gyönyörű baba volt. És hatalmas! 59 cm és 3,70 kg. A kórházban tüdőgyulladást kapott, ráhúztunk a hazajövetelig. Majd olyan 2 hónapos volt, amikor is kiderült valami baj van a mozgásával…

Nem tudta emelni a fejét rendesen. Nem fordult oldalra, ha hason hagytuk akár meg is fulladhat. Először voda fordultunk, ahol született. Azt mondták, csak egy kicsit le van szedálódva a kiütéseimre kapott gyógyszertől. Persze nem nyugodtunk bele. Szabadsághegyi gyermekneurológia… Születés körüli oxigénhiány miatti izomhipotonia. (ez izom-gyengeséget jelent kb.) Napi 5X kellett tornáztatni. Nem semmi volt így 17 évesen. Közben levelezőn tanultam a gimiben. Hát ezt az évet bizony halasztani kellett. Terhesség alatt táskákat varrtam otthon, hogy legyen GYES-em.  Még előtte 2 helyen dolgoztam,… mindkettőből kidobtak pedig én nagyon igyekeztem. Csak… nagyon-nagyon fiatalka lévén, hiába.

Szóval a babázásból egy állandó kötelesség dolog lett. Azért megérte! Közben 8 hónapos korában a fiacskám nagyon majd többször is belázasodott. Megint abba a kórházba mentünk, ahol született. Antibiotikumok, stb. A vizeletével baj volt. Volt egy olyan eset, amikor majdnem a kezemben halt meg. A láztól görcsöt kapott, fulladt. Jó, hogy apám orvos. Volt aki megmentse.  Sokat volt kórházban. Egy ilyen alkalomkor mivell sírt felképelte az osztályon egy nővér. Mondhatom, 8-9 hónapos babát! Persze azonnal hazahoztuk. Majdnem fél év volt, mire kiderült, az egyik veséje tönkrement, a másik is sérült. Ugyanis sorozatos húgyuti fejlődési rendellenessége volt, szűkületekkel, melyek miatt tágulatok alakultak ki. Majd másfél éves korában megműtötték 2X egymás, kivették az egyik veséjét, a másikon pedig javításokat kellett végrehajtani. Utána, szintén majdnem meghalt… tüdőgyulladást kapott :(  Nagyon rezgett a léc, mert senkit nem engedtek be a kórterembe a gyerekekhez, engem mégis. Azt hiszem veszettül imádkoztam, hogy megmaradjon, meggyógyuljon a fiam. Aki most már 24 éves volt nem régen folyt. köv.