Ez a legbanálisabb történet a világon. 40 éves nő vagyok, egyedül élek. Gyerekem nincs, és már nem is lesz soha. Különösebb tehetségem sincs semmihez, hogy bármi maradandót alkossak, amit magam mögött hagyhatok a világon. Így aztán, nincs értelme az életemnek, akárhonnan nézzük. Ez minden nő rémálma, egyedül megöregedni. És én minden reggel erre a rémálomra ébredek. És tudom, eljött az idő, még nem késő, hogy méltósággal hagyjam itt ezt a világot, mielőtt még mindenki által megvetett és lesajnált csoffadt vénasszonnyá válok. Mielőtt még elveszítem a maradék emberi méltóságomat is. A társadalom amúgy is megveti az egyedülállókat, folyton azt találgatják, mi nem stimmel velük. És valaki mindig ki is talál valamit. Elegem volt a 40 éves rémálomból, és tudom, hogy eljött az idő. De egynlőre nics hozzá bátorságom, és nem tudom, hogyan csináljam. Másoknak ez olyan könnyen megy, itthagyni ezt a világot. Ezt még nem mondtam el senkinek, mások ugyan mit kezdenének ezzel. Vagy bármit is mondanának, a gondolatuk úgyis az lenne, hogy “Te jó ég, én is megölném magam a helyében”. De ha már ez egy fórum depressziósoknak, és mindenki leírhatja a történetét, hát tessék.