http://www.youtube.com/watch?v=uiCRZLr9oRw

Kitartás….lehet más számára közhely,
de nem az.
Amikor magam alatt vagyok,mert úgy éreztem
több van a vállamon,amit el bírnék,kezembe veszem kedvencem
Hemingway Öreg halász és a tenger című
kisregényt.Kötelező olvasmány volt,de 
most más szemmel nézem.Az öreg halász 84 napig nem fog
semmit.Aztán eljön a nagy nap.Sikerül
élete legnagyobb halát kifognia.
“Nem értem-gondolta magában az öreg
Mind a kétszer közel volt ahhoz,hogy
összeessen.Még egyszer megpróbálom azért.
Megpróbálta még egyszer,és amikor felbillentette
a halat,úgy érezte mindjárt elájul....Újra 
megpróbálom..Újra megpróbálta,megint eredménytelenül.
Akkor hát-gondolta,s máris rosszullét környékezte.
mielőtt nekifogott volna-,akkor hát még egyszer megpróbálom.”
És sikerül.Aztán,
természetesen megjelentek a cápák.
Rávetették magukat a nagy halra.Santiago
az öreg felvette velük a harcot és reménykedett:
“a halnak csak az elülső felét nézte,és feltámadt 
benne egy kicsit a reménykedés.Szamárság feladni
a reményt -gondolta.Azonkívül bűn is azt hiszem.”
Igen az,még akkor is,ha az élet maga is örök küzdelem.
Vivo ,ergo volo!Azaz:Élek,tehát akarok.
Sajnos magunk ellen vívjuk a legnagyobb küzdelmet.
Ezért írja Hemingway:Az embert el lehet pusztítani,
de nem lehet legyőzni.Hát ennek a nyamvadt kórnak,nem is szabad.

Vagy idézzük a Csillagok háborúját “mindig van egy nagyobb hal”kérdés:ki?én vagy a depresszió…

A depresszió bárkit elérhet..

A depresszió sokarcú jelenség..

A depresszió kezelhető.

Ritkán fordul elő,hogy ennek a betegségnek csupán egy oka volna./JÓ DOLGÁBAN,MÁR NEM TUD MIT CSINÁLNI::mondják a bölcsek/Több dolog összjátéka.LENAFEHER csodásan összefoglalta,zavarok támadnak az agyi anyagcserében,örököljük a depresszióra való hajlamot,a személyiség,családi háttér,életkörülmények,munkahelyi viszonyok.Kiválthatja egy meghatározó esemény haláleset,válás,szülés,nagy követelmény a munkában..és még sorolhatnánk a váltsághelyzetet.Mikor végig olvastam az ő általa készített összefoglalást,ahol sötétség volt bennem betegségemmel kapcsolatban,megvilágosodást adott.Szeretettel ajánlom mindenkinek.A bűnvádat félre kell tenni,nem győzőm leírni azt az értékességet,ami egy ilyen ember lényében lakozik.Nem véletlenül hoztam példaként nagy művészeket.Ma ha élnének 90% gyógyítható és kezelhető volna.Szeretettel küldeném e verset,nektek kik itt vagytok,kik hozzájuk tartoztok…Jicin népének.. nem reménytelenül,hanem az Isten tenyerén.

http://www.youtube.com/watch?v=mj95t5ALAGQ&NR=1

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.

Hogy mikor lépsz ebből a fázisból tovább,mi fog kilendíteni,repíteni,ki tudja?Majd jön egy lendület,a gyógyszerhatás,vagy egy emberi szó,szeretetmorzsa és üt egyet.Rázol magadon és átlépsz a betegséged másik szintjére.Szomorú,de emberi.Mert mi depressziósok,ilyenek vagyunk.Ott járkálunk,sétálunk,botorkálunk a tömegben,hátunkon a mássággal.

“A lázadás korában születtünk. Mindenünket neki szenteltük, lelkesedtünk, kockára tettük az életünket és a fiatalságunkat, és most egyszer csak megtorpanunk: a kezdeti lelkesedés átadja a helyét a valódi kihívásoknak: a fáradtságnak, az unalomnak, a saját képességeinkben való kételkedésnek. Kénytelenek vagyunk szembenézni a magánnyal, az ismeretlennel, a váratlan meglepetésekkel, és amikor már sokadszorra esünk el úgy, hogy senki nem segít fölkelni, föltesszük magunkban a kérdést, hogy valóban megéri-e ennyit szenvedni. (…) Megéri folytatni. És folytatni fogjuk, akkor is, ha tudjuk, hogy a lelkünk, bár örökkévaló, ebben a pillanatban az idő hálójának foglya, a maga lehetőségeivel és korlátaival.”

Paulo Coelho

http://www.youtube.com/watch?v=xXtVBJDPs6k

Olvastam írásaitokat, és hozzászólásaitokat. Megdöbbentem. Nemcsak azért, mert én is ebben a betegségben szenvedek, hanem ok-okozati hasonlóságok miatt. Nagyon nehéz elfogadni, hogy beteg vagyok, nagyon nehéz hinni, hogy van gyógyulás. Törekszem és törekedtem rá, de nagyon nehéz. Minden amit ez a betegség hozott magával, az nagy próbatétel.

Az én esetemben, amitől csak féltem, ami miatt gyötört a bűntudat, az mind bekövetkezett. A szeretett társ elhagyott és máshol kereste a boldogságát, a szegénység, a testi tünetek felgyorsulása, a munkanélküliség… és sorolhatnám. 44 éves vagyok. Nincs munkám. 4 gyermekem született és 25 évig éltem házasságban. Kemény küzdelmet folytatok magammal, miközben itt vannak a gyerekeim. Próbáljuk túlélni ezt az időszakot. Tavaly szeptemberben elhagyott a férjem, majd volt egy rákmegelöző nagyműtétem, egy inkfarktus megelőzésem.

26 kg-ot fogytam, és nagyon gyengének érzem magam. Nem találok munkahelyet és küzdök a hangulatom ingadozásával. Majd elment a 17 éves lányom az édesapjához és a válóperen tudtam meg, hogy nála is szeretne élni. Anyaként, társként úgy éreztem teljes csődtömeg vagyok. Hiába vannak gyógyszerek, hiába van hitem, néha úgy érzem feladom. De itt vannak a gyerekek, akik számítanak rám. A két nagyobbik lányom egyetemista ők is keveset tudnak mellettem lenni. Szüleim gyermekkorom óta nem törődnek velem. Segítségem tulajdonképpen nincs. Egy ragyogó szemű 8 éves kislány vár minden nap, aki belém kapaszkodva próbálja megélni a válás megpróbáltatásait.

Mióta a Kedves elment minden rám szakadt. Feladatok tömege, ami kínokkal jár, míg az ember testileg és lelkileg teljesíti őket. Estére olyan vagyok, hogy gyorsan ágyba szeretnék bújni, tudván hál istennek ez a nap is eltelt. Nem tudom meddig fog ez még tartani, de bízom. Nincs más választásom. Olvaslak benneteket, beszélgetek, figyelek és tanulok. Fontosak a túlélési technikák, hogy ne csak lebbegjünk a lét elvislhetetlen könnyűségében.