Bár kicsit a felhők felett járok ami már a mentális betegségeket illeti, azért jó visszanézni, hogy egyszer én is mennyi marhaságot összeírtam, és kétségbeesetten kerestem a segítséget a külvilágban. Nah, a segítség nem ott van, hanem benned.

Elhelyeztem magamba annyi egészséges önbizalmat, hogy a félelemre nem tudok többet hallgatni, nincs is hely, ahol a félelem ‘bekúszna’. Valahol a szekrény tetején van, porosodik. Néha ránézek, csak hogy tudjam, mi az ami segített a fejlődésben.

Kitartást mindenkinek, nyárra azt üzenem az otthoniaknak, legyetek olyanok mint a kaktusz, a vizet raktározzátok, és növesszetek tüskéket!

Üdv a “ködös” Albionból

Nemsokára jövök..

Amikor azt veszed észre, hogy elmerülsz a veszteség által kiváltott érzelmekben egyéb fájdalmas érzelmekben, próbáld ki ezt a gyakorlatot, mely segít emlékezned arra, hogy te vagy az avatár, akire az élet céloz, lélek vagy, aki videojátékot játszik a földi iskolában.

Ha valamilyen veszteségtől szenvedsz, vedd észre a megélt érzelmeket – a gyászt, a magányt, a haragot, a megbántottságot, a szomorúságot, a csalódást, a szorongást, a neheztelést. Nem nehéz tévesen ezekkel az érzelmekkel azonosulnod. De mi lenne, ha ahelyett, hogy az érzelem lennél, egyszerűen csak a lélek lennél, aki ezt az érzelmet érzi? Mi lenne, ha ahelyett, hogy azt mondod, hogy szomorú vagyok, azt mondanád, hogy szomorúságot érzek? Mi lenne, ha ahelyett, hogy szomorú ember vagy, a tudatnak az a kiterjedése lennél, aki tanúja annak a részednek, amelyik szomorúságot érez.

Ha érzed, hogy kezdenek háborogni az érzelmeid, nevezd meg azt az érzést, és vedd észre.

Lépj hátrébb, és figyeld meg azt a részedet, amelyiket háborgatja ez az érzés. Nem ez az érzés vagy. Az a részed, amelyik ezt az érzést érzi, az avatárod. Te vagy a lélek, aki a dühös, sértett avatár tanúja.

Hunyd be a szemed, és adj magadnak időt arra,hogy teljesen a tanúja lehess az érzelmi háborgásnak. Hagyd, hogy a lelked szeretetet, együttérzést, és vigaszt nyújtson az avatárrészednek, amelyik szenved, tárd ki szívedet felé, mert nem akarja elfogadni azt, ami van. Szeresd, és fogadd el azt a részedet is.

Az elfogadás (az avatár éned elfogadása, az ellenállás elfogadása, mindennek az elfogadása) a szabadság kulcsa.

Akkor van olyan még, hogy túl személyes részvétel helyzetekben, érzésekben mindenben. Na ez is olyan betegséges. Ha tudjuk, hogy maguk az érzések is túlreagáltak, akkor ez is.

A leges legnehezebb nekem ez a deperszonalizáció. Mi szerintem egy nagy szivacs vagyunk, ami mindent benyel mindent, és ott marad, nincs hátul lefolyó, vagy elől valami szűrőrács, minden megy be az egónkhoz, és emésztődik szépen lassan. Ehhez is tudatosság kell, és belső stabilitás, önmagunkkal való kibékülés, magunkba kell mélyedni, hogy a külvilág szele ne is érintsen minket, meg nem kell hagyni, hogy amit az egó suttog állandóan, hogy az befolyásolja az igazi emberi lényünket. Itt nagyon érvényesül a tudattalan-tudatos dolog, vagy tudatos- tudattalan én, mindent, amit tanultál, minták, berögzült viselkedés, stílus, beszéd, hozzáállás, az “csak” tudattalan minták összessége, a túl erős személyesítés is ennek a következménye.

De ezek mind nem takarják, hogy ki vagy valójában,mert sokunk attól szenved, hogy nem tudunk önmagunk lenni, mindig máshogy viselkedek, szorongok, nem látják a jó oldalamat, meg hasonlók. De ezek egyik sem te vagy, ezek az előre beprogramozott minták, ne büntessünk magunkat ezekért, mert a tudattalan elme két részre szakadt, a jó és a rossz folyton harcol egymással, és a tested látja kárát..

Hát valahogy így.

Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni

kellemeset