Félek most is, nagyon – félek az előttem álló erőpróbáktól, hogy elbukom, félek magamtól, hogy tönkreteszem, hogy összeomlok benne, hogy elszúrok mindent. De babusgatom ezt a félelmet. Itt van bennem, tudom, látom, de és. Félni egy ilyen helyzetben normális dolog. Erősödnek a tüneteim, disszociálgatok, jönnek a hosszabb-rövidebb kontrollvesztések lassan. És akkor mi van… Hát ez normális az én állapotomban…

Büszke vagyok magamra és nem haragszom. Illetve de, néha haragszom, de nem úgy, ahogy régen. Csak amolyan normálisan. Tudom nagyjából, mi miért van, és látom, hogy az érzéseim, a jók és a rosszak egyaránt megfelelnek a szintnek, ahol járok, megfelelnek a helyzetnek, amiben vagyok, és fogom tudni kezelni őket, annyira, amennyire a szint engedi.

Nincs varázspálca, fejlődés van. Most ott tartok, ahol, ha stabilizálódnak a körülmények, majd leszek jobban, most érthető minden, és ettől valahogy olyan normális is. A szar is normális. Különös, nem?

tanulságok:

rá kellett jöjjek, hogy rajtam kívül a kutyát sem érdekli, meggyógyulok-e, jobban leszek-e valaha. és ez a világ legtermészetesebb dolga. mindenki magáért felelős. tehát nekem kell eldöntenem, akarom-e. és ha eldöntöttem, hogy igen, akkor csinálnom kell. és muszáj az igen mellett dönteni, mert élni kell, az élet lehet csodálatos is, ha megdolgozunk érte… mindenképpen megéri. a csodás életért mindenkinek meg kell dolgozni, még ha kívülről nem is látszik úgy, és ez természetes.

rajtam kívül senki sem fogja ezt megoldani. ha nem akarok így maradni, menni kell, tenni kell… ha undorítónak, szarnak érzem magam, aki senkinek sem kell, akkor meg kell változtatnom magamat. nem olyanná, ahogy mások szeretnék, hanem olyanná, amivel már én jól, jobban érzem magam, működőképes vagyok. nem a legbelső, változtathatatlan lényegemet, hanem a gondolkodásomat, az önkontrollomat, az érzéseimet és azokhoz a hozzáállásomat, például. nem azért, hogy kelljek másoknak, hanem azért hogy én a legjobb önmagam lehessek. tanulni és fejlődni.

szerezhetek hozzá segítséget, de sok a rossz szakember. nem minden szakember rossz, de néhányat el kéne tiltani a szakmától… csak az én felelősségem, hogy ha rossz szakemberbe futok bele, lecseréljem, ahelyett, hogy föladnám. minden lehetőséget meg kell ragadni, szakemberhez járni, olvasni, sokat gondolkozni az olvasottakon.. mert a gondolkodásomban vannak berögzült hibák, torzító szűrők, amiket meg kell találni és rá kell jönni, hogyan lehet másképp. és hogy hogyan érdemes…

el kell fogadnom, hogy most ilyen vagyok. én legbelül nem vagyok rossz, csak rosszul működöm néhány területen. de majd megtanulok egyre jobban működni. ez nem úgy hiba, ahogy érezzük… fejlődni, önfejleszteni mindenkinek ugyanúgy szükséges, az egészséges embereknek is, ez az élet természetes része. maximum mi más szintről indulunk, mint ők.

tudnom kell, hogy nincs instant megoldás. az elérhető legjobbra kell törekedni mindig, de ha nem sikerül, akkor sem feladni. a folyamat természetes velejárója, hogy nem mindig sikerül, vagy nem elsőre sikerül, akár még csak nem is tizedszerre… majd sikerül azután, vagy azután. a hibákból tanulni kell, de a hibák nem zabálhatnak fel minket.

meg kell tanulni, hogy én folyamatos egész vagyok. nem változom meg pusztán attól, hogy hibákat követek el… és a borderline pokol állapotában is ott vagyok belül, és nekem kell emlékeztetni magam, hogy elmúlik, és én attól megmaradok folyamatos egésznek… ez csak egy állapot, és én nem állapotok halmaza vagyok, hanem valaki folytonos, aki különböző állapotokba kerül, de a belső lényege megmarad… és az állapotokat egyre jobban kézben tudja majd tartani.

tudnom kell, hogy a saját érzéseimért én vagyok felelős egyedül. senki más nem tarthatja kordában őket, nekem viszont hatalmamban áll. a rosszakkal éppúgy nekem kell megtanulni bánni, mint a jókkal. ehhez meg kell őket ismerni, ami hosszú folyamat. de megéri. az érzéseim az én részeim, és bár mások keltik bennem, én fogom átélni és megzabolázni őket. én fogok szembesülni azzal, hogy minden rossz érzés is szükséges és hasznos, mert fontos dolgokra hívja fel a figyelmem, mert az élet része, és természetes, és nem kell tőle félni, mert majd elmúlik.

az én felelősségem, hogy csak olyan emberekkel legyek körülvéve, akikkel lenni jó. ha a családtagjaimmal lenni nem jó, akkor ne legyek velük sem. nekem kell eldöntenem. mások is követnek el hibákat, de nekem kell meghúzni a határ, mi az, amire már nincs szükségem. az, hogy én mit viselek el, az én felelősségem. a hibáik meg az ő felelősségük, őket megváltoztatni nem lehet, csak maguknak – de távol lenni tőlük az lehet az én döntésem.

meg kell tanulni nem olyannak lenni, amilyennek mások szeretnének. hanem olyannak lenni, akinek lenni jó számomra. és ha tudom, milyen vagyok és milyen szeretnék lenni, tudni fogom, hogy milyen emberekkel lehetek jól, és meg fogom találni őket. de az emberek jönnek-mennek, és ez is természetes… vannak, akik talán végig velünk maradnak, de nem mindenki. és ezt meg kell tanulni elviselni. megfelelő másokkal lenni jó, de csak akkor lesznek mellettünk megfelelő mások, ha egymagunkban is elegek vagyunk, és mi vagyunk a biztos bázis az életünkben.

rájöttem, hogy az én saját felelősségem gondoskodni magamról. nyomon követni a fejlődésemet. megszabni az irányát, célokat kitűzni, megtervezni a hogyant, elkezdeni megvalósítani, korrigálni, ha kell – babusgatni, mint valami kis növénypalántát. és az én felelősségem egy saját életet kialakítani, és magamat szeretni és magamnak a legjobbat akarni. és akkor könnyebb lesz a kapcsolatokat másokkal felvenni, kialakítani és megtartani is.

de azt is meg kell tanulni, hogy egyensúlyt találjak. otthonlét és munka, egyedüllét és másokkal levés, magamra figyelés és másokkal törődés között. az egyensúly az én felelősségem. de pont a sok párhuzam miatt, hogy nem lehet mindig csak magammal törődni, mert élni is kell, pénzt keresni, tanulni, enni, aludni, másokkal lenni – a fejlődés lassú, sok a visszaesés, ehhez kell ugye türelem, sok.

szóval a legnagyobb tapasztalat, hogy valóban a saját magam életét kell élni, teljes felelősséggel magamért, és jóindulattal magam felé fordulva, és nem várni senki mástól, hogy élje az életemet, vagy hogy rajta keresztül élhessem. mert nem is várhatom el, csak magamtól. és az élet tele van szar dolgokkal, amiket el kell viselni, meg kell oldani (amihez bennünk az erő, hiába hisszük, hogy nincs, elég arra gondolni, hogy még mindig élünk, itt vagyunk, el tudtuk viselni tehát ezt a rettentő sok fost, akkor is, ha mindig azt hittük, nem bírjuk tovább).

sose lesz olyan, hogy minden jó lesz, mert ilyen az élet. de ha elfogadjuk, a szar dolgok közepette is mondhatjuk, hogy az életünk csodálatos…

most 26 éves vagyok, se diploma, se remények, szarabbnál szarabb munkák, szörnyű család, bántalmazó párkapcsolat, anyagi függés a pasitól, tehetetlenség.

közben meg fejben pontosan látom, hogy milyen döntések és körülmények vezettek idáig. hogy végig vesztésre álltam, és csoda, hogy idáig eljutottam, látni és érteni dolgokat, se drogfüggő, se kurva, se öngyilkos nem lettem és még mindig tervezek és küzdök és kitartok.

csak néha nagyon nehéz.

ma nagyon kiborultam. (még a lelkisegéllyel is beszéltem, jobbhíján.) mégis valahogy kerek egésznek érzem magam így is, kiborulva, ami fura. mintha kezdeném megengedni magamnak, hogy észrevegyem: a helyzetek, amiken átmentem-átmegyek, nagyon nehezek. olyan dolgokat hozott az élet, amivel bárki nehezen birkózna meg. rápillantok messziről, kívülállóként, és nem szégyellem magam, még a rossz döntéseimért sem, amiből rengeteg volt  - pedig az utóbbi éveket áthatotta a szégyen és a bűntudat és a nemmúló szorongás.

sorra hoztam a rossz döntéseket. és még fogom is, ilyen az élet. mások, a nem személyiségzavarosak is ugyanezt teszik. ahogy jól is fogok még dönteni, egyre többször, ahogy tanulom az életet.

nem erre vágytam, nem hiszem, hogy megérdemeltem, de nem bénít már le, ez van. jönnek a rosszabbnál rosszabb helyzetek, akár a régi elcseszett döntések következményei, akár csak a szokásos balszerencsés lapok…  és nekem meg kell tanulnom elfogadni őket, és megoldást találni rájuk. egyedül vagy segítséggel, mindegy.

át kell élni a negatív érzéseimet, elfogadni, hogy vannak, de nem engedni, hogy csak ezeket érezzem. elengedni is meg kell tanulni a rosszat, nem csak átélni. és mindezt nekem magamnak, egyedül.

ez egy jó nagy borderline-os feladat, és nem tudom, érti-e bárki, miről hadoválok, de valami minőségileg új élmény az egész…

hogy rosszul lenni normális. hogy mindig van kiváltó oka, ami megszüntethető, még személyiségzavarnál is, csak meg kell látni. ha szakember segítségével, hát úgy.

hogy rosszul lenni nem rossz, nem szükségtelen, sőt, még azt sem jelenti, hogy akkor én most nem lehetek boldog. úgy is tudok boldog lenni, hogy közben sokszor rosszul vagyok, és szomorú és dühös és tehetetlen és nem látom, merre tovább, mi lesz holnap… mert majd kitalálom. elindulok valamerre és lesz valami és vállalom érte a felelősséget. és szomorkodok, ha nem sikerül, csalódott leszek meg haragszom magamra, aztán elindulok másfele. én. a lehetőségekhez képest.

és amikor épp bántanak lelkileg, amitől kiborulok, akkor tudom, hogy nem én vagyok rossz, és nem érdemlem meg, a hiba abban van, aki bánt, és azért bánthat, mert olyan helyzetben vagyok, hogy megteheti, de ebből a helyzetből ki is lehet lépni. és ha nem lépek ki, akkor az nem azért van, mert nem tudok még, hanem azért, mert úgy döntök, hogy még mindig így a legjobb a lehetőségekhez képest. és ez egyfajta pajzs hosszú távon.

azt nem mindig tudjuk befolyásolni, mit dob a gép, de azt igen, mit lépünk rá, hogyan viseljük el.

amikor lefagyunk, és nem lépünk semmit, az is a mi döntésünk, csak max nem tudatosul. de ha tudjuk, hogy adott helyzetben annyira féltünk hogy leblokkoltunk és hetekig zöldségek voltunk agyilag, az is csak egy lecke: félelemből úgy döntöttünk, ahogy. mi. és ezt meg kell bocsátani magunknak, és átgondolni, és ha legközelebb ilyen helyzet lesz, megpróbálni máshogyan dönteni, vagy ugyanúgy, de akkor megbocsátani magunknak. ennyi az élet szerintem.

itt rinyáltam a munkahelyem miatt. hát most jött még mellé gond csőstül, jellemzően. és még mindig szuper, van munkahely, van család, akik vész esetén hazafogadnak, Afrikában meg éheznek, és most is valahol háború van, és halálos betegségek és amputált végtagok és siketvakon is élnek emberek, meg torzóként. ehh.
de attól én még halálosan rettegek, pedig istenemre nem is vagyok kiborulva.
és annyira felfoghatatlan hogy nem szeret és nincs otthonom többé és nem szülhetek majd neki sose ikreket. és ő tudja csak, milyen vagyok borderline-nak, és ő az egyetlen, akihez valaha tartozni akartam. ő a család igazából, és sokszor a minden. ő az egyetlen, pedig már elmúlt bennem a nagyon-szerelem az évek alatt. és nemmellesleg az övé minden, még a nyavalyás bögrém is, amiből reggelente teázom. anyagiasnak hat, de aki költözött már úgy, hogy semmit nem vihet, amit ismer, használ, szeret, érti, hogy ez is fáj most.

legalább egy jótündért adjon valaki, könyörgöm. vagy csak tekerje vissza az időt pár héttel. előre ne, így is eléggé öreg vagyok az életemhez, és már annyi mindenről lemaradtam..
félek.

“jó dolgodban nem tudod, mit csinálj” – hajtogatták mindig. csak hiszti. soha nem volt különösebb látható okom panaszra, szép, boldog családban nőttem fel, a szüleim igyekeztek mindent megadni nekünk, jól tanultam, tehetségem volt rajzhoz, zenéhez… mára tudom, ez a belül rohadt alma esete. hiába nem volt iszákos, nem volt elmebeteg, se mélyszegénység, se drogos, se tragédia, persze vertek gyerekként, de azt sem úgy, csak ha rossz voltam, csak nevelési céllal, sose látszott a nyoma. és mégis ugyanaz lett az eredmény: pokoli szenvedés, kaotikus élet, nem tudom ki vagyok, mit akarok, néha nem bírok semmit, nem szeret senki, bele fogok halni – hasonló cipőben járók, ismeritek.

szóval az volt a nehéz, hogy nem volt semmi különös. csak én nem bírtam elviselni magam és az életem, csak én nem tudtam mit kezdeni a lehetőségekkel, néha csak meg akartam szűnni létezni, máskor kiszaladni a világból, rettegtem, hogy mindent színlelek csupán, és az élet egy nagy hazugság, vártam, mikor derül ki végleg: engem nem lehet vállalni, én tényleg gáz vagyok. közben már  egyetemre jártam, a szüleim eltartottak, voltak barátaim, tetszettem a pasiknak, “kiszabadultam otthonról”, végre minden más lett, nem voltam már a gimi lúzere, olyan színes egyéniség lehettem, amilyen akartam, tapasztalhattam és falhattam az életet – de a boldogtalanság maradt. felfedeztem az éjszakát, a szexet, játszottam a pasikkal… de egyre kevésbé működtem. egyfolytában attól rettegtem, hogy le fogok bukni, hogy nem illek “közéjük”. azok közé, akikhez aktuálisan épp tartozni akartam, akik úgy éltek, ahogy én szerettem volna, akik olyanok voltak, amilyen én akartam lenni.

elkúrtam az egyetemet. tologattam a tárgyakat. a halogatásból végül pánik lett, amint átléptem a küszöböt, hánytam. rettenetesen szégyelltem, hiszen ez is csak annak volt a bizonyítéka, hogy semmire se vagyok jó.

szeretője lettem egy nálam 15 évvel idősebb pasinak. (nem volt mellettem senkije, de cska szexre tartott.) aztán beleszerettem. elkezdtünk játszmázni. nem vett komolyan, gyerekként kezelt. szétmentünk, összejöttünk, gyűlöltem, de egyre jobban függtem tőle.

aztán egy tanárom (mivel pszichológiát tanultam a vicc kedvéért) egyben a terapeutám is lett, fél évig, rábeszélt, hogy hagyjam ott az egyetemet. ő már látta, hogy baj van, azt mondta, emlékszem: nem ér annyit, hogy belehaljak.

korábban is folyvást írogattam magamnak, mi lehet a baj, mit érzek, mit miért csinálok, már addigra tudtam, hogy ez gebasz, de ő volt az első, aki segített ebben. senki nem értette amúgy mi bajom, jött megint, hogy ez csak hiszti…

jött egy szakasz, amikor nem tudtam, mi legyen, csak kimenekültem az életből, a szeretőm albérlője lettem, akivel rengeteget veszekedtünk, mellette is pasiztam, mert nem kellettem neki, főleg a háztartást tanulgattam, nem nagyon tartottam a kapcsolatot a családdal, a barátokkal sem, csak a havi apanázzsal zsaroltak haza, vagy a kedvenc kocsmában voltam vagy otthon…

addigra már tudtam magamról néhány borderline jellegzetességet: a betölthetetlen szeretet- és figyelemvágyat, a szélsőséges érzelmeket és érzéslibikókát, a poklot csupa nagybetűkkel, azt is, hogy minden társaságból kinéznek bizonyos idő után, ahogy kiderül, milyen fura és kiszámíthatatlan tudok lenni, és én leszek a hülye hisztis kis liba… tudtam már, hogy nem bírom elviselni az egyedüllétet semmilyen formában, és hogy be tudok kattanni, amikor megyek bele az éjszakába… hogy betegesen ragaszkodom egy olyan férfihoz, aki érzelmileg csak kínoz, hol szeret, hol nem, hol bújik, hol nem, feltételeket szab és megaláz, néha kezet is emel rám, máskor meg tökéletesen boldoggá tesz…. meg azt is, hogy nem tudom, ki vagyok és nem találom a helyem… és hogy mindig mindekinek az lesz a válasza, ha őszintén beszélek ezekről vagy segítséget kérek: SZEDD MÁR ÖSSZE MAGAD. (mintha az olyan egyszerű lenne. mintha hatalmamban állna. mintha csupán nem szeretném… mintha azért volnék iylen, hogy őket idegesítsem… vagy mert élvezem. mintha csak eltúloznám a hétköznapi átlag-gondokat. vagy hazudnék róla, mit érzek… vagy én nem is tudom, mért nem hiszi el senki soha, hogy ez tényleg ilyen, és tényleg nem én találom ki…. talán ti értitek…)

majd gondoltam, összeszedem magam (hahh, mennyit próbálkoztam, mire), másik sulit kerestem, nyelvtanfolyamra jártam, dolgozgattam is, elköltöztem a pasitól, visszaköltöztem, minden jó lett…

és akkor bumm: megint pánik, hányinger, teljes összeomlás.

senkinek nem mertem beszélni erről, mert legutóbb sem értett senki… tudtam, hogy megint , hogy még jobban elítélnek és hibáztatnak majd. borzasztóan szégyelltem. képes voltam hajnalban felkelni, elmenni otthonról, és az ismerős helyeket kerülve bolyongani a városban, amíg le nem telt a suliidő, mintha bementem volna…

egyetlen barátnőm tudott csak róla, de vele csak telefonon tudtunk mindig beszélni. ő tartott szerintem életben azzal, hogy támogatott szóban, de segíteni nem tudott. próbáltam segítséget kérni több helyen is, de mindenhonnan elküldtek, sehová nem voltam elég “súlyos”.

és akkor teljesen véletlenül belefutottam egy pszichológusba egy olyan helyen, ahol épp nem is kellett volna lennie, és ő felismerte a krízist. beszélt velem 20 percet, majd adott néhány nevet és mailcímet, azt mondta, írjak, telefonáljak még aznap, nem várhat a dolog.

szerzett nekem egy sztk-s pszichológust. az is úgy fogadott, mintha csak játszanám, hogy bajom van, és úgy is búcsúzott el, hogy majd kiértékeli a tesztjeimet, és küld róla e-mailt, de valószínűleg nem találkozunk többet… (így, szószerint). mert szerinte a problémáimnak elég egy iskolai diáktanácsadó, vagy hasonló.

aztán mégis behívott a rendelőbe, és közölte, hogy – kapaszkodjatok meg – : kórház. amilyen gyorsan csak lehet. persze sokkot kaptam, hiszen évek óta senki sem vett komolyan, hiába hajtottam, hogy szerintem baj van, és egyedül nem tudok vele mit csinálni…

ő szintén azt mondta: csak hogy értsem: van választásom, de vagy a kórház, vagy belehalok.

súlyos anorexia diagnózissal küldött bentlakásos pszichoterápiára, egy hét múlva már kezeltek is, saját akaratomból.

na ez volt egy éve. 2 hónapot töltöttem ott, nagyon szuper orvost kaptam, meg non-stop csoport-terápiáztunk is ugye, hálát adok a sorsnak, a legjobb, ami történhetett.. pontosították a diagnózisomat is:

atipusos anorexia, kevert szorongásos depressziós zavar és borderline.

persze a magyar egészségügyre jellemzően az anorexiám azóta is köszöni jól van, egész bentlétem alatt azért küzdöttek, hogy visszanyerjem azt a súlyt, amivel bementem (mert bent elkezdtem rendesen enni és  – fogyni, szerintem az idegtől, egy ilyen terápia sosem sétagalopp). nem fogyok, de nem is tudok hízni, hol bírok enni, hol megint nem. maradtam 39 kiló a 160 centimhez. (és a vicc, hogy ahhoz képest, mennyire súlyos, valójában mintha nem is lenne az, az embereknek nem tűnik fel, én meg nem is tudom, mikor volt utoljára normális teherbírásom és fizikai erőm..)

mára tudom, hogy én azért nem vagdostam magam, nem voltak öngyilkossági kísrleteim, mert én így akartam meghalni: elfogyni lassan. (nem láttam én magam sose kövérnek, sose direkt koplaltam, csak úgy undorodtam az evéstől néha.)

az éjszakázós természetemmel se tudtak mit csinálni, borzasztóan megnehezítik a normális hétköznapokat az alvási szokásaim…

viszont gyógyszert nem szedek, többször szó szerint könyörögtem érte, de a drnőm nem adott. azt mondta, az csak a tüneteket fedi el, megoldást nem ad, ha eddig nem szedtem, nem kezdünk bele, még a végén rákapnék… (függő típus vagyok vagy mi…)

és úgy engedett ki, hogy ugye tudom, hogy a léyneg csak most kezdődik… lettt neve, kerete a problémámnak, megfoghatóbbá vált, “legalizálták”, de ettől semmi sem változott… és rengeteget kell majd küzdenem, hogy az életemet legalább szinten tartsam…

azóta nem kezelnek, ő elment onnan a többiek szerinte meg nem vagyok súlyos, tehát nekem nem jár orvos… talán mert nem szedek gyógyszert, és nem szoktam öngyilkos lenni… járnék a nekünk kitalált csoportterápiára, de annak feltétele a párhuzamos privát kezelés, ami viszont nekem megfizethetetlen sajnos… hát így.

- – - – - – - – - – - – - -

most megint lángol, tombol a borderline bennem és csapnak össze a hullámok, ezért is írtam… van egy rendes munkahelyem, de nagyon szigorúak a kerettartós feltételek, másodpercre pontosan be van osztva az időnk, és ez előhozza belőlem a dühöt, dacot, ellenkezést, lázadást… ráadásul a meló is stresszes, és mivel még mindig a szeretőmmel vagyok, ötödik éve, ő meg továbbra se vállal fel, pedig már együtt élünk, úgy érzem, érzelmileg teljesen magam vagyok…

nagyon nehéz minden nap a hülye b-nal küzdeni, féken tartani, visszazökkenteni magam normálisba, és rettegek, hogy egyszer nem tudom eléggé kontrollálni és kirúgatom magam… már hónapok óta megy, egyre kimerültebb vagyok, egyre erősödik a dolog, már megint nem eszek és alszom rendesen, a pasi nem tudja kezelni a helyzetet, nem is érti és ráadásul menekül az extra szeretet-igényemtől… rengeteget veszekszünk, ami csak olaj a tűzre. erről beszélni pedig csak azzal az egy barátnőmmel tudnék, de külföldön van, messze… mások nem is értenék, el is fordulnának tőlem, ha kiderülne, mi vagyok (mint a régi barátnőim.) a munkatársaim is kezdenek kevésbé bírni, pedig szuper kis csapat vagyunk, de ugye egyre furábban viselkedem…

szóval őrület, hogy tönkretehetem az életem megint, csak mert borderline vagyok, pedig egy évet küzdöttem, hogy valami működőképeset kialakítsak és fenntartsak, hogy a magam lábára álljak. (de ha elvesztem a munkám, a pasi nem tud eltartani, én meg nem tudtam tartalékot félrerakni még, haza kell költözzek vidékre a szüleimhez, akiket jelenleg kerülök és gyűlölök, és akik nem késlekednének az orrom alá dörgölni nap mint nap, hogy mennyire elkúrtam, és mennyire szar és alkalmatlan vagyok, és majd ők megmondják, hogyan éljek, hogy az jó legyen…)

és versenyt futok a borderline késztetéseimmel, és majd szétrobbanok, hogy senki sem érti és senki sem tud segíteni és meg fogook őrülni, komolyan, miylen nevetséges már, hogy magamtól félek a világon a legjobban. (meg a pókoktól, a fogorvostól és a körömletépés gondolatától, mióta volt a lábgombás reklám a tvben, de ezek átlagosak…)

vesztésre állok srácok, és nem tudom, mi legyen.

UTÓIRAT: visszaolvastam. tényleg nem tűnik komolyak. pedig ez a pokol, és bele kell halni, és nincs életem és nem lehetek sose én rendesen én, és senki sem szeret. megdöglök ebben a szarban, és amikor senki sem látja, órákg zokogok a padlón fetrengve, és sikítani szeretnék és a hajam tépni és a bőröm karmolni!!!!!!! egy korty víz lenyelése is fájdalmat okoz, és az éhségtől meg a kimerültségtől szédelgek és tántorgok és ideges vagyok és még kevésbé bírok enni és aludni, és remegek és hányingerem van. közben meg alig bírom megállni, hogy rágyújtsak, pedig leszoktam,és hányásig igyam magam és kúrjak valakivel, aki kíván, és addig üvöltsek A pasival, amíg meg nem üt rendesen. és ha a főnököm mégegyszer odajön, hasba fogom rúgni és elküldöm az anyjába és megtaposom a billentyűzetet és sose megyek vissza, és bár meghalnának végre a szüleim, hogy ne kelljen többé foglalkozni velük és ettől annyira kurvára kibaszottul gyűlölöm magam, hát hogy vágyhatok iylesmikre ennyire őszintén????!!!! és mennynire nehéz visszafogni magam, és mennyire szégyellem, és rettegek, hogy elmondom másoknak, vagy tényleg megteszem, vagy nagy bajom lesz és az már gyógyíthatatlan lesz.. és nincs életem 25 évesen, és csak folynak ki a kezemből az évek, és semmit se tudok visszahozni már. és nem értek még mindig semmihez, mert amikor bekattanok, csak az számít, mit érzek, és hogy ne üvöltsön bennem a magány és az undor és önutálat, mindent megteszek, hogy picit ne érezzem, pasik és kocsmák és nyakamban a főváros, és az idő csak múlik és a lehetőségek csak úsznak, és egyre több embert veszítek el, és egyre jobban fájnak……….

ez a pokol, és nem bírom, nem bíííííííroooooooooooom!!!!!!!!!! és annyira üvöltenék, de akkor meg rámsütik, hogy elmebeteg, és a maradék életem is elvesztem,. és nem marad, csak, hogy fáj!!!!!!!!!!