“Van az életben egy-egy pillanat,

Hogy nem várunk már semmit a világtól,

Leroskadunk bánat terhe alatt,

Szívünk mindenkit megátkozva vádol.

Míg porba hullva megsiratjuk,

Mi porba döntött – sok keserü álmunk,

Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,

Míg testet öltött fájdalmakká válunk.”

/Ady Endre: Sorsunk – részlet/

“Van az életben egy-egy pillanat,

Hogy nem várunk már semmit a világtól,

Leroskadunk bánat terhe alatt,

Szívünk mindenkit megátkozva vádol.

Míg porba hullva megsiratjuk,

Mi porba döntött – sok keserü álmunk,

Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,

Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,

Szivünk a vágyak tengerén evez,

Hajónkat szélvész, vihar összetépi,

De egy zord erő küzdelemre készti.

Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,

Nincs egy reményünk, mely valóra válna,

Míg sírba visz az önvád néma átka.”

Éppen eléggé gyötörtél a fel-le meneteleddel, mostmár eléggé émelygek tőle és úgy érzem ha nem szállok ki, végleg benned rekedek….

Naivságom nem szabott határt magának ezúttal sem. Adtam egy esélyt annak, hogy normális beszélgetést folytassak Vele. Nagyon rossz ötlet volt.

Olyan haraggal fogadott, hogy ….hogy nem volt lehetőségem egy épkézláb emberi mondatot összehozni.

Miért áltatom magam? Mi az, ami ennyire hihetetlenül erősen él bennem, hogy újra és újra próbáljam?

Miért kell magamból majmot csinálnom? Miért nem tudom felfogni a felfoghatatlant??????…..

Miért nem lehet ennek az egész rémálomnak véget vetni végre……

Miért nem lehet minden úgy,ahogy volt?….miért nem tud szeretni……

Már nem tudom hanyadik álmatlan éjszakán vagyok túl….de már ez sem érdekel.

Akkora feszültség van bennem, úgy érzem innen nincs kiút. Csak őhozzá futnék, de csak a zárt ajtó 1000 lakattal néz vissza énrám.

Azt hiszem szép csendben felemésztődöm és végül nem marad belőlem más,mint egy ….foszladó emberi maradvány.

Egy ideig hittem a csodákban,mert már megmutatkoztak nekem…..néha……

Talán most is egy effajta csodában reménykedem fájdalmasan,naivan……

És itt nem csak a szív és ész közti különbségekről van szó. Már az ész is 2félre szakadt…. az amelyik felfogja a valóságot, és az amelyik felfogja a valóságot de hisz a lehetetlenben….és ebbe kapaszkodik a szívem is…

Önmagam ellensége vagyok,és én leszek önmagam veszte…

Próbálkozom kezelni a kialakult helyzetem,és igyekszem “normális” emberként viselkedni a hétköznapokban, de folyamatosan kudarcba fullad minden próbálkozásom…

Valami nagyon elromlott bennem. Úgy tűnik az elmúlt hét folyamán sikerült többször is megbántanom a családtagjaimat úgy, hogy egyáltalán nem is állt szándékomban.

Nagyon nehezen tudok szót érteni velük,mert vagy ők értenek félre engem, vagy én értem őket félre.

Nem tudom mit csinálok rosszul… nem tudom hogyan kéne viszonyulnom hozzájuk, de azt hiszem amíg ilyen állapotban vagyok,hiába játszom el, hogy normális vagyok,előbb-utóbb úgyis lehull a lepel,és újra felszínre tör a csupasz,rideg,komor valóság,ami vagyok…..egy nagy sötét,üres semmi.

Nem tesz jót, ha emberek között vagyok, nem tesz jót egyáltalán ha kimozdulok a lakásból…

Talán ott lehet a gond, hogy eröltetem magamba ezt a dolgot, mert igazából itt belül egyáltalán semmi indíttatásom nincs arra, hogy bárhová is menjek, vagy hogy az emberek rám nézzenek.

Viszont tisztában vagyok azzal, hogy ez a nemnormális helyzet csak rosszabb lesz, ha nem teszek lépéseket…

Amit a családomtól kapok,az a bűntudat,mert látom rajtuk, hogy nem fogadják el a helyzetem, kinéznek,bolondnak tartanak…. Édesanyám többször is említette miért kell állandóan mindenben kilógnom,miért kell ennyire különcnek lennem….

Nagyon szeretem a családom, de ha egyszer is megpróbálnám nekik elmagyarázni miken mentem/megyek keresztül,miért lettem olyan amilyen……soha nem értenék meg, vagy a másik véglet, őrültnek tartanának..

Nagyon nem találom a helyem, és nagyon kényelmetlenül érzem magam így…

Nyugtalanságom kihat az alvásomra is, vagy ha épp tudok aludni, akkor is rémálmok gyötörnek….

Megint kezdek az ital felé kacsingatni, pusztán abból a célból, hogy tudjak aludni… de tudom, hogy ez sem megoldás.

De úgy tűnik a “játszuk el, hogy minden oké” verzió nem működik…..annó bevált egy kis ideig….

Úgyhogy a fekete bárány visszavonulót fúj….

Iszogattunk,még arra is rábírtak, hogy nevessek.

Mondhatnám, hogy jó volt, de akkor nem mondanék teljesen igazat. Elment. Igen nevettem,igen,beszélgettem,mégsem éreztem semmit.

Mintha valami kívülről irányított volna, hogy nyissam ki a számat és szólaljak meg. Ha rajtam múlott volna ott ülök kukán és csak iszom és nézem a többieket.

Egyik ismerősöm megcsókolt. Én hagytam,mert érdekelt milyen hatást válthat ki belőlem. És nem ő volt a probléma.Egyáltalán. Csakis én. Én,én,én. Nem éreztem semmit….ha maga Hugh Jackman csókolt volna meg,azt sem érzem.

Talán tényleg kiégtem legbelül. De megmondom őszintén nem is vágyom ilyesmire. Nincs szükségem rá,nem érzem már hiányát. Nem érzek már semmit. Nem tudok már érezni. Tudom, hogy ez képtelenség,mert emberből vagyok én is,érző lény. De úgy érzem valami végleg meghalt,elromlott bennem.

Részben jó, mert legalább nincsenek zavaró érzések, amik felkavarhatnak….

Másrészt viszont…..ennyire üresnek lenni……furcsa. Nem tudnám elmagyarázni,de biztos van köztetek olyan,aki érzett vagy érez hasonlót….

Csak vagyok,létezem,szükségleteimet elvégzem, akár egy robot.

Nem panaszkodom. Végre egyszer úgy írok, hogy nincs benne panaszkodás.

De ettől függetlenül tudom, hogy ez sem egy normális állapot. Nem tudok többé szeretni,nem tudok többé érezni…

Ez vagyok én…. a végtelen üresség…

Miért kell mindig visszazuhannom? Miért nem tudok csak előre nézni,és nem vissza-vissza tekintgetni? Miért nem tudok végre….továbblépni….

Írtam már, hogy vannak könnyebb és nehezebb napjaim… úgy tűnik a kezdeti lelkesedésem megint lankad,és kezd kicsúszni a talaj a lábam alól…

Könyörgöm valaki magyarázza meg nekem, ha van/volt egy személy,akihez ragaszkodtam,még annak ellenére is ha bántott,akár lelkileg,akár fizikailag,miért akarok visszamenni?

Nem vagyok hülye,felfogom azt, hogy a bántás rossz,és érzem is,fáj…nem is kicsit. De aztán újra és újra visszamennék…aztán újra koppanok és újra megalázva érzem magam….

Elegem van nagyon magamból,tényleg utálok panaszkodni,és nem is akarok. Csak rohadtul magányos vagyok,és nincs senki,akivel meg tudnám ezeket beszélni. Így maradt az, hogy kiírom magamból.

Elegem van abból, hogy szinte belém égette a kedves exem azt, hogy egy semmirekellő ember vagyok,hogy nekem nincs jogom boldognak lenni….

És az ilyen beszólásai miatt tényleg iszonyúan senkinek érzem magam….Nem akarok az emberekre nézni,nem akarom, hogy rám nézzenek….ha vannak vidámabb pillanataim,utána bűntudatom lesz,hogy hoppá hoppá én nem érdemlek vidámságot. Nekem bűnhődnöm kell,és okulnom egy életen át a tetteim miatt…

Felemészt ez az egész… megint rémálmok gyötörnek(már ha tudok aludni).. kimerült vagyok,a pulzusom is rendetlenkedik….

Nem tudom mit tegyek. Nem tudom már mi a helyes….nem merek semmit csinálni,nem merek senkivel beszélni,félek…..egyszerűen félek,hogy rossz emberek közé kerülök,hogy befolyásolnak,hogy rossz irányba megyek és ……

Ez egyszerűen nevetséges! Az Isten szerelmére 23 éves múltam! Hogy gondolkozhatok ilyen gyermetegen?

Úgy rettegek, mint egy kis taknyos! Rettegek az emberektől, nem bízom senkiben, egyedül az otthonom,a 4 fal között érzek biztonságot,csak a családomban érzem biztonságban magam.

Tudom tudom,fogjam be,és ne nyafogjak,álljak fel,küzdjek,blabla. Ismerem a járást,tudom mit kell tenni. De SAJNOS én is csak ember vagyok,érzésekkel,gyengeségekkel…. és senki nincs velem. Nincsenek barátaim,nincs lelkitársam,nincs “bizalmasom”….

Itt a családom,de nem merek velük ilyen mély dolgokról beszélni….nem értenék meg…..tudom….próbáltam már…..

Így én vagyok csak magamnak,aki seggberúgom magam,hogy na elég volt,fel kell állni,és nekem kell saját magamat kitoszigálnom abból a gödörből…..és saját gyengeségem miatt zuhanok vissza…..nem kapok erőt,nem kapok támogatást,csak magamra számíthatok.

Nem nyafogok. Csak nehéz. Néha.

Lehet fejemhez vágni bármit…állok elébe….ne kíméljetek….

Ha az ember elképzel magában egy ekkora családot, biztos arra gondol, milyen jó,mennyi vidámság,mennyi szeretet,mennyi boldogság veheti körül őket….. Akkor most tessék szépen levenni a “rózsaszín” szemüveget,mert nem így van.

Akár közösségben,akár családban akad 1 olyan személy,aki valamiért,valahogyan,de kilóg a sorból. A mi családunkban én töltöttem be a “fekete bárány” szerepét.

Ki tudja miért,talán eleve így születtem,de a kelleténél jobban igényeltem a szeretetet. És természetesen ez meg is volt….amíg kis totyogós voltam. Ahogy egyre nagyobb lettem,már nem voltak puszik,nem volt ölelés,nem igazán voltak jelei a szeretet megnyilvánulásának a családunkban. Tudtuk,hogy szeretjük egymást,csak valamiért sosem mutattuk ki. És úgy tűnt, nekik ezzel nincs semmi gondjuk.

Én nekem viszont volt. Fájdalmasan vágytam a szeretetre…

Valami oknál fogva a szüleim többet adtak a testvéreimnek….legyen szó az ajándékokról,és egyéb dolgokról. Félreértés ne essék…. nem vágytam soha sokra…..csak arra, hogy ismerjenek és tudják mit szeretnék….

Na de a családra majd még visszatérek…

Ami elég meghatározó részévé vált az életemnek, azok az általános iskolai évek voltak. Igen,azok.

Sosem voltam hangos,nagyszájú lány. A csendes,kedves,barátságos,naiv kategóriába tartoztam. Sosem bántottam meg senkit. Ha bárkinek szüksége volt valakire,aki meghallgassa, én ott voltam. Bárki belém fektethette a bizalmát.

Legjobb barátokat szereztem. De mégis értek sérülések. Volt néhány társam,akik olyan durván sértegettek,amiket nem tudtam elviselni, és nagyon mély sebeket hagytak bennem. Nem voltam szép kislány,és ők a hibáimat felnagyították,és mindig a tudtomra hozták….

Nem voltunk gazdagok…..pont úgy jöttünk ki anyagilag, hogy iskolára,ételre legyen elég….

Volt,hogy a testvéreim kinőtt ruháit hordtam,amik eléggé elhasználódtak már….és természetesen az iskolatársaim ezeket meg is jegyezték,akárhányszor csak tehették.

Aztán hátba szúrt a legjobb barátom….hátba szúrt aztán egy fiú is,aki az első iskolai szerelmem volt….

Még több mély sebet kaptam…nem értettem mit csinálhattam rosszul.

Magamba fordultam még jobban…. még ha az utcán sétáltam akkor is a földet bámultam….

Általános iskola befejeződött…..Elérkezett a nagy lépés a középiskolába…ezzel együtt megérkezett a nagy szerelem is. Egy barátom révén megismerkedtem valakivel…..aki egy hihetetlenül jóképű fiú volt,2 évvel idősebb nálam,minden szempontból olyan fiú, aki soha nem állna le egy magam fajta rút kiskacsával….

És lássanak csodát……mégis felkeltettem az érdeklődését……ebből lett a nagy szerelem. A fellegekben jártam,önbizalmat adott nekem,elhitette velem, hogy igenis szép vagyok,erőt adott,tanított,apám helyett apám volt,a legjobb barátom,a társam,a párom,a mentorom…..

4 évig voltunk együtt. Ebben a 4 évben átéltem a legszebb és legborzalmasabb élményeket. Kerültem megalázóbbnál megalázóbb helyzetekbe,mégis újra és újra elnéztem őket,mert elvakított ….ő….

Hihetetlenül erős kisugárzása volt,ami szinte fogolyként tartott maga mellett,és ha éreztem is a sok fájdalmat…ott maradtam,mert gyenge voltam elmenni….

Sajnos őmiatta megromlott a viszonyom a családommal….megmutatta az világ rideg,valóságos oldalát,megmutatta nekem, hogy a családom sem olyan tökéletes…… és én csak bólogattam,mint egy kiskutya,és elhidegültem a családommal,szinte nem is álltam szóba velük….

Értek olyan fájdalmak vele kapcsolatban,ami miatt az önbántalmazás felé fordultam, csak hogy a fizikai fájdalom elnyomhassa a lelki fájdalmakat….. nem sokat segített.

Végül a teljesen katasztrófális kapcsolatnak ő vetett véget…… és egyikünk se szerette már úgy a másikat a végén, mint a kezdetekkor….fájdalmas volt…

4 év az 4 év….

Teljesen összetörtem,bőgtem,nem álltam szóba senkivel,az italhoz fordultam…..

Kilátástalannak tűnt minden,de legalább a családom mellettem állt. És én akkor megértettem,akármilyen hibáik is vannak,ők a családom,és mindig is ott lesznek nekem,ahogy én is nekik.

Tehát az árván maradt rút kiskacsára rátalált valaki. Egy valaki,aki szintén magányos volt,és szüksége volt a törődésre, a szeretetre…..

Megtaláltuk egymást,pont amikor a leginkább szükségünk volt rá…. A legtisztább lelkű ember volt akivel valaha is megismerkedtem életem során.

Ki tudja miért,de nagyon megszeretett engem. Kértem, hogy adjon egy kis időt,nem állok még erre készen.

De persze ő folytatta,mert nem tudhatta,nem érthette meg mekkora fájdalmaim vannak,és muszáj őket a magam módján kezelnem….

Végül mégis összejöttünk. Ő külföldi(nemzetiségét fedje homály,nem szeretném ha emiatt előítéletekbe botlanék).

Soha nem akartam távkapcsolatot. Tudtam, hogy nekem nem menne,mert szükségem van a fizikai kontaktusra,az ölelésre,a kézfogásra,a csókra,hogy érezzem…

Emiatt a távolság miatt újabb fájdalmakat éltem meg. Nem tett jót nekem…..

Nagyon nehezen,de tudtunk párszor találkozni…..csodálatosak voltak az együtt töltött idők,tudtuk,hogy összetartozunk…. 2 külön nemzetiség,mégis teljesen…..összhangban lévő szív és lélek. Ezek voltunk mi. Lelkitársak. Össze akartuk kötni az életünket….. de jöttek a bonyodalmak…..jöttek a fájdalmak…..és a stressz,az aggódák,a harag,a féltékenység…….mind mind mérgezték szerelmünket…..

2 év után elváltak útjaink……

Fájdalmasan vágytam a szeretetre…..szó szerint fájt……

A családommal nagyon jó kapcsolatban vagyok, de továbbra sincs a szeretetnek megnyilvánulása nálunk….puszit is csak akkor adunk egymásnak,ha szülinap-névnapot ünneplünk.

Lehet nekik ez rendben van……de én ordítani tudnék egy ölelésért…….23 évesen még mindig plüss állattal alszom el,és azt ölelem……Elég gyermeteg, vagy inkább szomorú…..mindenki döntse el hogyan látja….

Had tegyem még hozzá, hogy a 4 éves kapcsolatom alatt pánikbeteg lettem, amiből önerőből sikerült kikecmeregnem nagy nehezen…..de rémálom volt abban a betegségben lenni….

Hogy most hogy vagyok? Alvás zavaraim vannak,a sok szenvedés kikezdte a szívem,emiatt elég magas szokott lenni a pulzusom – a legváratlanabb helyzetekben….

Nagyon fáradt vagyok……mind lelkileg,mind testileg….. egy 23 éves “ember” bőrében vagyok, mégis úgy érzem már a 40-et taposom…..

Elég fájdalmat kaptam párkapcsolati téren,és baráti téren is, hogy ne bízzak senkiben sem.

Itt állok egyedül,barátok és társ nélkül,egyedül a családom van velem.

Néha egy üveg bor nyújt vigaszt magányos estéimen…..

És még mindig fájdalmasan vágyom a szeretetre……

“Rút kiskacsa”

Hitegettem magamat sokáig, hogy nem vagyok depressziós,hitegettem magamat azzal is, hogy na jó na jó,talán egy picit gondban vagyok,de elég makacs vagyok ahhoz, hogy kimásszak ebből.

Nem sikerült. Újra és újra bevillan a kép, hogy befejezem,nem csinálom tovább. Megöl az a fájdalom ami bennem van….

Hosszú rémálom után rám talált az az ember,akire egész életemben vágytam. Minden szempontból A TÖKÉLETES férfi volt.

Én épp akkor voltam túl egy 4éves párkapcsolaton,megtörten,darabokra hullva….semmilyen szempontból nem álltam készen egy új kapcsolatra. Viszont vágytam a törődésre,a szeretetre. És ő hihetetlenül kedves volt velem,és megkedveltem,megszerettem…..elragadott magával a sok jó,de közben még mindig tele voltam “nyílt sebekkel”. S ennek következtében ez a kapcsolat nem működhetett “egészségesen”….

2 évig voltunk együtt,végül elhagyott. Nem hibáztathatom, bár én az elején szóltam neki,hogy adjon időt,kértem rá nem is egyszer…..

A probléma az, hogy tényleg ő volt az én másik felem,a lelkitársam,amiben én soha nem hittem, hogy létezhet,létezik,őbenne megvolt,és …..és én elvesztettem.

És nem tudom sehogy sem visszaszerezni. Elvesztettem. Vele akartam leélni az életem,neki köszönhetően visszatért a hitem,családot akartam,már terveztük, hogy összeházasodunk,mesébe illő volt az egész!

S most itt vagyok a rideg,fájdalommal teli valóságban,belebolondulok a hiányába,belebolondulok a tudatba, hogy nem használna semmi az ég világon, hogy visszatérjen hozzám.

23 éves múltam, kinőttem a tinédzser szerelmekből. Nem vágyom párkapcsolatra,nincs szükségem “keresgélni”,miért is kéne, ha egyszer megtaláltam benne mindent amire szükségem volt. Ilyen csoda nincs még egy a földön.

Nem tudok túllépni,nem tudom elfogadni,nem tudok előre nézni,hisz mit tervezhetek ezután? soha nem lesz férjem,gyerekeim,mert nem akarom ezt mással! Nem akarom, hogy más nézzen rám,más érintsen meg! Rettegek a gondolattól, ha csak elképzelem valaki más mellett kell feküdnöm…..nem ez lehetetlen.

Megfulladok,nem kapok levegőt nélküle,nem tudok kimászni a gödörből,kiáltok utána,de ő már rég messze jár. Nem akarok tanácsokat, hogy majd lesz jobb, és lépjek túl. Miért kell túllépnem azon,ami a legjobb dolog volt az életemben,és nem akarok egy “kamu-kapcsolatot” kialakítani bárkivel is?

Miért nem lehet megérteni azt, ha valaki megtalálta élete párját, azért küzdeni akar a legvégsőkig!

Miért nem hallja meg senki, hogy torkom szakadtából ordítok, már a könnyeim is elfogytak a sok sírástól…

Miért nem érti meg senki, hogy nem tudom ezt folytatni tovább….. miért nem vethetek véget a szenvedésnek…..miért nem jön valaki és ontja ki az életem végre…..

Könyörgöm…….had leljek békét a más világon…..könyörgöm…..