Mi jót tudnék vagy tudok-e adni bárkinek is?? Tudnék-e segíteni, hasznos lenni bárkinek is vagy csak másokat tudok terhelni a bajaimmal, talán elvárva, hogy segít(het)??? Csak várhatjuk a segítséget, vagy esetleg mások is várhatnak vagy kaphatnak tőlünk valamit???

Mit és meddig bízhatunk vagy várhatunk egy másik embertől??

Egyelőre ennyi..

M.

Kétségbeesetten próbálkoznék neten (mert személyesen sztem még esélytelenebb) valakivel vagy valakikkel valamiféle beszélgetést kapcsolatot alakítani… de senki.. semmi… csak a magány és az ismétlődő depresszió, életkedv-rombolás amíg még él az ember…

Van ennek valami értelme, jelentősége ha már az ember senkinek nem hiányzik, nem keresi senki még neten se??? Kell ezt csinálni, eröltetni ha már esélytelen???

Valószínű bennem van a hiba ha 34-35 év alatt nem tudtam semmilyen komolyabb tartósabb kapcsolatot kialakítani normális vagy egészségesnek tűnő emberekkel mert szar a természetem, mert nem tudom kit vagy mit akarhatnék…

Nagyon szar.. (az élet) (valahol érzem vagy sejtem hogy nem lenne az vagy sokaknak nem az de az nem jutott nekem..) Csak ezt tudom, mert ezt érzem, mert folyton ezt tapasztalom hogy esélytelen hogy nem ide való vagyok, nem való nekem ez az egész élet, azt is érzem, gondolom sokszor hogy valamikor meg kellett volna halnom (testileg is) csak valamiért ittmaradtam, ittfelejtettek és most ‘én iszom a levét…’, én bánom hogy nem tüntem el. Bocsánat, hogy vagyok de nem az én hibám hogy ittmaradtam. Vagy mégis?..

Kicsit nehéz megfogalmazni a kiáltásom ami nagyon régóta egyre erősebben foglalkoztat.

34 éves vagyok (pár nap múlva 35)   és nem volt igazán komolyabb, bizalmas, őszinte, baráti kapcsolatom. Nem tudom igazán hogy pontosan ez lenne-e az ami mostanában egyre jobban zavar, idegesít, nyugtalanít , nagy (lassan növekvő) feszültséget érzek legbelül lelkileg.

Nehezen ismerkedem, szar a természetem, külsőm sem igazán vonzó (nagyfokú gerincferdülésem van amit operáltak de így is nagyon látszik a púp ami nagyonn régóta nagyonn zavar!) Egyre gyakrabban nyomaszt, hogy talán emiatt is szinte képtelen vagyok normálisan ismerkedni.

Gyermekkoromban sokminden történ(hetet)t, de szinte csak a kórházi emlékek, élmények, érzések maradtak meg sok másra nem igazán emlékszem úgy ahogy azokra. Emiatt kialakult bennem valamiféle (testi kissé perverz) vonzódás (nem a kórházakhoz, hanem talán más fiatalok egészségével, életörömével kapcsolatos irigységből) ami nem tetszik és valahogy nem érzem magaménak.

Szeretnék megismerni eléggé türelmes, mértékkel nyugodt esetleg hasonló dologgal (ha van olyan) küzdő fiatalembert akivel esetleg néha személyesen is meg tudom diszkréten osztani az érzéseket, gondolatokat, belső nyugtalanságot vagy csak szimplán jólérezni (ha még tudnám magam igazán..)