Ma azon agyaltam, talán hogy azok lesznek betegek többnyire, akik nem figyelnek oda magukra? Akik nem veszik a saját testi-lelki jelzéseiket? Akik nem hallják meg, hogy  “elég”? …vagy meghallják, de a körülmények miatt ennek ellenére tovább hajtják magukat?

Ez lenne az igazi alázat, hogy azt mondom : ma ennyit tudtam teljesíteni, mert nem vagyok szuperman, nem vagyok gép, stb.? Ma ennyi sikerült. Legyek irgalmas saját magamhoz! Még ha a szememben semmi is az amit ma csináltam, az, hogy NEM ADTAM FEL az egy óriási tett! Vedd észre az apró hősies tetteidet! Korai kelés, mosoly, csinosság, munka, stb.! ….és rohadtul nem számít mások véleménye!

A betegség egy jel, hogy valamit másképpen kell csinálnom.

pl. Nézd a dolgok pozitív oldalát!

Bánt hogy szingli vagy? tudod milyen jó a magány? Becsukod az ajtódat, és senki nem csesztet, senkihez nem kell alkalmazkodnod, senki nem jön a hülye elvárásaival, senkinek nem kell megfelelned, és ott a lehetősége egy új csodás kapcsolatnak, mert nem vagy foglalt.

Mindenem megvolt gyerekkoromban, de szeretet helyett fegyelmet, terrort, és hidegséget kaptunk. Mindíg helyettünk döntöttek, sosem volt saját akaratunk. Többször megszöktem otthonról kamaszkoromban. Gimiben rosszul tanultam, -sokan csodálkoztak ezen.

Később férjhez mentem, három gyermekünk van. Mégis a téli hónapokban a napsütéhiány miatt depressziós vagyok rendesen, mert szeretetet nem kapok sajnos, és házimunka, házimunka és házimunka az életem. Napi egy tábla csoki nekem segít. Gyógyszert sosem szednék, véleményem szerint az csak árt.

Megfigyeltem, hogy mindig új, és új ingerekre van szükségem, hogy elkerüljön a depó.

Vidéken lakunk.

Sajnos túl későn találtam meg az igazi érdeklődési körömet. Volt időszakom, hogy szerelmes lettem a hegedűmbe, és ha nem is nagy művész, de a zenekari szintig el akartam jutni. Nem jött össze. Aztán jártam rajztanárhoz, el is jutottam egy szintre, -azóta kissé más szemmel látom a tárgyakat. A kezemben érzem sokszor az ihletet. Szeretek rajzolni, festeni.

Ösztönösen úgy másztam ki a dologból, hogy beiratkoztam egy suliba, egy olyan területre ami nagyon érdekel. Tavaly télen nem is voltam depós. Hajnalban keltem, felutaztam Pestre, suli után vissza haza. hetente 3x. Nagyon fárasztó volt, napi 320 km. De hajtott a dolog, mert ÉRDEKELT.

Egyszerűen kiszálltam az itteni lassú vidéki miliőből. Ezt a telet már a szakmámban dolgozhattam végig. Most van egy kis kényszerszünet, ami nagyon nehéz, de megpróbálom túlélni, azzal a tudattal, hogy hamarosan folytathatom a munkát. Addig is  továbbképzem magam.

Mindenkinek sok sikert, hogy megtalálja azt a tevékenységet, ami igazán örömet okoz neki!