A szakrendelőben egy idősebb nyugodt orvos ránézett, megnyomkodta, aztán közölte velem, hogy ganglionom van. (Én már előzőleg kutattam az interneten és gangliómát „valószínűsítettem" magamnál, ami idegdaganat, ami azt hiszem nem túl veszélyes, de mégis csak daganat, és jó eséllyel műtik, ami persze tovább növelte a félelmeimet.) Persze én akkor gangliómának értettem, de az orvos annyira magabiztos és nyugodt volt, hogy teljesen elhittem neki az igazságot, hogy ez nem rák, csak az ízületi tasak kitüremkedése. Persze igaza volt, ganglionom volt és nem gangliómám, ahogy erre rövidesen magamtól is rájöttem.(Csak egy ideig én gangliómának hívtam a puklit.) Az öreg doki aztán azt mondta, hogy ezt ki kell vágni. Rutin műtét, mondta, " ha nincs orvos, akkor a portás csinálja meg". Első ijedtemben nem kértem rögtön beutalót, ezért még egyszer el kellett mennem hozzá a beutalómért, amiért egy plusz órával és vizitdíjjal bűnhődtem. Még örülhettem, hogy nem 600-at, hanem csak 300-at kellett fizetnem, mert a betegirányítónál, ahol fizetni kell, nem tudtam beutalót felmutatni, mert azt már nem vittem magammal akkor botor módon.

Elmentem hát az Uzsokiba az első szleléshez képest egy jó hét múlva.A pukli még mindig ugyanolyan nagy volt, sőt megint nőtt egy picit. A látvány elég lehangoló volt: piszkos kerekes hordágyak az alagsori folyosón, ahol rendelés folyt. Csupasz csövek futottak a mennyezeten, és eléggé lepusztult volt az egész. Képzeletben már véres végtagamputálások suhantak át szemem előtt, mint háborús filmekben időnként látható … majdnem visszafordultam. Nagy nehezen regisztráltam magamat, várakozni is sokat kellett, majdnem 2 órát. Bementem végül és egy fiatal orvos fogadott. Elmesélte, hogy bizony a gangliont régen összetörték egy gumikalapáccsal, a tasak kiszakadt, később felszívódott a szervezetben és páciens meggyógyult. Így nem kellett vágni. Csak egy baj lehetett: az ütéstől eltörik a csont. Emiatt manapság inkább vágják. De ahhoz időpontot kellene kérni a műtéthez, mert ehhez azért műtőbe kell vonulni. De igaz, hogy nem több tíz percnél. De szerinte ezzel még várni kellene, és ő most inkább beleszúr egy tűt és kiszívja belőle a folyadékot. Ha újratelődik, akkor majd jelentkezzek műtétre. Nagyon félek a tűktől, ekkor is iszonyúan féltem, a doki nevetett is, és azt mondta, hogy tulajdonképpen ő is fél tőlük. Látszott is rajtam, hogy mennyire be vagyok tojva. J De tényleg nem fájt, egy kis helyi érzéstelenítéssel gyorsan túl voltunk rajta. Csak mire hazaértem a pukli újra majdnem ugyanakkora lett …

Mivel némi ingadozás a méretben korábban is volt (reggel egy kicsit mindig kisebb volt és este a ‘napi terhelés’ végén meg nagyobb), ezért gondoltam nem esek kétségbe, meg különben is legfeljebb másnap jelentkezek műtétre. Csak már untam a sok dokihoz járást: miért kell ennyit szöszmötölni, miért nem vágták ki a túróba azonnal! Másnap reggel aztán kisebb lett tényleg, és estére sem lett olyan nagy, mint korábban. 3-4 nap múlva aztán végleg elmúlt. A mai napig egyszer sem jött elő, és még csak kitapogatni sem tudom már. Utána sem kíméltem különösebben a lábamat: sokat ültem a számítógép előtt mozdulatlanul (ami szerintem nem túl jó a lábnak), aztán meg több órát pingpongoztam, vagy jó fél órát futottam. Remélem, hogy nem jön elő újra többet, vagyis nem telődik, mert elvileg a tasaknak ott kellene még lennie.