Varoszoba.hu » muveszbeteg

segítség.

muveszbeteg — Fri, 23 May 2014 18:48:25 +0000

Alig alszok, mindent akarok, félek is. Kétségbeesetten küzdök a túlélésért. Mintha az agyam sejtjei között a kapcsolat romlana, fáj a létezés. Egy hónap múlva lesz a felvételi a Zeneakadémián, és én gyenge vagyok, aludnom kellene, de nem tudok. Remegnek a csontjaim. Kérem, segítsen valaki azzal, hogy megadja egy megbízható pszichoorvosnak a nevét, telefonszámát! Nem szeretnék ilyen állami kórházakban eltölteni három hetet, akkor nem tudok gyakorolni. Minden instabil, bizonytalanul káosz… :”(((

Köszönöm bárki segítségét,nyusz.

Káosz az ürességben…

muveszbeteg — Mon, 19 May 2014 20:02:31 +0000

Mint a francia egzisztencializmus, önmagában az emberrel és egy végtelen üres világgal a középpontban, ahogy Albert Camus gondolta. De már az sincs, maga az ember, lehetek én is, testben egy nincstelen lélek, ekkor olyan puszta senkinek érzem saját valóságomat, vagy fikció az egészt alkotó jelenlétem?! Nem tudom hova tenni, vagyok, mégis üres kreációmban csaponganak az érzések, szavak, szélsőséges gondolatok, széttörnek bennem mindent. Azután már azt próbálom tapintani, hol lehetek, képzeletben talán, ez egy más világ… Nem a tudat fáraszt le, hanem a bizonytalanság törékenységéből kibontakozó káosz félelme. Egy órája még tele voltam tervekkel, Beethovent gyakoroltam, előtte unalmas szomorú fejem révén össze akartam magam szedni, azelőtt a külvilág borús egét ellensúlyozta a bennem mosolygó boldogság, most meg akarok halni. Ez a végtelenül színes – polivalencia, mint az emberi világ sokszínűségét jelentő melléknév nálam az ezernyi darabból álló, élmények töredezettségeként érhető tetten. A létezés iszonyúan tud fájni, jobban mint a torkom, merthogy a torokfájás számomra öröm, csak ülök, s a természeténél fogva rajzolja ki a fájdalmat, minek létében még a valóságot viszonylag relatívan élem meg, igaz a két világ burkolt kettőssége a végletekig képes szétfeszíteni a tudatfolyam linearitását. Nagyon fáj, mintegy pengeélen egyensúlyozik bennem a zűrzavar ijedt atmoszférája körül az ürességben el nem múló, részemről feltérképezhetetlen hangulatok összeolvadt végleteiből létrejött idegen életem.

Őszintén kötődni.

muveszbeteg — Sun, 18 May 2014 09:04:35 +0000

Felhőtlen végtelenségben az üres lét határán. Egy naplót talált maga előtt. Oldalain szavak festettek valóságos történeteket. Rettegő, s árva testében ülve szinte mozdulatlan tétlenségben, ijedt kezeivel lapozgatta. Körülötte sóhajtott néma csönd képében élve a riadt, testetlen elszigeteltség, ami nem hagyta őt magára sosem, ugyanakkor hallotta a nyugalom kirajzolódott puha, halvány érintésű hangjait.

Ha fájt, a vihar szilárdan hulló esőcseppjeiben, megpróbált napsugarat hinteni szomorú bolygójának felszínére, védtelen hideg egyedüllétében megölelte magát. Úgy érezte, a szeretet képes átmenetet képezni a boldog napsütés tavaszi árnyékába beszűrődő napsugarak törékeny alkata, és a rezignált viselkedésében létrejött felhők boldogtalan égboltja között. Ekkor érkezik meg a természet egyik legkedvesebb letéteményese, ritkaságában szépséges szivárvány. A naplót olvasgató teremtmény számára a magány társtalan világában képtelen volt megpillantani a szivárvány létrejöttébe torkolló szeretet életét… Elhatározta, hogy aki feloldotta benne valamennyi hétig a félelem szinte múlhatatlan zűrzavarát, óvatos lépteiben odamegy Hozzá, s egyszerű őszinteségében meg fogja Őt ölelni. Hangulatának ártatlan érintéseivel, a bizonytalanságban félő corpusában a karjaiban szeretne megbújni néhány picinyke perc megszületéséig, mikor a szivárvány kiszínezheti az üres, fehér lapot, kitöltheti a végtelen űrt.

tisztelettel, nyusz.

félek…

muveszbeteg — Wed, 14 May 2014 19:33:28 +0000

Közel hat hónappal ezelőtt kerültem a fővárosba, bárányfelhő sem volt az égen, kék színével a még zöldellő fák felett fehérlett a hószínszárnyú caelum. Nem sokat változtam, inkább csak gyarapodott az életről alkotott képvilágom, aprócska tapasztalattal meghintve, amúgy lelkileg egy feltérképezhetetlen defekt sebzett meg, de talán örülök, hogy eltűnt környezetemből a pszichiátria, és van esélyem megismerni az individuális mivoltomat gyógyszereket nélkülözve. Nem lényeges, ötöst kaptam zongorából, viszont nem játszottam jól, kezdem elveszíteni a valóságnak megfelelő stabilitás talaját, elérhetetlennek érzem, mint másodikos koromban, amikor Tanárnőhöz kerültem, akkor hetek alatt biztonságot fedeztem fel a hangszer előtt, játék közben.Akkor is féltem, azonban most instabil ijedtségben bolyong céltalanul a kezem, sokszor az agyam nélkül. Nem szeretnék soha egyikhez is órára menni, Ők nem emberek, egy másik transzcendens világban élnek, el akarom felejteni Őket, az kétségtelen, hogy nagyon okosak, tudásuk természetesen behatárolhatatlan perifériájukat tekintve, tisztelem is Őket. Megkerestem Tanárnőt, azt írta meghallgat, bár nem szívesen szól bele már ilyenkor. Azonban néhány napja visszautasított ingatag csapongásaim miatt, így esélytelen a meghallgatás vele. Voltam a Zeneakadémián, játszottam egy okos tanár úrnak, annyi hogy D.K., többet nem írhatok róla. Zenélhettem a zongorán, szinte énekelt a hangszer, éreztem nála, hogy nem vagyok értéktelen. De a konzis tanáraim szinte ki akarnak csinálni, félek is tőlük.Lehetséges, saját magamnak kell kifaragnom a felvételi darabok végleges alakját, hangszínét. Addig, felvételiig valahogyan csöppnyi bátorság fejlődjön bennem a zongoránál, feloldódjon a kétségbeesett félelem corpusomban. Manóhelikopter segítsen visszavezetni melegebb égtájra, ahol egy évvel ezelőtt a stabilan álló szilárd mibenlétében szólalt meg a lélek a hangszernél.

Aludni unalmas játék…

muveszbeteg — Mon, 07 Apr 2014 23:05:38 +0000

Egy kollégium falai között kutyás plédlike takargat, azt hinné mindenki, de jó dolgom van. Ha már félek lenyelni azokat az antipszichókat, kezdek nem aludni. Tétlenségemben ordítanék az ijedt félelmemben. Reggel nem fogok tudni józanul gondolkodni, igaz ez nem probléma… az a tanárom, aki elvileg megfogta tapmancsaimat szeretettel, megölelt, a karjaiba húzott, megígérte, sosem fog elhagyni, és most az utóbbi hetekben cseszik válaszolni. A konziban többet látom hátulról mint előlről. Kérdeztem tőle néhány napja, töprengő csibehomályban létezek még neki.. nincstelen válasz, majd megírtam neki, hogy akkor manóhelikopter propellerei utálatot repítenek felém tőle.. Csip csup tavasz pacsiii.

Majdnem meghaltam,de még vagyok.

muveszbeteg — Fri, 17 May 2013 12:32:46 +0000

Már több mint kilencven órája tettem meg. Reméltem a pillanatot, amikor testem minden porcikája lenyugszik nyugtató nélkül, az összetört lelkem pedig egyszerűen kihűl, majd hideg környezetemre valaki ismeretlen rátalál, s megépítik az egyszerű fejfám, bedobják énemet a talaj mélyére, ahol nem kötelező a normális viselkedés, csak holtan nyugszok távol, mint tőlem az ég. Kutattam, mit is tesz az emberi szervezettel a paracetamol nevű kémiai vegyület. Toxikus dózis következtében tragédiához vezethet a májelégtelenség, ezért mindössze 30darabbal mérgeztem meg magam, szándékomban állt végleg elpusztítani a borderline tüneteit az életemmel együtt. Három napom a tanulás mellett félelmetes várakozással telt el, fogalmam nem volt mire számítsak. Senkinek nem beszéltem róla, mert nem akartam megint a pszichóra jutni, így tovább vártam. Két napja a rettegés hangján ordítva közöltem testvéremmel, hogy mindjárt meg fogok halni, és ő egyedül hagyott az utcán. Nem érdekelt, sírtam…bementem az iskolába, beszéltem telefonon a rendőrbarátaimmal, majd megjelentem a zongora órámon, megszólalni nem mertem azon az órán, de két szóból is megtudta a kedves tanárom honnan ered kínzó lelki állapotom, megígérte nem szól senkinek, kissé ő is ijedt arcot mutatott felém. Hagytam, hogy a dolgok menjenek kedvükre, én percenként leültem a zongorához, mindig az utolsó darabként játszottam azt, amit éppen hallani akartam – Schumann Bécsi karnevál, Dohnányi egyik műve és sok más. Elég nagy idő eltelt azóta, de még most is gyámoltalan tekintettel nézek magam elé, vajon mikor történik meg amiért tettem, nagyon félek…e történetem nem valami lehetetlen hiszti, hanem a félelem betűi, ne haragudjatok rám, kicsit ide is félek írni…

Megrémítő félelem

muveszbeteg — Thu, 02 May 2013 17:16:17 +0000

Egy tavaszi napon éppen kontrollra tartottam a kórházba. A szüleim elfelejtették azt az eseményt, sok gondjuk volt akkoriban. Épphogy felnőttem, pár hónapja 18évet betöltöttem, lelkileg születésemtől kezdve árvaként keresem nem létező, hozzám való anyukámat, ki tényleg szeret – eddig összesen három anyukám volt mellettem, mindegyik elhagyott, mint valami beteg állatot, kidobtak ketrecükből, nem volt rám szükségük.

A kórház udvarán sétáltam már, fejemben Schumann bécsi karneváljának első tételének témája járt, hiszen zongorista vagyok bolygónknak ezen a táján. A bennem lévő félelem, kétségbeesés egyre erősebben dobogott, a szememen kibújó ártatlan könnycseppek is napvilágot láttak, és mindegyik csak folyt. Nem akartam aznap bekerülni a pszichóra, hiszen dolgom lett volna. Osztályozóvizsgáim voltak, mert két befejezetlen öngyilkossági kísérletem miatt magántanulónak nyílvánítanak. Perceket töltöttem el az ajtó előtt számomra idegen remegéssel, majd bekopogott az előzőleg általam szétszerelt hegyezővel megkarcolgatott bal kezem. A karom is fájt, amint hozzáértem égetett, mint nyáron a napvilág. Elérkezett a pillanat, elszontyolodott hangulatban lépkedtem oda. Rám nézett a pszichiáterem, közölte velem, beteg lettem, a borderline tünetei tombolnak bennem. Hívta az ápolókat, az egyes kórtermet megkaptam, és következtek az antipszichotikumnak minősíthető gyógyszerek, mik mérsékelni akarták elmebeteg fantáziámat, de én nem engedtem, folyamatosan levelet írtam a dokimnak meg a szeretett pszichológusomnak, majd egy nap elneveztek művészbetegnek.