Én 6 osztályos gimnáziumban tanulok. Ennek fő oka, hogy egyetlen barátom se volt az általánosba. De tényleg. Csak egyetlen csaj volt, akivel “szorosabb” kapcsolatba kerültem, és ővele is a közös kirekesztettség hozott össze. De inkább a nővéremmel akart lógni.

Teljesen magamba fordultam, és az online filmek világában éltem. De azért hiányzott az, ami még sose volt nekem. Hisz ott volt a nővérem, a partiarc, a béna bátyám, akinek ezen felül is sikerült barátokat szereznie, és ott álltam én, a legkisebb, egyedül.

Így, úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha teljesen tiszta lapokkal kezdek. Megírtam a központi felvételit, felvettek satöbbi. Nagyon boldog voltam, és nem csak én, a családom is. Ők is reménykedtek.

Komolyan megpróbáltam. És igen az új osztályközösség sokkal jobb, a tanárok is jobban,(ez volt a második dolog a felvételi mellett) És sokáig (mostanáig) úgy gondoltam, sokkal jobb a helyzet, mint általánosban. Úgy értem, volt egy csoport, akivel úgy elvoltam valamennyire, ahhoz képest, hogy elég nehéz észrevenni (NAGYON alacsony vagyok, halkan beszélek, nem is szólalok meg túl sokszor…).

Így telt el, vidám boldogságban a 7.

De jött az új tanév. Nem tartottam senkivel se a kapcsolatot. Eleinte még most is egész jó volt, de egyre inkább veszek észre olyan dolgokat, amik azért nem a legjobbak.

Például: X -egyik csak kinyitja a tolltartómat(fém), kivesz belőle pár színest, és elkezdi kiszínezgetni a tolltartó belső oldalán lévő mintát. Én szólok neki, hogy X kérlek hagyd abba, erre ő rámnéz, nagy bociszemekkel, majd visszatér a munkára. Ha megpróbálom elvenni tőle, kiröhög.

Meg ehhez hasonlók.

Igazából, ez teljesen csak ma tudatosult bennem, de olyan erősen talált el, hogy többször majdnem elkezdtem bömbölni a hazafelé tartó úton. De többször könnyeztem.

Most pedig itt ülök a kibaszott laptopom előtt, mindjárt éjfél, ezt a szart gépelem, és konkrétan nem látom a monitor, a könnyektől.Mert tudom, hogy ez nem olyan meglepő

Már előbb megemlítettem, hogy láthatatlan vagyok. Ezen igazából nincs is mit taglalni. Tudjátok, az az ember vagyok, aki csak figyeli a beszélgetést. De, néha nekem is eszembe jut pár dolog.

A variáció: nem hallják meg amit mondok, és tovább pörög a beszélgetés

B variáció: mindenki elhallgat, és döbbenten néz rám, hogy ez meg mi a frncról beszél????

De úgy ámblok nem megy a kommunikáció.

Mondjuk, azért kerülöm az osztálytársakat (ha meglátom őket az utcán, satöbbi) mert jól tudom, a “beszélgetés” csak zavart hallgatásból állna. És ezen sajnos nem tudok változtatni, akárhogy szeretnék. Még egy könyvet is írok, ami tele van párbeszédekkel, meg minden, de ezeket mégis miért nem tudom alkalmazni a közéletben is?

Nem is igazán érzem, mások érzelmeit teljesen. Nem veszem észre az apróbb változásokat. Velem van a baj? Ha igen, mégis mi a franc ez? Antiszoc. vagyok? Pszichológusi eset vagyok?

KIcsit a pszichopatákhoz hasonlítanám magam. Hisz, ők se érzik rendesen mások érzelmeit, ugye? Csak, ha az lennék, legalább nem éreznék semmit.