1.) Kívánjuk annak, aki ezt a tünetegyüttest “jóindulatúnak” nevezte, hogy kóstoljon bele! Avagy miféle jóindulat az, mely az embert megfosztja alapvető igényétől, hogy uralja – legalább fizikai! – helyzetét? Még az “ártalmatlan” is enyhe kifejezés! Jó, jó, tudom, hogy alapvetően nem”ront el” semmit a fizikai szervezetben, de ezen felülemelkedni, amikor az ember szenved, mint a kutya…!!! Nem semmi!

2.) Mi az, hogy “helyzeti”??? Az ember minden  helyzetében (még fekve, becsukott szemmel is) úgy forog, mintha most szállt volna ki egy ringlispilből. És ez a “most”, az állandósul.

3.) Marad a “szédülés” szó. Még ez se pontos igazán, mert az emberek szédülés alatt sokmindent értenek. És az orvosok úgyszintén. Én “egyensúlyi zavar”-nak nevezném, jobb híján. De egyáltalán nem biztos, hogy maga az egyensúlyi szerv valamilyen elváltozása okozza, tűnjön ez bármennyire logikusnak. Ezek a kristály-összeragadások hipotézisek, boncoláskor még nem találkoztak vele.

Térjünk rá az én esetemre, hogy mindezeket megalapozzam.

1979-ben kezdődött nálam (vagy nekem?) úgy, hogy egy fotelben ültem, melynek háttámlája pont a nyakamig ért. Anyám szólt hozzám a hátam mögül, s én úgy feleltem neki, hogy hátrahajtottam a fejem a támlára. Mire újra függőlegesbe hoztam a fejem, már forgott a szoba, a berendezés, minden, amire ránéztem. A TV-kép folyvást elúszott balra, de valahogy mindig visszakerült, hogy újra elússzon. És minden ezt csinálta -, aki volt benne, tudja, miről beszélek. Emberek, 43 éves voltam! Egyedül neveltem a lányom, dolgoznom kellett -, és mentem is. Szerencsére két utcasarokra laktam a munkahelyemtől, és tervezői munkát végeztem. Kerítésbe kapaszkodva mentem be, és jöttem haza, közben úgy nézhettem ki, mint egy részeg. Ha busszal mentem valahova, és a busz kanyarodott, már rég visszatért az egyenesbe, én még mindig kanyarodónak éreztem. Az össz-érzés az volt, hogy “jaj, felborulunk!” Csak néztem, hogy a többiek miért nem pánikolnak?

Szerencsére hányingerem nem volt, illetve semmi betegség-érzet nem társult hozzá. De végül is csak betegállomány lett belőle, mert életveszélyes volt egy egyszerű úttesti átkelés is. Nyolc hónapig tartott, öt kórházban voltam, kezeltek értágító infúziótól kezdve mindennel, de sem az okot nem tudták, sem a megoldást. Legszívesebben ráfogták volna az idegeimre, ha az otoneurológiai vizsgálat (az a vízzel fület bombázós) ki nem mutatta volna a szemrezgésekkel, hogy ez valóságos egyensúly-vesztés, ami a fülben lévő egyensúlyi szervet illeti. (Mert annyi mindennel egyensúlyoz még az ember, a talpával, szemével stb.)

Aztán úgy múlt el, ahogy jött, hirtelen. Nyolc hónapos “fennforgás” után. Éppen semmi kezelést nem kaptam – mert a tüneti gyógyszereket be se szedtem soha, pontosan tudni akartam, tart-e még, vagy sem.

Micsoda megkönnyebbülés! Persze, a félelem, hogy bármikor újra előjöhet, az bénító! Ilyen megalázó, kiszolgáltatott helyzet, és az ember semmit nem tehet! Mondanom sem kell, a fejemet soha többet nem hajtottam hátra, még csak fel se nézek valamire. Meggyőződésem, hogy ez ugyanolyan dolog a nyaki csigolyák közt, mint a lumbágó a deréktáji csigolyáknál: becsípődik egy ideg, a mellette lévő izmok begörcsölnek, és vagy a vérellátását, vagy az idegi vezérlését gátolják az egyensúlyi szervnek.

Megmondom, miért vagyok ebben biztos! Amitől féltem, két héttel az elmúlása után bekövetkezett: újra elkezdtem szédülni. Nem olyan hevesen, de határozottan ugyanaz volt. A nyakszirtem “beállt”, forgatni se mertem/tudtam a fejem. Sírva fakadtam, nem tagadom. A lányom éppen főiskolai vizsgájára készült, felültem a mögötte lévő heverőre, és tehetetlenségemben ölembe vettem a lábamat, s hogy legalább a nyakmerevségtől megszabaduljak, elkezdtem masszírozni a tarkó “helyét” mindkét lábamon. Nem vagyok egy megszállott talpmasszázs-buzgó, nem is végzem szabályosan (először a vesék pontját, stb…), de egy-két dolognál bejött már, úgyhogy ha nem is hittel, csak úgy elfoglaltságként, elkeseredésemben csináltam.

Tíz perc se telt le még, valamit mondott a lányom, s mivel háttal volt, nem értettem. Ösztönösen odakaptam a fejem, mert én is oldalvást ültem, és kérdeztem: Mit mondasz? De még válaszolni sem tudott, mikor leesett a tantusz: Mozog a fejem!… Jé, elmúlt a nyakmerevség!… Jé, és a szédülés is elmúlt!… Úgy forgattam a fejem, mint egy eszelős, de nem jött elő újra!

Ez volt csak az igazi megszabadulás!

Indián-táncot jártunk a leányzóval örömünkben! Azóta is, ha elkezdődik (egyre ritkábban), csak ölembekapom a lábam, 5-5 perc, és semmi!

Ajánlom mindenkinek, próbálja ki! Csak azért nem írom itt le a masszázs helyét, hogy nehogy szakszerűtlen legyek. Lehet kapni könyveket, de még itt a neten is biztosan tele van irodalommal róla.

Jobbulást Mindenkinek!!!