Rég írtam már le a történetem, azóta nem sok minden változott. Még mindig pánikolok sajnos, vannak rosszabb tünetek, de van olyan is ami elmúlt. Elvagyok. Szeretnék már élni és nem csak túlélni. Egyébként jól vagyok, ha azt nézzük Most azért írok nektek, mert kíváncsi vagyok ez az érzés a szívemben egyedi-e vagy ti is éreztétek már. Nem is tudom elmagyarázni pontosan, váratlanul tör rám, van amikor teljesen nyugodt és jókedvű állapotomban is. Mintha megfordulna a helyén a szívem, morajlik vagy hogy mondjam. Mint amikor megijedsz hirtelen, vagy meglepődsz. Aki érezte már tudja miről beszélek. Régebben csak ritkán volt, most már egyre hosszabbak, egyszer nagyon rossz volt, leizzadtam, szédültem, bepánikoltam. És ahogy azt már tudjuk, újabban ettől félek, hogy mikor jön rám. Hülye pánikbetegség, már tényleg elegem van belőle! Szerintetek ez szervi baj, vagy csak az agyam generálja ezt is? Ilyenkor frontin, meg hideg víz és talán elmúlik.. Írjon, aki érti miről beszélek Sok sikert mindenkinek a gyógyulásban!!

Páran emlékezhettek rám, úgy fél éve írtam meg a történetem ’Még egy kis pánik’ címmel. Most gondoltam leírom, mi is történt és változott azóta.

Fél év nagy idő. Egyre többet olvasgattam ismét az oldalt, ami jó jel, hiszen drága pánikos barátaim, mint tudjátok a szavaknak hatalmas ereje van, és én személy szerint egy időben nem akartam olvasni keserű történeteiteket, mert attól is rosszul lettem. De most nem ezért írok, nem szeretném, ha rosszul lennétek, épp ellenkezőleg. Ez egy pozitív hangvételű üzenet lesz

Képzeljétek, látom a Fényt az alagút végén. (Alagútásó, már mindent értek, amit leírtál) Csak bíztatni tudlak benneteket, mert egyszer elmúlik a pánik, minden elmúlik egyszer. Csak hagyjátok, hogy sodorjon az ár. Legyetek nagyon betegek és nagyon szomorúak, sírjatok és ezzel túl lesztek rajta. Osho is megmondta: “Amikor szomorú vagy, légy igazán szomorú, süllyedj bele a szomorúságba. Mi mást tehetsz? Szükség van a szomorúságra. Nagyon pihentető egy sötét éjszaka, amely körülölel. Aludj el benne. Fogadd el, és látni fogod: abban a pillanatban, hogy elfogadod a szomorúságot, csodálatossá válik.” Egy volt pánikos szavaival élve, meg kell halni, majd újjászületni. Na én is ezt tettem. Csak nem percek alatt sikerült, hanem hetek alatt. De egyre világosabb minden és egyre szebb az élet! Nem tudom nektek tisztán elmagyarázni, de megpróbálom.

Volt idő, mikor én is ott feküdtem az ágyban és azon gondolkodtam, hogy min gondolkodom és hogy miért is gondolok erre. Ja és hogy mikor nem gondolok már ezekre. Csúnya rossz érzés, tudom. Mikor mész az utcán és saját magadat figyeled, hogy minden rossz és miért van agyad, bár ne tudnál gondolkodni. Bár lennél az  a szomszéd srác vagy lány, akinek minden mindegy, és buta, de boldog. Hát ne, azért ennyire ne adjátok le. Keljetek fel az ágyból és menjetek el valahová, bowlingozni, sétálni, vagy igyatok meg egy kávét egy kis kávézóban. De egyedül? Egyedül! Meg kell szokni! Mindig egyedül voltunk és leszünk is, a család és a szerelem, az csak egy burok, ami körbevesz, valakinek megadatott, valakinek nem. Nekem nem. Csak félig. De mióta visszajött az eszem, és újra szeretek gondolkodni, rájöttem, hogy olyan szuper emberek vannak körülöttem és szereztem sok új barátot. De akkor is egyedül vagyok, és ehhez hozzá kell szokni. Mert legbelül a lelked magányos. És a magány jó, mert te döntöd el, hogy mihez kezdj benne. Szóval ne pánikolj, vesztegeted vele az időd és tönkreteszed a magányod. Inkább szerezz magányos embereket magad mellé és élj! Szórakozz! És amikor az utcán mész, vagy a suliba, munkahelyre, nézd meg a kirakatokat, a kis virágot az út szélén, vagy nézz szét a busz ablakán, mi minden van kint. Ne azt nézd már, hogy benned mi van! Azt már ismered. Vagy lehet, hogy mégsem? Akkor majd meg fogod, csak ne mindig az ösvényen haladj, kicsit térj ki erre-arra, nem baj, ha rögös. Megszokja a lábad és megedződsz. Majd a postán, vagy az okmányirodában várva, nézd meg milyen vicces is az élet. Figyeld az emberek kommunikációját Kit érdekel, hogy izzadsz? Majd elmúlik. Elkezd verni a szíved? Ugyan már, eddig nem volt ilyen rohamod, az eddigi életedben? Akkor most sincs, csak beképzeled.

Mióta nem pánikolok, annyi minden pluszt adott az élet. Vagyis én magamnak. Próbáld ki! Ha csak egy kicsit is… Ha nem tetszik ez a fajta élet, csak pánikolj tovább. De szerintem senki nem fog visszatérni abba az állapotba. Néha még vannak mélypontok. De kinek nincs? Minden embernek van, legyen az  a legboldogabb ember is a világon. Mélypont kell, stressz kell, szomorúság kell. Mi lenne velünk nélkülük? Nem lenne miből felállni és szebben látni a világot. Így tudod, hogy mindig van jobb. És hidd, van annál sokkal jobb, amiben most vagy. A hangsúly nem azon van, hogy „jobb” mert az te is sejted. Hanem ott van a hangsúly, hogy „HIDD EL” Menni fog az. Nekem is ment és én sem láttam a végét.

Van vége, nyugi Mindig van vége, mert ez csak egy mélypont az életedben, valakinek sajnos évek, valakinek napok, hónapok.

Hát röviden ennyi. Jól érzem magam. Nem mindig, de az alaptermészetem visszatért a régibe Mindenkinek mihamarabbi gyógyulást kívánok! Ha kérdés van, vagy jó ötletek kellenek, segítek. Amiken átmentem, azok után azt mondom tiszta szívemből, hogy segítek.

Sziasztok!

Hol is kezdjem… 22 éves lány vagyok és pánikbeteg. Véletlenül akadtam rá erre az oldalra, érdekes történeteket olvastam. Először is 2 ember üzenet fogott meg igazán, akik ha olvassák ezt a levelemet, üzenem, hogy szeretném felvenni velük a kapcsolatot. Az egyik a 21 éves lány vagy fiú, aki ‘Én és a pánikom’ címmel írt, valamint a másik ember az, aki 25 éves és a ‘Félelem az élettől’ cikkét olvashattam. Kérlek benneteket, hogy írjatok ide nekem és megoldjuk a kapcsolatfelvételt. Azért szeretném ezt, mert magamra ismertem a szavaitok alapján, hasonló gondokkal küszködök.

A történetem:

Az egész pánik dolog úgy 3 éve kezdődött, amikor is először éreztem kisebb szorongásokat. Félelem a semmitől, szorító érzés a mellkasomban, a lelkemben, verejtékezés. Ezt le tudtam küzdeni, néha-néha kedélyjavítóval enyhítettem a rosszullétet. De ezek még nem voltak vészesek, csak múló rosszullétnek tekintettem, a stresszes életem miatt. Suli stb… Aztán el is múlt a bajom, tavaly jelentkezett újra, csak keményebben. Xanaxot szedtem, de nem rendszeresen, hanem alkalmanként. De attól csak depressziós lettem, nem tett jót. Sírtam idegemben, hogy nem tudom legyőzni ezt a fájdalmat a lelkemben. Természetesen mindent elolvastam az interneten erről a betegségről, azt mondják az orvosok, hogy ennek a kiváltó oka valami nagy trauma az életben. Nekem édesapám meghalt 4 éve, én erre fogom. Azonban már lezártam az életemnek azt a szakaszát, elengedtem apát, mégis rosszul vagyok. Lehet hogy rosszul gondolom és igenis még ragaszkodom a múlthoz?Valahol mélyen elrejtve még nem engedtem el? Csak erre tudok tippelni, mert más rossz dolog nincs az életemben. Eddig meg tudtam magam önkontrollal gyógyitani, mondtam magamban, hogy “semmi bajom az életben, anyával imádjuk egymást, van annyi pénzem, hogy az alapvető dolgokat megteremtsem magamnak, senkire nem vagyok rászorulva, helyes vagyok, és egyetemre járok, jók az eredményeim, nem panaszkodom a férfiak terén sem, erős kötelékek vannak a barátimmal, sok emberre számithatok.” Ettől jobban lettem még ugy fél éve. Most már ez sem hat. Mondhatni eddig ritkán voltak rohamaim, ugy heti 2x. Amikor túl tettem magam rajta, egy pár napig én voltam a világ legboldogabb embere. Csak ujra és ujra eszembe jut és várom a rohamot, ettől ideges leszek és bizony rám is tör a roham. Magamnak generálom!

Azért kerestem rá most ujra fél év után a betegséggel kapcsolatos oldalakra, mert tegnap volt egy hatalmas rohamom. Sokáig tartott és a nyugtató sem hatott. Ez nagyon aggaszt. ÉS egész nap erre gondoltam, tönkre tette a napomat, mert azt várom ebben a percben is, hogy mikor tör rám, és ezennel milyen tünetei lesznek. Elég egy gondolat és már nem kapok levegöt. Csak azt nem értem miért kell ezen filóznom minden percben? Én idézem elő a rohamot!!! Saját magamnak csinálom a rosszat.Hagy meséljem el a tegnapi rohamom, nyugodtan olvassátok, nem volt csúnya, csak nekem lelkileg Egész nap rossz volt a közérzetem, rossz előérzet, magány, unalom, szabin voltam épp, és nem tudtam mit kezdeni magammal. Na estére be is pánikoltam rendesen. Egy barátommal lakom, aki ráadásul elég zárkózott és nem nagyon akartam neki elmesélni, mert mint mindenki más, én is szégyellem, félek, hogy flúgosnak tartanak. Ezért felhivtam édesanyámat, 3 ora hosszát beszéltünk telefonon, megkértem, tartson szóval, mig hat a nyugtató. Nem nagyon akart hatni, telefonálás közben is izzadtam, verejtékeztem, hányingerem volt, és éreztem hogy ha picit is kisebb lenne az akarateröm, elveszitem az önkontrollt. Féltem. Nagyon féltem. Néha néha nehezebben vettem a levegöt, na erre mégjobban izgultam, még rosszabbul lettem. Aztán bevettem még egy fél altatót, amire jobban lettem, rávettem magam, hogy a barátomnak elmondjam a gondom. Jó le is szidott, hogy miért titkolom?? Ezt meséljem el másoknak, legalább a legközelebbi barátaimnak, hogy ha valami bajom van, akkor tudjanak segiteni. Még azt is mondta, hogy ha megfázol, elmész orvoshoz, felir gyogyszert és elmulik. A lélek is ha fáj, vagy az elme, el kell menni orvoshoz és segit. Azért van hogy segitsen. Ja mellesleg nem voltam sosem dokinál, mert anyukám tapasztalata az volt, hogy egyböl gyohyszerrel tömnek, én pedig nagyon gyógyszerellenes vagyok. Gyűlölöm a nyugtatót és társait, de ha muszáj akkor muszáj. Most hivjak mentöt? Menjek az ügyeletre? Belémnyom egy csomo nyugtatot, az éjszakát a kórházban töltöm és másnap ugy mennék haza, hogy ismét vereséget szenvedtem.. Gyúrnom kell az akaraterőmre, muszáj. És legyőzöm ezt az átkot, mert több vagyok én annál, hogy pokol legyen az életem.

Arra is gondoltam, hogy azért a mostanában gyakori roham, mert sokat változott nyáron az életem. 17 éves korom óta dohányzom és most 5 évre rá leszoktam. De el sem hiszitek milyen könnyen Úgy voltam vele, hogy a következö szálat már nem fogom elszivni. Ez volt a legnehezebb. De nem szivtam el, és azóta semmi Nagyon büszke vagyok magamra. Aztán elkezdtem diétázni, egészégesen élni, futok, stb. Lehet hogy túl sokat vállaltam? Jól vagyok, egészégesnek érzem magam, a testem virul, azonban kicsit mintha fáradt lennék.

Szerintetek menjek dokihoz? Ha úgy megyek oda, hogy beszélgetni szeretnék csak, és ha fel akar irni valamit , akkor sarkon is fordulok és elmegyek, akkor egy próbát megér, nem? Már nagyon vágyom rá, hogy kipróbáljak egy pszichológust. Hátha tud szavakkal olyat mondani, vagy kinyitunk egy kaput, ami el van bennem rejtve és rájövök valamire.

Most abban reménykedem, hogy ha szeptember közepén elkezdödik a szemeszter, akkor le leszek foglalva mindennap és nem fogok gondolkodni. Most is szerintem azért lettem rosszul, mert túl sok volt a szabadidöm, volt időm gondolkondi. Ki kell vernem a fejemből még a gondolatát is ennek a hülyeségnek!!

Mindenkinek sok sikert a gyógyuláshoz és rengeteg akaraterőt!!!

És kérem az előttem írók valahogy segitsenek, hogy felvegyük a kapcsolatot! Még sosem beszélgettem pánikbeteggel és ez sokat segitene, hogy nem vagyok egyedül!