Teljesen elkeseredésemben fordulok hozzátok!

Szerelmemmel 2014-ben ismerkedtünk meg. A kapcsolatunk barátságként indult. Egyre több mindent tudtunk meg a másikról. Mindig csak terveztük, szerveztük a találkozót, de sajnos a távolság miatt, nem volt könnyű megszervezni. Pláne úgy, hogy időközben kiderült kedvesem pánikbetegséggel küzd, ami képtelenné teszi őt a kimozdulásra, utazásra. Több, mint egy év után sikerült először találkoznunk személyesen. Akkor már mindketten többet éreztünk szimpla barátságnál.

Ekkor már nem érdekelt, milyen nehéz a távolságot leküzdve megoldani a találkozást, mentem amikor csak tudtam. Fülig beleszerettem ebbe a csodálatos nőbe,aki a társadalmi megfelelési kényszer szülte pánikbetegség rabja lett.

Azonos nemű párként borzasztó nehéz elfogadtatni magad a külvilággal. Esetemben a félelem nem gördített elém akadályokat. Felvállaltam a kapcsolatunkat a családom előtt, szeretem őt és minden nehézség ellenére kitartok mellette.

A kapcsolatunk alatt rengeteg apró lépést képes volt megtenni,sétáltunk,egyszer kirándultunk is,ahová ő vezetett, képes bemenni egy-egy falusi boltba. Rettenetesen büszke vagyok rá,mindarra,hogy a teljes elszigeteltségből, már ennyi mindenre képes.

Házat vett, próbál visszatérni a való életbe.
De sajnos ez egyedül, önállóan még nem nagyon sikerül neki.
Támogatom amiben csak tudom,de sajnos bármennyire is szeretnénk közös életet, egyenlőre még nem tudok hozzá költözni.
Viszont a távolság,a kevés együtt töltött idő rettenetesen megvisel mindkettőnket.
Képtelen rávenni magát az utazásra, fél.
Viszont a legnagyobb baj,hogy orvoshoz sem tudom elvinni és így nem tudom,hogy tudnék rajta segíteni.
Kérlek benneteket,ha van hasonló ilyen problémával küzdő személy az életetekben és tudtok valamit tanácsolni, írjatok.
Segítsetek, hogy a világ legcsodálatosabb barátnőjét sikerüljön visszaemelni a mindennapi élet körforgásába.

Köszönöm,hogy leírhattam ezt a pár gondolatot!