A három muskétás.
Nem is kívánhatnék jobb kombót ennél a szerelmi háromszögnél.

Tök fiatal vagyok, előttem az élet.
Na de hol?

Ma kezdtem el gyógyszert szedni, azt a bizonyos Sertralin Sandozt, vagy mi az úristent.
Azt sem tudom mi ez, honnan és miért, de ok, több évi radikális ellenállás után csak lenyeltük, sikerült, juppí.

Ajánlották vezessek róla naplót.
Basszus, tényleg, jó!
Ez egy k*rva jó ötlet!

Eddig egy szót sem írtam le abba a bizonyos naplóba.

Azon gondolkodom, hogy abban hagyom a gyógyszer szedését.
Csak azt nem tudom hogyan, ha még szinte el sem kezdtem szedni?!

Görcsösen remélem, hogy segít, azt várom, hogy tudok majd a segítségével úgy rajzolni, mint akkor, régen, anno, amikor…

… amikor még nem úgy görnyedtem az üres papír fölé, mint aki öngyilkosságra készül.
„Igen, jó, menni fog, meg tudod csinálni, sikerülni fog, minden rendben lesz.” – majd világbéke, eláraszt az egyetemes szeretet, és a többi.

Na persze.
És mi van, ha nem?

Mi van, ha minden ugyanúgy marad?
Mi lesz, ha minden ugyan olyan mocskosul sz*r marad?

HONNAN TUDJAM?

Engem nem érdekel a Jézus által való megvilágosodás és az ebből következő, csodába illő gyógyulás, nem kerekesszékből akarok fölállni, sz*rok a gyógyszerekre, a kib*szott drága pszichiáterekre és minden egyéb meseszépen kitervelt összeesküvésre, amit pár öltönyös-nyakkendős ember egy asztal mellett ülve, s kávét szürcsölgetve, unalmában tervelt ki.

Lehet kővel dobálni, máglyán elégetni, csőcseléket küldeni a házam elé, állok elébe.
De előtte még utoljára, hagy rajzoljak, úgy, mint régen…