Gyerekkor: Borderline szülők, alkoholista apa, az összes feszültségét kifelé toló, nyugalmat, biztonságot nyújtani képtelen anya. Állandó szorongásban telt a gyerekkorom, de sokáig azt hittem, boldog volt. Nem voltam még 10 éves, amikor elváltak. Apu megszakította velünk a kapcsolatot, anyu pedig rám szállt. Bármi feszültsége volt, azt rajtam vezette le, folyton csak szidott. 14 évesen kezdődtek az öngyilkossági gondolataim. Azt hittem, ez természetes, mert valóban értéktelen ember vagyok, hiszen anyám mindig ezt mondta, apámnak pedig nem kellettem.

Kb. 18 évesen elkezdtem dadogni. Mondtam anyunak, hogy nagy baj van, azt mondta ne beszéljek és kész. Úgyhogy nem beszéltem. Az akkori barátnőktől is segítséget kértem, de kinevettek, elfordultak tőlem. Hatalmasat csalódtam az úgynevezett “barátságban”. A dadogás kb. 23-24 éves koromra múlt el, nem tökéletesen. De akkoriban kezdett el javulni anyuval a kapcsolatom. Egy pszichoszomatikus betegség kezdett kialakulni, a Crohn. Úgy látszik, anyunak ez volt a fordulópont. Azt nem mondom, hogy tökéletes köztünk minden, de valószínű, hogy alapdolgokra ezért vagyok képes.

Legelőször kb. 27 évesen vergődtem el valahogyan a pszichiátriára (vagyis 6 éve). Úgy éreztem nem bírom tovább, képtelen vagyok folytatni. Mindennap sírtam. Félrediagnosztizáltak: enyhe depressziót és szociális fóbiát állapítottak meg 5 perc alatt, lényeges dolgokra rá se kérdezve. Gyógyszereket kaptam, és akkor kezdődött el rendeződni az életem. Végre könnyebben viseltem a napi stresszt. De ez nem jelenti azt, hogy minden rendben volt. Párkapcsolatot soha nem voltam képes kialakítani, noha végre rendszeresebben dolgoztam, egy-egy munkahelyen pár hónapnál nem bírtam tovább.

Végül, tavaly szeptemberben elmentem az új pszichológusnőhöz, akit ajánlottak a szakrendelésen. Az volt a panaszom, hogy nem javulnak a dolgok, semmi reményem arra, hogy jobbra fordul az életem, már a gyerekvállalásról is lemondtam, és állandóan szorongok. Persze ez a teljesítményrontó, debilizáló szorongás. Megállapította, hogy súlyos depresszióm van, és labilis személyiségzavarban szenvedek. Úgyhogy kb. 10 hónapja tudom. Fél évig jártam hozzá. Azt mondhatnám, hogy sokmindenben javultam, nem vagyok olyan tompa, és reményvesztett, mint amikor mentem. De a stressztűrő-képességem csökkent, a szorongásom nőtt a terápia ideje alatt.

Szerettem volna a Dialektikus terápiára menni, de én jelenleg nem engedhetem meg magamnak. Ez a módszer sokkal jobb, megnyugtatóbb, támogatóbb, mint a másik. Szerintem a Nap-Kör Mentálhigiénés Alapítványhoz érdemes menni. Speciálisan ilyen emberekkel foglalkoznak. Én egy nagyon jó pszichológushoz jártam ott.

Ez a napkörös: kognitív terápiával gyógyít.

A papíron az áll, hogy a 18 sémából, 8 súlyosan gátolja az életvitelemet, 8 gyakran gátolja, és a maradék 2 sem működik jól, de nem befolyásolja. Egyébként jól funkcionálok, mondtam már?

A másik (a szakrendelős), ami nekem nem igazán jött be: gyorsdinamikus pszichoterápia és mentalizáció. Lehet tőle fejlődni, most is ezt mondom, de milyen áron? Nagyon-nagyon komoly öngyilkossági késztetéseim voltak a terápia ideje alatt, de még utána is! A napkörös pszichológus nyugtatott meg, utána sikerült visszafolynom a saját medrembe. Talán még kamaszkoromban sem éreztem ilyet. A világ feborult és mindent dobni akartam! Egy hajszál választott el az öngyilkosságtól, napi szinten.

Szóval, állítólag jól funkcionálok… hát, nem tudom…DE AKAROM HINNI!!!

Már csak nyitni szeretnék, mélyebb barátságok felé, ha van ilyen. Olyan emberek felé, akik hozzám hasonló szinten érzékenyek, jóindulatúak, segítőkészek, értelmesek, mindenképpen szeretnének pozitív irányba változni, van betegségtudatuk, aki másikat is segíteni és nem visszahúzni akarja.

Egyébként én soha nem vágtam magam, talán ez még fontos információ. De nem is élveztem az életet, semmit nem éltem. Próbáltam ellátni a kötelező feladatokat, és több már nem fért bele. Elmentem dolgozni, tanulni, hazajöttem, hallgattam anyám szidalmait, és kész. Nekem idáig ennyi jutott az életből.

Mert az, hogy valaki borderline, önmagában még semmit nem jelent, attól még nem biztos, hogy ki fogunk jönni egymással. Pl.: szüleim-féle borderline-okkal még csak szóba sem akarok állni. Kamaszkoromban őket választottam tudattalanul “barátoknak”, és ők bizony cserben hagyják a másikat.

Várom az én-féle borderline-ok jelentkezését.

Ági

Személyes igényem, hogy hozzám hasonló emberekkel rendszeresen találkozzam, és barátokat szerezzek. Elmehetnénk együtt kirándulni, sétálni, beszélgetni, ahova csak szeretnénk, vagy kreatív (pl. rajzos, gyöngyfűzős) közös programokat szervezhetnénk.

Nekem nincsenek “igazi” barátaim, ami azt jelenti, hogy akik körülvesznek, ők nem éreznek olyan intenzíven, mint én, nem olyan empatikusak, mint én, nem olyan túlérzékenyek, mint én, nagyon sokszor jár más rugóra az agyunk, ezért nem érzem, hogy igaz, megbízható “barátaim” lennének.

Ezért szeretnék Veletek találkozni, és barátságokat kötni. Nagyon sok, nagyon szimpatikus ember levelét olvastam itt végig mostanában. Van, aki azt írja neki nem fontos, hogy emberek között legyen, nem zavarja az egyedüllét. És valóban, még mi sem vagyunk egyformák! Mert engem nagyon zavar, ha egyedül kell lennem, és szeretnék a magamfajtákkal kapcsolatba lépni. És több olyan levelet is olvastam, amelyben mások is kapcsolatba szeretnének lépni az itteni tagokkal. Azt gondoltam, hogy ezekből a találkozókból mindnyájan profitálhatnánk.

A találkozók célja az lenne, hogy megértsük, megnyugtassuk, és segítsük egymást, hogy kigyógyuljunk ebből az – úgy mondom- túlérzékenységből. Hogy megnyugodjon a kis lelkünk: nem vagyunk egyedül.

A keresztnevem: Ági, 33 éves vagyok, budapesti. Depressziós és borderline. (nem szeretem ezeket a címkéket, de így most egyszerűbb)  Állítólag jól funkcionálok. Természetesen, ennél több információt sajnos nem áll módomban nyilvánosan közölni. Ezt is soknak érzem, de ennyit kockáztatok.

Ha Te is borderline vagy, és szeretnél barátokat szerezni, akkor írj erre az e-mail címre:  pillangobarat@freemail.hu

Az e-mail cím nem saját, kizárólag erre a célra lett megnyitva, oda kell majd írni mielőtt találkoznánk. A részleteket mindig csak majd ott beszélnénk meg, nem pedig itt, ezen az oldalon nyilvánosan!

Külön kérem, hogy aki nem érintett: nem borderline, és nem is szeretne jönni, az ne írjon hozzászólásokat.

Még egyszer, a cél: egymás segítése, támogatása, barátkozás.

Ha esetleg ilyesmi egyáltalán felmerülne bárkiben is: sajnos nem tudom bebizonyítani, hogy ez az indítványom teljesen korrekt! Aki nem hiszi, ne írjon. Viszont én sem (mi sem) szeretnék meglepetésekkel találkozni. Jóindulatú, gyógyulni vágyó jövendő barátaimat keresem.

Nem vagyok szervező sem, csak felvetettem ezt az ötletet, és már most volt, aki jónak találta!

Várom mielőbbi megismerkedésünket egy jobb életminőség reményében!

Szeretettel Mindenkinek:

Ági