Eladó ez a könyv:

Allen, Jon G. Ph.D.; Fonagy, Peter, Ph.D., FBA; Bateman, Anthony W., M.A., FRCPsych

Mentalizáció a klinikai gyakorlatban

A könyv TELJESEN ÚJ !!!

Nemrég vettem, hozzá se nyúltam. 
Azért adom el, mert közben kiderült, hogy már megvan…

A számlát kidobtam, viszont olcsóbban adom, mint amilyen áron vettem, ill. kapható. Ára: 4000.- Ft
Átvehető a Pólus Center, Ázsia Center, 107, 7E, 7-es buszok végállomása körül. 
(Esetleg elviszem a Keleti pályaudvarhoz, Blaha Lujza térhez, Ferenciek teréhez, Nyugati pályaudvarhoz.)

Ha érdekel, légy szíves írj nekem a: napviragnes@gmail.com e-mail címre

Szép napot mindenkinek!

Ági

-.-.-.-.-.-.-.-.-.-

Allen, Jon G. Ph.D.; Fonagy, Peter, Ph.D., FBA; Bateman, Anthony W., M.A., FRCPsych

Mentalizáció a klinikai gyakorlatban

Sorozat: Lélekben Otthon Könyvek
Kiadó: Oriold & Társai Kiadó
Kiadási év: 2011

Méret: B5
Oldalszám: 373
Borító: kartonált
ISBN: 978 963 9771 43 7

A mentalizáció fogalma arra az emberi aktivitásra vonatkozik, melynek segítségével a viselkedést mentális állapotokhoz – gondolatokhoz és érzésekhez – kötve értjük meg. Meglátásunk szerint a mentalizáció iránti érdeklődés három hullámban bontakozott ki. Először Uta Frith, John Morton és munkatársai azt fogalmazták meg, hogy a mentalizáció hiányosságai állnak az autizmusnál tapasztalható pszichológiai problémák középpontjában. Nem sokkal később Peter Fonagy, Mary Target és munkatársaik kiterjesztették a mentalizáció fogalmát a traumával kapcsolatos rendellenes lelki fejlődésre, miként az a borderline személyiségzavarban kialakul; Anthony Bateman és Peter Fonagy erre a klinikai csoportra fejlesztett ki fekvő- és intenzív járóbeteg programokat, melyek célja a mentalizáció növelése. Az utóbbi időben a mentalizáció tágabb klinikai alkalmazásának lehetünk szemtanúi, amennyiben a mentalizációt a mentális zavarok szélesebb spektrumára, különböző kezelési modalitásokra és elméleti megközelítésekre alkalmazzák. Ezt az új fejlődési szakaszt különböző konferenciák fémjelzik, továbbá az általunk 2006-ban megjelentetett kézikönyv, melynek címe Handbook of Mentalization-Based Treatment (A mentalizáción alapuló kezelés kézikönyve). Ez a könyv ezt a harmadik fejlődési szakaszt igyekszik kiteljesíteni, amennyiben azt állítja, hogy a mentalizáció jelenti az alapját az összes pszichoterápiás kezelésnek. Azt kívánjuk bizonyítani, hogy ez a látszólag vakmerő kijelentés egy közhelyen alapul: a pszichoterápia során a terapeuta szükségképpen mentalizál, és páciensét is arra készteti, hogy mentalizáljon. Könyvünk a pszichoterápia gyakorlatának ezt a sarkkövét kívánja megerősíteni azáltal, hogy a klinikumban dolgozó szakembereket megismerteti a mentalizációval kapcsolatos gyorsan bővülő tudásanyag alapjaival.

Nagyon örülök! A borderline barátkozó/találkozó ötletemre kaptam megint egy levelet!

Írjatok bátran, ha ti is egyedül érzitek magatokat, mint én, és barátokra van szükségetek.

Ez a cím : pillangobarat@freemail.hu

Semmi nem kötelező, vagy sürgős.

Nagyon örültem a levélnek, és ezúton is köszönöm! Válaszoltam is már, csak kicsit késve, mert egyáltalán nem reménykedtem abban, hogy bárki is írni fog, ezért nem látogattam ezt a fiókomat.

Puszi Mindenkinek!

Megpróbálom megfogalmazni, mi az, ami megint fáj. De már nem olyan élesen, vagy csak most nem. Ettől a magánytól szenvedek a legjobban. Az, hogy nincs kihez szólni, nincs, akit igazán érdekelnék, nincs, vagy van olyan, csak nem látom meg, mert soha nem érdekelt senkit, hogy mit akarok mondani. Egyedül vagyok. Reménytelennek tűnik.De most nem hasít úgy, most tompább. Vagy inkább valahogy erőtlen vagyok, fáradt, kiábrándult, beletörődött. Most belefáradtam. Mit tudnék csinálni. Hogy álljak föl belőle? De minek. Már rengetegszer fölálltam, de hiába. Tudom, legalábbis azt gondolom, hogy ez az érzés azért van, mert a legelső és eddig legszorosabb kapcsolatom siklott félre. Konkrétan anyám az, akit nem érdekeltem soha igazán, csak amikor éppen figyelni tudott. Ő tanított meg arra, hogy hiába minden, mert ő úgysem fog változni, ő mindig ugyanúgy fog reagálni. Az ő beteg reakcióiból tanultam meg milyen ez a világ, tanultam meg rosszul mindent. És érdekes, ebben a családban nem volt egyetlen valamirevaló, normális felnőtt sem.

Lehet, hogy ez megint egy vihar előtti csend. Félek, hogy jövő héten megint robbanok.

Hogyan vonzhatnám magamhoz az embereket, hogy ne legyek egyedül?. Teljesítménnyel? Szépséggel? Egy másik arcot kéne mutatni. Valami jobbat, mint ami vagyok, mert úgy érzem, így nem vagyok elég. Valami tökéleteset kéne mutatni, és akkor szeretnének és kellenék nekik. Miért nem szeretnek úgy, ahogy vagyok?. De nem akarom, hogy kihasználjanak. Akkor inkább egyedül vagyok. Nem kockáztatok és nem próbálkozom többet, csak nagyjából…Csak úgy teszek, mintha hinnék és érdekelnének az emberi kapcsolatok, de valójában nem tudok már hinni benne.

Nekem kell magamon változtatnom valamit, hogy egyszerűen ne így érezzek.Viszont nincsenek barátaim, tartós megbízható kapcsolataim, és erről én tehetek, én csináltam, és nem tudom, hogyan csináljam másképp. Vagy nem csak én vagyok a hibás, mert ilyenek az emberek.? Külön, félre kellene tenni az anyámat, egy fiókba, ahova való. És “normális” kiegyensúlyozott emberekkel kapcsolatot tartani, megtanulni tőlük, hogy mi a normális. Hogy nem olyan félelmetes és kegyetlen és hideg, barátságtalan ez a világ. Hogy meg lehet bízni emberekben, vannak akikre lehet számítani, és nem változtatják meg az álláspontjukat 2 másodpercenként.

Jó volt erre a pszichológus és jó lenne egy csoport, de nincs rá pénzem. Akkor hol találok ilyen emberekre? A normálisat, ugye, nem csak mesterségesen kialakított környezetben lehet megtalálni? Mert az furcsa lenne… Akkor hol??

Egyszer már leírtam a történetem, meg a borderline találkozót, de kitöröltem mindkettőt, mert egyfelől nem igazán szeretek megnyílni, másfelől nem vagyok biztos benne, hogy a találkozó tényleg jó ötlet. Nem is lehetek biztos benne, hiszen nem vagyok borderline-okra specializálódott pszichológus, és soha életemben nem szerveztem sem ilyen sem más jellegű találkozót.

Bár jó emberek is összegyűlhetnek és akkor mindenképpen jó ötlet. Az ilyenek kedvéért, amennyiben valóban igény lenne a barátkozásra, megírom újra. Remélem, lesznek többen is, akik örülnek neki, és a végén még jól sül el a dolog.

Most nehezen, de azért először írok kicsit magamról.

Szóval 33 éves, inkább lány, mint nő, Budapest. Borderline szülők. Zaklatott gyerekkor. De azért volt jó is, arra már mostanában egyre kevésbé emlékszem. Állítólag jól funkcionálok, ellenben a 18 sémából csak 2 működik “jól”.

A kamaszkor nagyon rossz volt, az utána következő ifjúkorra alig emlékszem, mert csupa rossz dolog történt, és arra nem szeretek gondolni.

A pszichiátriára kb. 6-7 éve mentem el. Egyedül. Akkor már úgy éreztem, végleg nem bíron tovább, állandóan sírtam. Talán napi szinten. Eszméletlen szorongásaim voltak. Állandó öngyilkossági gondolatok 14 éves korom óta. Enyhe (?) depresszióval és szociális fóbiával diagnosztizáltak. Kaptam a gyógyszert, jobban lettem, végre megtapasztalhattam, hogy milyen az, amikor nyáron süt a nap és tényleg minden napsütötte és világos.Előtte minden nyár már kb. 13 éve úgy telt, hogy én úgy láttam, hogy be van borulva.Voltam a pszichológusnál is, de arról, inkább nem írok.

Kb. 1 éve , a nem múló panaszok miatt, újra felkerestem a kerületi pszichológust, egy fiatal, jól képzett nőt, a pszichiáter ajánlására. Kiderült , hogy súlyos depresszióm van, és Ő diagnosztizálta a borderline-t. Nagyon hálás vagyok neki érte. Persze, teljesen kiborultam a diagnózis miatt. Mentalizációs terápiával kezelt, de pszichoanalízis is volt. Röviden annyit erről: hogy a depim fokozatosan kezdett elmúlni. Furcsa volt, hogy abból a teljes eltompultságból egyszer csak kezdtek visszajönni az életembe a színek. Ez jó volt, viszont az intenzív negatív érzések valami elsöprő erővel és mértékben tértek vissza újra. Valahogy lehetett fejlődni, de régen nem voltak már ilyen erős öngyilkossági késztetéseim. Majdnem felrúgtam mindent az életemben, amiket addig nagy-nehezen felépítettem, és az elmúlt egy évben olyan érzelmi viharokon mentem keresztül (a szorongás nem szűnt meg, sőt még fokozódott is), hogy ma azon csodálkozom, hogy egyáltalán élek még.

Nyáron “rohantam” a Nap utca (Nap-Kör Alapítvány) pszichológusához. Ott kognitív terápia folyik. Nekem személy szerint -biztos vagyok benne- hogy az való. Nem lehet mindenkit ugyanazzal a th.-val kezelni, mert nem vagyunk egyformák.Végre megnyugodtam. Kezdtem, megint nagyon nehezen vissszatérni a régi kerékvágásomba. Megvettem a Marsha féle könyvet. A leírásokból kezdtem kapizsgálni, mi a különbség a két th. között. Ami a kognitív, annak az a másik az “anti-terápia” volt. A mentalizáció során semmiféle kapaszkodót nem kaptam (!!!), nem nyugtatott meg, érvénytelenítette az érzéseimet. Én nem azt mondom, hogy nem jó, vagy senkinek nem jó, vannak olyan típusok, akiknek biztosan az használ. Maga a mentalizálás nagyon hasznos, és sokat tanultam belőle, mai napig használom. De valamiért nem nyújtott biztonságot a terápia, soha nem dicsért, biztatott, soha nem értette meg az érzéseimet, vagy csak nagyon minimálisan. Nem tudom, ez kinek a hibája lehetett, eleve hiányzik abból a módszerből a megnyugtatás, vagy csak a psznő felejtette el, hogy az menniyre fontos.

A kognitv terápiás könyv így írja: “…a terápiát ahhoz hasonlíthatjuk, mint amikor valakit, minél közelebb lökdösünk az éles sziklák széléhez, és amikor már egészen a szikla szélén áll, az érvényesítéssel gyorsan viszarántjuk a biztonságos talaj felé, ahol a terapeuta van.”

Én a másik helyen azt éreztem, hogy élből lelöknek a szikláról, és magamnak kellett visszamászni. Nem tudom, ez mindenhol így van -e, vagy csak kezdő volt a pszichológus, és képtelen volt kapaszkodót nyújtani, amire-mint mi tudjuk- egy borderline-nak alapvető szüksége van, hiszen ezt nem kaptuk meg soha!

Úgyhogy én a Nap-Kör Alapítványt tudom mindenkinek ajánlani. Én is visza fogok még menni ehhez a pszichlógusnőhöz. De én anyagi okok miatt nem tudtam a therápiában maradni, és az ottani csoportba menni.

Meg azt a könyvet is ajánlom: Marsha M. Linehan- A borderline személyiségzavar kognitív viselkedésterápiája. Egyébként a könyv nagyon elméleti, viszont írja, hogy jár hozzá egy melléklet abban vannak leírva  a konkrét készségfejlesztő gyakorlatok. Ez csak akkor derült ki, miután megvettem a könyvet és beleolvastam.

Van olyan, akinek ez a gyakorlati füzet is megvan, és hol szerezte be???

Azt gondoltam, hogy mivel sokunknak nincsenek barátai, de valamilyen szinten igényt tartunk rá, és el lehetne egymásnak mondani a problémákat, vagy együtt elmenni különböző programokra (kiállítás, szabadtéri program, állatkert, kirándulás, mozi, színház stb….) vagy sima beszélgetésekre, felvehetnénk egymással a kapcsolatot.

És az lenne a csoport célja, hogy segítsük egymást. Mivel annyira hasonló érzéseink vannak, meg felfogásunk a dolgokról, ezért néha úgy gondolok rátok, mintha valami “család” lennénk,ami nekem mindig hiányzott.

Olyanokkal szeretnék találkozni, akik a bajban is velem vannak, és nem csak akkor, ha nekik van szükségük valakire. De azt érzem, hogy aki jelentkezik, az úgyis ilyen lesz. Bízom és reménykedem. Ez jó!!!

Én mostanában viszonylag jól vagyok. JÓ, persze vannak hullámvölgyeim, de attól eltekintve, magamhoz, meg a tavalyi évhez képest egyész jól megy az életem. Viszont, nem is olyan régen valaki olyan rossz hatással volt rám a viselkedésével, hogy sokkal rosszabbul lettem. Azt is valahogy fel kellett dolgozni. Ilyen van, ezt mindenki tudja, hogy hatással vagyunk egymásra, és lehet ez rossz is. Erre jó lenne odafigyelni, mert én sem szeretném magam rosszabbul érezni, és természetesen azt sem szeretném , ha más érezné magát rosszabbul! Vigyázni kéne egymásra-ha találkozunk- és nem a problémákra, hanem a megoldásokra koncentrálni mindig, a kiutat keresni! Remélem, ezzel egyetértetek.:)

Nagyon fontos, hogy ne lehúzzuk egymást, hanem segítsünk egymásnak a hibákat felismerni és helyes viselkedést és gondolkodást valahogy megtanulni….Igen, most úgy érzem, picit félek… Mert én olyan vagyok, hogy most nekem jó, de valaki addig magyaráz, hogy ő rosszul, hogy rövid idő múlva rájövök (!), hogy én is rosszul vagyok, nekem is irtózatosan rossz a helyzetem. Ismerős???!!! :))) Ezt azért szeretném elkerülni…

Én soha nem vagdostam magam, viszont nem is éltem. Párkapcsolatom soha nem volt még, és valahogy még mindig nem érzem, hogy szükségem lenne rá. Jah, és én vagyok az aki, nem szeret egyedül lenni, ehhez képest a szabadidőm nagy részét magányosan töltöm. Az esetek többségében a társadalmi elvárásoknak megfelelek, elfojtva az érzéseimet és szorongásaimat. De előbb-utóbb kimerülök. És mivel itthon gyakran talál süket fülekre a mondandóm, ezért periodikusan jön egy nagyobb kiborulás,ami pár napja is volt. :(((( Utána nagyon szégyellem magam, hogy miért viselkedtem úgy.:((( Jellemző még rám, hogy elsősorban magamban keresem a hibát, önbizalmam automatikusan nincs, és együttérző vagyok. “Mások szenvedései iránt fokozottan érzékeny”. Ezért nekem inkább az önzőséget kéne gyakorolnom, persze nem mások kárára.

Talán annak,aki olyan, mint én, nektek is segítene, ha nem otthon kellene magatokat megértetni, vagy nem olyanokkal, akik soha nem fogják megérteni, hogy mi a baj. És akkor esetleg csökkenne a kiborulások száma, vagy enyhülnének.

Emellett nagyon hálás vagyok az “otthoniaknak”, persze édesanyámnak. Nyilván jót akar, és jót akart sokszor, csak őt sem tanították meg, hogyan kell élni.

Itt olvasom éppen a leírásban:

“…kezelésének első lépése a válsághelyzet stabilizálása: az önromboló cselekedetek megelőzése vagy enyhítése, és a beteg állapotának javítása helyzeti támogatással. Hosszabb távon pedig sikeresen alkalmazkodó, stabil társas/pszichés működésmód és erősebb stressztűrő képesség elérése a cél.”

Lehet, hogy ha időnként találkozunk és meghallgatjuk egymást, segíthetnénk egymásnak a helyzeti támogatásban, és a stressztűrőképességünk erősítésében.

Ez az email, amin fölvehetnénk a kapcsolatot:     pillangobarat@freemail.hu

Azért nem a sajátom, mert szeretném magamat védeni az esetleges illetéktelenekkel szemben.

Még fontos: ha írsz az email-re egy levelet, és én nem válaszolnék azonnal, akkor az nem azért van, mert nem akarok, hanem azért, mert mostanában egy kicsit elfoglalt vagyok, nem biztos, hogy akkor érek rá, amikor te. Igyekszem majd figyelni a fiókot, de nincs kedvem naponta többször fölmenni rá. Lehet, hogy majd csak hetente vagy ritkábban nézem meg, de mindenképpen visszaírok, úgyhogy ne aggódj !!!!!!

Üdv.

Ezt láttátok már?:

http://pszichologia.network.hu/video/pszichologia_videok/borderline_szemelyisegzavar

A vége (is) szerintem nagyon jó:

” A fényre csak Te találhatsz rá. Légy büszke, hogy ilyen erős vagy és képes szembeszállni ekkora fájdalommal. Egy igazán erős, csodálatos és gyönyörű lélek vagy. Ezt soha ne feledd! A világ a Te kezedben van!”