20 éves lány vagyok. Nemrég találtam rá erre az oldalra, és a történeteket olvasgatva látom, hogy itt sok ember komoly problémákkal küzd. Ezt csak azért írom, mert szerencsére nekem jó családom van, remek párkapcsolatom, nincsen se nekem és se a környezetemben senkinek alkohol vagy drogproblémája. Persze ettől függetlenül nekem is van problémám, hiszen valami mégiscsak erre az oldalra hozott.

Gyerekként elég jó volt minden, sok barátom volt az iskolában, nagyon jól kijöttem mindenkivel, soha egy percre sem okozott problémát az ismerkedés. Aztán serdülőkoromban minden megváltozott. Sajnos genetikailag örököltem az aknét, ami nem csak egy-két kisebb pattanást jelentett a számomra. Elég csúnya lett az arcom a pattanások miatt, és sajnos hamar megcsappant az önbizalmam is ennek hatására. Sokkal félénkebb lettem, korábban szinte egyáltalán nem is volt ez jellemző rám. Körülbelül ez időben kezdődött el a nagy bandázós korszak, a korosztályomban mindenki tartozott valamilyen bandához, csoporthoz. Nekem egy nagyon jó barátnőm volt akkoriban, vele azonban összevesztünk, pontosabban mondva szépen lassan hanyagolni kezdett, nem foglalkozott már velem és igazándiból mások se nagyon. Egyrészt egyébként sem tetszett nekem ez az “igyuk le magunkat a sárga földig” dolog, így nem nagyon próbáltam meg csatlakozni a közösségekhez, másrészt pedig a “betegségemből” adódóan nem is igazán mertem közeledni bárki felé is. A barátaim mind becsaptak, kihasználtak, kibeszéltek a hátam mögött, a fiúk meg jó messziről elkerültek. Teljesen értéktelennek éreztem magam, senki nem akart velem már barátkozni, iszonyatosan egyedül voltam. Akkor rendkívül depressziós lettem és sajnos nekem is voltak halállal kapcsolatos gondolataim, úgy éreztem, hogy valahogy könnyebb lenne, ha nem kellene élni. A másik pedig, hogy soha nem értettem meg, hogy miért pont nekem van ilyen bőrbetegségem, pontosabban miért csak nekem, ha senki másnak nincs?

Gimiben annyit változott a helyzet, hogy ez idő alatt ismertem meg a barátomat, s akkor először éreztem hosszú idő után, hogy én is értékes, szerethető és szép vagyok. Sajnos a barátkozás itt sem ment valami jól. Bár mindig voltak “barátaim”, de igaziak sose. Nekik is csak arra voltam jó, hogy kihasználjanak, csak az érdek fűzte hozzám őket, aztán amikor már nem volt töb céljuk velem, szépen otthagytak a fenébe. Nagyon rossz volt látni, hogy mindenkinek milyen sok barátja, ismerőse volt, miközben én kiközösített, kirekesztett voltam. Aztán próbáltam teljesen másik úton elindulni, iskolán kívül ismerősöket keresni, de mindig abba botlottam, hogy igazándiból mindenki ismer mindenkit (nem valami nagy a városunk) és emiatt eléggé feszélyezve éreztem magam, hogy én meg milyen kevés embert ismerek.

Mióta vége lett a giminek, másik suliba járok és teljesen megváltoztam. Persze már gimi alatt is próbáltam valahogy elindulni egy irányba, csak akkor még nem tudtam pontosan, hogy mégis merre kéne. Mostanra elmondhatom, hogy igen eredményesen sikerült visszaszorítanom a pattanásokat, s ha belenézek a tükörbe, akkor tényleg szépnek látom magam (persze ettől függetlenül még mindig van kisebbségi komplexusom a lányok mellett). Rendkívül kritikus vagyok saját magammal szemben, ha valami nem olyan magamon, ahogy azt én látni akarom, akkor mindenáron azon vagyok, hogy tökéletes legyen. Szerintem ez valami beteges maximalizmus, hisz minek akarok olyan jól kinézni, ettől függetlenül még nem leszek népszerűbb.

Szóval nagyon sok mindenben megváltoztam, régen míg inkább jó messziről elkerültek a fiúk, most ennek sokszor totál az ellenkezője történik. Na, de a lényeg, hogy próbálok valahogy visszatalálni egykori önmagamhoz is, mert volt egy olyan időszakom is, amikor totál, de nem tudtam, hogy ki is vagyok én valójában. Viszont azon vagyok, hogy saját magamat rendbe hozzam, csak van egy nagy probléma. Mindig kikötök ott, hogy hogyan szerezzek barátokat? Ez az egy nem megy. Mert ha magamat keresem, hogy ki vagyok, az oké, elolvasok rengeteg önfejlesztő könyvet, kutakodok interneten, próbálom kiírni magamból a véleményem és előbb-utóbb jön is valami eredmény, mint az életem bármelyik más területén. Az, hogy beteges megfelelési kényszerem van, ez az én “hülyeségem”, ezt nem háríthatom át másokra, ezt nekem kell megoldanom, elrendeznem magamban és ennyi. De ezen a barátkozós területen nem tudok változtatni. Iszonyatosan kínosnak érzem, hogy nincsenek barátaim, miközben a körülöttem lévőknek mind van. Ők el tudnak menni szórakozni, hiszen ott vannak a haverjaik, barátaik, én meg nem. Sőt itt nem is a szórakozásról van szó, hanem egyszerűen vannak barátaik, akikkel lehet beszélgetni, sétálni, meg ehhez hasonlók. Én gyakorlatilag semmit sem tudok csinálni, mert nincsenek hozzám közel álló emberek (családomon, barátomon kívül), így viszont nem tudok egyről a kettőre jutni (mellesleg a barátomnak sincsenek normális barátai, és a családom is teljesen hozzám hasonló). A legtöbb ember életében ez valahogy úgy történik, hogy kiskorában jóba lesz az osztálytársaival, a környéken élőkkel, aztán megismerkedik azoknak az ismerőseivel, aztán azoknak az ismerőseit is megismeri, és amikor nagyobb lesz, új iskolába kerül, aztán ugyanígy tovább bővíti az ismerősei körét. Hát nálam ez nem jött be. És most itt állok egyedül, és nem tudok elindulni, mert már olyan jó kapcsolatrendszer épült ki ebben a városban, hogy fogalmam sincs hogyan tudnék én ide beilleszkedni.

Így tehát elég jól látható, hogy hosszú évekig elzárkóztam az emberek elől, de most szeretnék már kitörni ebből a semmiből. Nincsenek barátaim, nincsen kivel elmenni valahova. Nem gondolom, hogy nem tudnék ismerkedni, mert az végül is megy, csak megtartani nem tudom az embereket, valahogy nem érdeklem őket. Sajnos azt érzem (és ez bizony így is van), hogy az emberek többsége nem is akar nagyon ismerkedni, meg barátokat szerezni, hiszen 20 éves kor fölött már mindenkinek kiépültek a kapcsolatai, megvannak a barátai, és nincsen idejük már új emberek megismerésére, így esélyt sem adnak másoknak, így tehát én sem nagyon kapok sok esélyt. Meg hát úgy is érzem, hogy belefáradtam már ebbe az egészbe, hogy mindig próbáljak megfelelni mindenkinek, mert az sem jó ha magamat adom, az sem jó ha próbálok kicsit alkalmazkodni másokhoz. Már unom az egészet, hogy mindig én jófejeskedjek, meg vágjam mindenhez a jópofát, aztán lehet, hogy ismét csak egy olyan ember áll mellettem, aki ugyanolyan barom, mint az eddigiek. S eközben meg emésztem saját magam, hogy mi lehet akkor a baj velem. Tudom, hogy a múltban én is tehettem erről, hogy elzárkóztam, de emiatt a hiba miatt, akkor örökké kitaszítottnak kell lennem? Arról meg még nem is írtam, hogy a mail világban milyen érdekemberek vannak, és nagyon meg kell válogatni, hogy kiben bízunk meg, mert hamar válik barátból ellenség.

Bocsánat, hogy ilyen hosszúra sikerült a történetem, de még így is csal a lényeget igyekeztem leírni. Tudom, hogy ez nem tűnik olyan nagy dolognak, hogy minden rendben van velem (önbizalomhiányt, megfelelési kényszert meg ehhez hasonlókat leszámítva), és végül is a legnagyobb problémám a barátok hiánya. De bármi is ezen a földön mit ér, ha nincs kivel azt megosztanunk?

Jó lenne beszélgetni bárkivel, aki küzd ilyen gondokkal, bár gondolom igen sokan vannak így ezzel, hiszen ez egy eléggé általános probléma.