Gondoltam, hogy azoknak, akik még csak most kezdenek kikászálódni a nyavajájukból, megírom a sikersztorimat.

Nekem valamiféle borderline-nárcisztikus mix személyiségzavarom volt. Hatalmas hangulatváltozásokkal, többnyire nagyon negatív önképpel, néha meg gyakorlatilag istennek képzeltem magam. Igazából a hangulatom a rossz és a pocsék között hullámzott. Pocsékul éreztem magam, gyakorlatilag folyton. Anyukámmal laktam, aki minden lépésemet meghatározta, azt is hogy mit mennyit, miből és hogyan egyek, igyak. Mindent előírt, megalázott, nem hagyott felnőni, kihasznált, mint ahogy sok más egyke fiú anyukája is teszi. Elhatározta, hogy én egy magas rangú, de nagyon szegény valaki leszek, aki majd az ő közvetlen közelében él egy kis családdal, aminek persze ő fogja előírni az életét. Barátnőim alig voltak 26 éves koromig, azok is főleg olyanok, akik nekem nem kellettek, csak jobb híján választottam őket. Úgy éreztem: nem kellek senkinek. Barátaim kezdtek eltűnedezni. Pénzem nem nagyon volt, egyik napról a másikra éltem. Örömöt sosem éltem át, ha mégis, akkor gyorsan megfeledkeztem róla. Éreztem, hogy valamit tennem kell. Aztán 2001 ben elkezdtem a terápiát.

Kemény és hosszű út volt. 10 év! Hetente 3×1 óra. Nagyjából 1000-1200 órát töltöttem el terápiában. Még az utolsó évben is volt hogy azt éreztem, hogy nem fog menni. Ja egyébként analízisbe jártam, amiben mentalizációs elemeket is alkalmaztunk. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani terapeutámnak az álhatatos munkájáért, és azért hogy minden nehézség ellenére, amiből persze generáltam sokat, végigment velem, még úgy is hogy szupervízióba is kellett mennie miattam.

Jelenleg: Reggel felkelek és jó! Eddig alapból rossz volt, most meg alaphelyzetben jó. Hangulatváltozásaim eltűntek, tudom kezelni az érzéseimet. Nem lengek ki olyan hatalmas mértékben mint eddig. Hihetetlen érezni, hogy egyre többen szeretnek. Tudok kapcsolatot teremteni emberekkel. A nőkkel is tudok ismerkedni, egész sokan tartanak jófejnek. Robbanás szerűen nőtt a haverok száma (a barátok száma kevéssé gyorsan). Úgy érzem, hogy ez az élet már rólam szól, én irányítom (nem a régről hozott paráim és félmegoldásaim). Már külön élek anyukámtól, szinte alig találkozunk. Van egy saját cégem vagy 25 emberrel, végre van pénzem, lehetőségeim. Vannak hobbim, amikben megfeletkezhetek magamról és a világtól. Olyan emberek kezdenek kicsapódni mellém, akik szeretnek élni. Ordítani tudnám a világba: de jó!!! Persze vannak még hátralékaim: kéne egy tartós kapcsolat, egy olyan munka amit szeretek (mert a jelenlegivel még vannak gondjaim). De, tudjátok, valahogy ezek a gondok másodlagosnak tűnnek, mivel alapvetően jól érzem magam a bőrőmben.

Ezzel a fenti sztorival úgy érzem tartozom azoknak akiknek a remény hiányzik a kilátástalannak HITT helyzetükből. Mindenkinek hajrá-hajrá, mert érdemes!!

Üdv