Na, megint erre kóvályogtam, olvasgattam, sőt mi több még válaszoltam is pár történetre, aminek hatására újfent kegyes lett hozzám egy kacér kis múzsa, szóval tádám, soványmalac vágtában itt egy újabb szösszenet.

Három okból írok:

1. Számító kisdisznó (malac) énem szeretné megkaparintani a könyvjutalmak egyikét, kompetitív kis énem roppant mód oda van az ilyenekért.  Tehát nyájas olvasó, kérlek, véleményezd eme írást belátásod szerint, ezáltal hozzásegítve engem, a jutal…khm…írói vénám továbbfejlődéséhez.

2. Nyugaton a helyzet változatlan, na jó nem, mi minden történt az elmúlt időszakban?

Lelkesen szedtem a dilidoki által felírt bogyókat (eki light, magyar hangja: cipralex), ami remek jó móka volt, bár volt pár nem várt hatása. Úgymint: Amíg nem vettem be (ált 10:00-re volt beállítva), addig maga volt a halál a közérzetem, mint a legmélyebb hullámvölgyben, nehéz volt értelmezni a valóságot, mintha egy masszív koffein függőtől megvonod a démonát, mellékesen 10%-al lejjebb küldte a vérnyomásomat, ami azért zavaró, mert 120/80 volt. Persze miután bevettem és ez által némileg több szerotonin lődörgött a véremben, már csudi jó volt minden. Cserébe az amúgy is színes álmaim még színesebbek lettek (jeje IMAX élmény) és meg nőt az alvásigényem 2 órával. Szerencsére ez remek cucc két hete elfogyott és eszem ágában sincs újra kiváltani (a napi két óra kiesés nem gyere be). Most újra minden remek, amit valószínűleg inkább az katalizál, hogy újra dolgozok, ráadásul szándékosan nem szakmában és az új kihívások, ismeretek roppant mód motiválnak, ja meg biztos a tavasz, nyílnak a madarak, csicseregnek a virágok…vagy valami ilyesmi.

3. Konklúzió, meg egy kicsit rólatok, Nektek (továbbra sem az a célom, hogy megbántsalak benneteket, mindösszesen egy másfajta nézőpontra mutatok rá).

Megint sokan keseregtek eme portál keretein belül, ami önmagában még nem baj, de tessék már a jót is megírni néha, lásd Szazsu, aki néha beesik búgócsiga on, vagy éppen off módban, vagy Mályva, aki egy laza négy oldalas beadandó dolgozat hosszan roppant szimpatikus mennyiségű egóval kifejtette, hogy azért nem olyan rossz ám nekünk, ha jól kezeljük, mert olyan potenciált hordozz magában ez a betegség ami kevés emberben van meg.

Fenntartom: Továbbra is rajtunk áll, hogy ezt a már-már végtelen energiát mire használjuk. Önmagunk mérgezésére (téveszmék, paranoia), avagy valami szimpatikusabb emberfeletti dologra (empátia, emberismeret). Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a betegség sajátja esetenként a teljes összeomlás, csak az idő az, ami nem mindegy. Gondoljatok csak a mitológiai főnixre, nem kell nagyon nyakatekerten gondolkodni ahhoz, hogy meg lehessen látni a párhuzamot.

Egy szónak is száz a vége (így sokkal viccesebb, mint fordítva), használjátok ki a tavaszban rejlő megújulás lehetőségét, irány a végtelen és tovább!

Tehát telefon megragad, programok leszervez, irány a végtelen és tovább. :-) Kevés felemelőbb érzés van annál, mint amikor az ember kiemelkedik, saját kis posványából, vesz egy nagy levegőt, konstatálja, hogy süt a nap. Lehet, hogy nem tart sokáig, de remek alkalom arra, hogy olyan dolgokat tegyünk, amit már rég óta meg akarunk csinálni, csak saját tehetetlenségünk/fájdalmunk gúzsba köt. Szóval én ma elkolbászolok mindenfelé, szerintem, ha Nektek is vannak ilyen lelkes pillanataitok, akkor azt is írjátok meg, talán mások is erőt tudnak meríteni belőle.

Na, mint kiderült én is  18 éves koromra megnyertem eme gyakori elmebajt, de majd 15 évnek kellett eltelnie, amíg diagnosztizálták. Magamtól sosem jöttem volna rá, a változékony tünetek miatt. Jelenleg éppen a szétesett stádiumban vagyok, már jó ideje, de kezd unalmassá válni, szóval ideje megerőszakolni magamat és újraindítani a pörgős, mindenre rácsodálkozós részét. Hétfőtül kezdek szedni helyes kis bogyókat, biztosan segít.

 :-)

Szerintem ez egy remek betegség, ha az ember valamennyire tudja kezelni (a paranoiás, téveszmés rész azért kellemetlen, belátom, de hát mindent nem lehet). Mivel nem tudom milyen normálisnak lenni, ezért nem is tudom, hogy akarom-e, vagy sem az átlag emberek unalmas, de kiszámítható életét. Valahogy úgy látom, hogy nagyon nehezen, de lehet kezelni a düh kitöréseket, hallucinációt, semmit tevést (igazán komoly szétesésem sem lehetett több ötnél), és ha ez sikerül, akkor ott vannak a pozitív megnyilvánulásai a személyiségzavarnak: kimagasló manipulációs képesség, jó ember ismeret, az abnormálisan eltolódó szeretet és boldogság érzés.

Ha az ember ügyesen lovagolja meg a mániákus szakaszt, akkor sok mindent elérhet (párkapcsolat, komoly beosztás), de tény, hogy egy hosszú szétesésnél mindkettőt bukja, na ezt a részt kellene megtanulni jobban kezelni, csak ez a fránya „semmit sem akarok csinálni” rész ne lenne.

Akik most nagyon depis, öngyis szakaszba tolódnának bele, azok próbáljanak meg arra (is) gondolni, hogy a betegség adta szélsőségek miatt, olyan mélységét tudják megtapasztalni az érzelmeknek, amit a legtöbb ember ritkán tud elérni.