Ismernünk kellene egyást, én is megfordultam a táncterápián.

Bár meg kell vallanom nagyon tetszett, a balettos, aki bemutatta a mozdulatokat csodálatos volt, csak én nem tudtam követni, mert mint kiderült nekem már régebben összeroppant egy csigolyám, és az nehezíti, fájdalmassá teszi a mozgásomat.

Én panaszkodtam mindenorvosnak, de a parkinsonnak tulajdonították.

Nyáron jártam Kakaszéken, azután 3 hétig feküdtem a szegedi klinika rehabilitációján, na ott végre egy doktornő elküldött röngenre, csak akkor derült ki mi a baj, miért is fáj nekem annyira. Ez már a harmadik héten volt és akkor már nem tudtak betanítani olyan gyógytornát, ami erre jó.

Kiírtak házi gyógytornát, de azzal kellett szembesülnöm, hogy a mi falunkban nincs ilyen lehetőség.

Csak próbálok magyarázatot találni miért is szakadnak meg ezek a betegkapcsolatok.

Az évek során egy pár ilyen próbálkozáson túl voltunk, volt ahol néhány évig sikerült kapcsolatot tartani, azután valami rejtélyes ok miatt az egész fórum törlődött, többszöri újrapróbálkozás után sem sikerült fentartani.

Igazából a beszélgetés ott sem jött létre, idézetek gyűjteménye lett.

Nehéz is, mit írni, részemről ez így van, a betegségről ritkán érdemes, a panaszokat elviselem, de nem szívesen beszélek ról, gondolom mást sem érdekel.

A lakásba zárva, meg ritkán történnek színes , érdeklődésre méltó események.

Olyan régóta cipelem ezt a terhet, hogy már évtizedekben számolok lassan.

Szeretnélek arra bíztatni, hogy ne veszísd el ilyen hamar a reményt, nézelődj még ezen az ablakon, talán sikerül néhány embert felráznod az egykedvűségből.

A pacemaker /DBS/ beültetéstől várok javulást.

A klinikán nemrégen előzetes vizsgálatokon estem át.

Egyik nagy félelmem, 16 éven át szedem a gyógyszereket, ezeket egy napra meg kellett vonni a szervezetemtől.

Nem mondom, hogy túl könnyű volt, de meglepett a végeredmény.

Az összes fájdalom eltünt, az erős izomgörcsök meglazultak. A remegés sem volt túl erős, beszélni is jól tudtam.

____________  A gyógyszer mellékhatások okozhatták___________________

Járás nem akart sikerülni.

Jelenleg itt tartunk. Ha megtudok többet, akkor folytatom az írást.

A műtét utáni állapotomról talán májusban már írhatok. Nem számítok rá, hogy a legjobb élményeim közé fogom sorolni a beavatkozást, de nem félek tőle.

Van még dolgom ebben a világban, nem ülhetek remegve órákon át.

Főznöm kell, takarítani, alkotni, szeretni. Rengeteg feladat vár.

Amikor jobban érzem magam, sokkal színesebb a világ,

Máskor meg szürke, amelyben egyedül, magányosan csak úgy elvagyok.

Nem írom le kik azok akik, ezt manapság erősen hangsúlyozzák, ezt az érzést felerősítik.  

Minek?

Igaz..    Valós.

Viszont rájuk is. 

Különbség: én ezt nem önszántamból választottam, nem tettem érte semmit.

“Ők” mindent megtesznek , hogy vért szívhassanak.

/Ó, hát én a szúnyogokra gondolok, bolhákra, egyebekre…/

(Bocsi)

 Egy másik beteget is ismertem, itt az egyik forumon, neki is sikerült, csak szegény kicsit belehalt.

Azzal a kéréssel fejezem be, rövid kételkedő levelemet, hogy kérem a sikeresen műtött betegek jelentkezését.

Miben és mennyire  változott meg az életük?

Rengeteget segíthetnének a döntés előtt állóknak.

15 éve vagyok bizonytalanságban és még valamennyi ideig leszek is. Még vannak órák amikor nagy az életkedvem. Hiszem azt, hogy ha lerombolt is az, idő meg a kór, a tükörbe még belenézhetek, főleg ha homályos helyen van, anélkül, hogy ijedtemben elszaladnék.

Tudom nem ez a fontos, persze, az lenne a jobb ha mosoly nézne vissza rám, s nem csak a tükörből, hanem a barátok arcáról is, mert azt bizony elrendezte a kór, hogy elveszítsem a kapcsolatokat magam körül. /Ezt ugyan nem foghatom teljes egészében rá, mert én vonultam félre, szégyenkezve, /

Szégyen a gyengeség,  az elesettség?

Rövidke írásom be is fejezem azzal a válasszal, hogy én úgy érzrem : igen.

Másodszor versenyszellem semmilyen téren, főleg fogalmazásban  nincs bennem. Ismerem korlátozottságomat. Harmadszor olyan hosszú történet, hogy végiggondolni is sok idő.

Mégsem tudok ellenállni.

Egy 39 éves, kicsit hiú, munkára éhes nő, aki túl van 3 gyereke nevelésének nehezebb korszakán /naív gondolat/ rádöbben, hogy nincs rendben valami vele.

Remeg a bal kezem. Na és akkor mi van? Semmi, majd el múlik. Új munkahelyen kezdek, nem túl barátságos légkörben, érzem a kollegák közömbösségét. Egyszer csak elkezdett a bal kezem nagyon erósen reszketni, lerántottam a pad alá és próbáltam nagyon erősen szorítani a jobb kezemmel.

Ekkor már tudtam, hogy valami nagyobb gond van.

Napközis tanárként az volt a feladatom, hogy étkezéskor a  gyerekekkel szemben ülve mutassam a szépen evés technikáját. Nem ment a dolog, nem tudtam összehangolni a jobb éés a bal kezemet.

Nagy bajban voltam, új munkahely, ráadásul bizonytalan, bármikor elküldhetnek,

Orvoshoz kellett fordulnom, nem volt mese.

Ideggyógyászhoz lettem utalva. Egy szőke nő volt az orvos, amiben nem a szőkesége volt a lényeg, nem is az, hogy nő, hanem az, hogy eszméletlenül ideges volt, nem tudott magán uralkodni.

Nem sikerült  neki a térdemen reflexet kiváltani, ennek persze én voltam az oka, mert én direkt és akarattal  visszatartottam a reflexet. Elkezdett kiabálni, hogy ő nem fog velem szórakozni, írt egy beutalót a klinikára, mert azok úgysem csinálnak semmit, ráérnek az ilyenekre mint amilyen én vagyok.

Talán majd folytatom.

Most a betegségem ideje alatt festett képek kiállítása hoz egy kis örömet életembe.Mert  a hosszú éveket nem teljesen tétlenül töltöttem, szinekkel töltöttem fel a fehér falakat. Ez egy következő törétnet lenne.