Azóta sokat gondolkozok azon, mit tegyek, ha véglegessé válik, hogy nincs kiút. Várjam-e meg, hogy teljesen lerobbanjak, hogy teher legyek a környezetemnek, hogy csak gond és baj forrása legyek?

Ti gondolkodtatok már ezen?

A múltkor láttam egy cikket, amely szerint egy gyógyíthatatlan beteg édesanya eutanáziával végzett magával. Rendezett körülmények között, családja körében. Szeretettel vették körül, orvosi segítséggel, méltósággal tudott elmenni. Természetesen nem nálunk, hanem Hollandiában történt mindez. Mit gondoltok erről? Kíváncsi vagyok rá! De kérem, csak azok írjanak, akiknek valódi mondanivalója van. A standard eutanázia-ellenes vagy -melletti vélemény nem érdekel. Csak akinek ez a betegsége van és tisztában van a végkifejlettel, annak a véleményére vagyok kiváncsi.,

Bízom benne, hogy legalább ma, mindenki úgy érzi, jó lesz, igaz ember lesz. Ehhez kívánok erőt és kitartást! Magamnak is! Neked is! És neked is!

Futotta volna. Azon gondolkoztam, mit tegyek. De hátha valóban nem szabad inni a néninek. Ahogy ott álltam a közelében, észrevettem, csupa vér volt a hálóinge, a takarója. Ekkor tudatosult bennem, nagyon nagy a baj. Visszaültem a helyemre. Mivel csend volt,  kihallatszott a diagnózis: a hasi aorta szétment. Sajnos tapasztalatból tudom, mit jelent ez, a keresztapám ebbe halt bele. Az orvosok ilyenkor már nem tehetnek semmit. A néni órákon belül meg fog halni. Egy korty vízért könyörögve. Egyedül. A folyosón. Vagy a kórteremben. Vagy útközben. Nincs mellette senki. Se lánya, se fia, se unokája, senki. Aki fogná a kezét és majd lezárná a szemét.

Utolsó gondolatom az volt, nincs ebben a kórházban egy olyan hely,  egy szoba, ahol a haldoklóknak kijárna a végtisztesség? az emberi élet befejezésének tisztessége? Ez nem hiszem, hogy pénzkérdés lenne. Nem lehet telefonálni a hozzátartozóknak, gyertek, mert nagy baj van!!! Ez emberség … lenne!!!

Ekkor hirtelen felriadtam álmomból. Rémálmomból. Engem szólítottak…

(… A néni még mindig vízért könyörgött.)

Ma már nem is tudjuk, mi volt ennek a szókapcsolatnak az alapja, a film, a rádió, a televízió? Ezekből egy vagy mindhárom, egyre megy. A lényeg: ablakot nyitottak a világra. Ablakot, amelyen keresztül kinézni lehetett. Passzív ablak volt. Napjainkra már mindennapos használatba került egy aktív, sőt interaktív, amelyen nem csak kitekinteni lehet, hanem „a szellem napvilága ragyog be minden ház ablakán”. S ez nem más, mint a hálózatra csatlakoztatott számítógép.

Pár évvel ezelőtt otthon még nem használtam. Elég volt a munkahelyen előtte ülni, itthon már látni sem bírtam. Mára megváltozott mindez, számomra szinte egyedüli lehetőség a társasági életre, mert a betegségem miatt beszűkült mozgásommal nem tudok szabadon járni-kelni. Csak rövid, házon belüli téblábolásra jut energiám.

Sokfelé nézelődök ezen az ablakon, szívesen ismerkedek, nyitott és őszinte vagyok. Évek során azonban rájöttem, ez nem jó politika. Az emberek furcsák. Legtöbben álarc mögött élnek, gyanakvóak, esetleg ellenségesek. Mindig örültem egy-egy új kapcsolatnak. Aztán valahogy elsorvadnak, az érdektelenség miatt? Nem tudom. Megijed a partner? Nem tudom. Pár hónap kihagyás után újra netezek, nyugdíjasként sok a szabadidőm, szeretnék valamit tenni a parkinsonos betegek érdekében. Bedobtam rövid történetemet, picit megpezsdült valami, aztán abbamaradt. Az ország különböző részeiből jelentkezett betegtárs és olyan ember, aki maga nem, csak a párja beteg. Örültem mindenkinek. Találkoztam valakivel, aki rendkívül érdekes életet élt, színes és vonzó egyéniség lehet, szívesen hallgatnám. Eddig jutottam, mert valami közbejött megint. Talán a betegség tette zárkózottá, magányossá, gyanakvóvá, nem tudom. Gyakran hallani, hogy könnyen depresszióssá válhatunk. Nem akarom elhinni. Szerintem vannak rossz napjaink, de nem hagyhatjuk, hogy a rossz eluralkodjon rajtunk. Mindig keresni kellene valami apró pici szépséget. Talán elég az is, ha süt a nap, az égen egy szép felhő úszik, a kertben kidugja fejét a hóvirág, valaki beszélgetni szeretne velünk… Beszélgetni szeretnék Vele.

2005. szeptember 12-én – névnapomon – diagnosztizálták a Parkinson-kórt nálam. A történet azzal kezdődött, hogy időpontot kértem az ideggyógyásztól, nagyjából elmondtam, milyen tüneteim vannak, s természeteseene megmondtam neki a tutit is: szerintem pk-s vagyok. Kedvesen annyit jegyzett meg, ez egyáltalán nem biztos, 1000 és 1 oka lehet tüneteiemnek, nem kell mindjárt rosszra gondolni. Megkaptam az időpontot, elmentem a rendelőbe.Ahogy benyitottam, ennyit mondott a doktornő:

- Maga tényleg parkinsonos!

Ez természetesen ledermesztett. 2005. szeptember 12., Mária nap volt.

Egy életreszóló névnapi ajándékot kaptam. De én nem ilyen babaruhát akartam! Csakhogy erről senki nem kérdezett meg! Most jönnek a nagy okosságok, úgymint: ez van, ezt kell szeretni! Csakhogy ezt nem lehet szeretni! Sem megszokni. Sem elfogadni. Hazudik és festi magát az, aki az ellenkezőjét állítja.

Ez az ellenállásom annyira megviselt, hogy egyik gyógyszert a másik után próbáltuk ki, mert mindegyiket kihánytam, rosszul voltam tőlük. Nagy nehezen beálltam a Requipre és most egy éve Stalevot is szedek.

58 éves leszek a nyáron. Viszonylag jól vagyok, önállóan látom el magam, a háztartást, besegítek a gyerekeimnek az unokák pátyolgatásával. Csak a járás esik nehezemre, de még az is megy, óvatosan, lassan, de tudok önállóan buszon-vonaton közlekedni. A kézírásom már átment hangyakaparásba, én magam sem tudom kiolvasni a miniatűr betűimet. Épp ezért inkább géppel írok, ugyan már ez is lényegesen lassan, de még 10 ujjal elég jól megy. Múlt év novembere óta itthon vagyok, leszázalékoltak, nyugdíjas lettem. Pihenek és hiányzik a munkahelyem, hiányzik a nyüzsgés. Gondoltam, kellene valami értelmeset csinálni, addig, míg bírok. Össze kéne fogni nekünk, pk-soknak, beszélgetni. Nem tudom, hogy induljak el. Vannak ötleteitek? Javaslatok? Beszéljük meg! (folyt.köv.)