…néha nincs olyan érzésed,hogy a fene egye meg….de jó lenne,ha ilyenkor nem vigasztalna….mindenki…meg nem osztaná az eszet…amit amugy is tudok,hisz leírom….és egyszerűen akaratgyenge vagyok…és nem vigasztalna ez a sok hozzá szóló…aki akár álszentként..akár őszintén…ahogyan te gondolod…és a lelkednek jólesik….hanem jól felpofozna már végre úgy istenigazából valaki…ordítaná le a fejem…hogy nem látod mekkora hülye vagy!!!miket csinálsz…miket beszélsz…hogy élsz???

De, vannak ilyen gondolataim, szükségletnek nem mondanám. Sőt, anyám rendszeresen elmondja… felpofozni nem szokott már így 21 évesen, de egyik füleben be,másikon ki… hiszen azt sem tudja miről beszélek, azt sem tudja mit érzek át…de megkapom én az oltásokat. Pofon nem segíteni, sőt lehet, hogy még élvezném is, és röhögnék egyet. A pofonokat az élet osztja.

Kedves XY!

Nagy és erős akarok lenni minden munkámban, gondolatomban és érzéseimben, mert Te, Uram a tökéletességre teremtettél engem ” -ha ezt a fohászt teljes átérzéssel minél gyakrabban elmondod, a siker útjára léptél. ” Történjék a Te hited szerint ” . szól az ige. A hit lelkierő. Minél nagyobb a a hiteted, annál többet tudsz cselekedni.

Sajnálom, de ezt hülyeségnek tartom. Talán 1 évet tanulmányoztam a Vonzás hatalmát, a Titko, hogy ha pozitív gondolatokkal és elképzelésekkel élek, ha mindezeket kimondom, és leírom, rendszeresen, helyre áll majd minden… de nem. És hidd el, úgy imátkoztam az Univerzumhoz, vagy a jó Istenhez, hogy kirázott a hideg a teljes átéléstől…

Ez az egész csak arra jó, hogy kiírjuk magunkból mindent… van aki még itt is fél megnyílni, van aki hazudik, van aki még itt is szégyenli leírni, hogy mi is a pálya. Valójában mind csak elolvassuk a hsz-eket, el sem gondolkodunk rajta, mert nem tudjuk felfogni, hogy valaki tényleg megért, vagy mert jobb sajnáltatni magunk, vagy mert nincs akaraterőnk, vagy egyáltalán nem is akarunk meggyógyúlni.

Ha leírnám minden egyes napomat, cselekedeteim, gondolataim, és érzéseim, a végén még pszihopata is lennék. Én a környezetemre vagyok veszélyes. Nem azért, mert gyilkolnék, vagy akármi… hanem lélekben. Mert egy 3 éves kislány látja, hogy miket művelek nap mint nap, mert a nővérem is ki van… és látom rajta, rajtuk, anyámon, a nővérem pasiján, hogy alig várják, hogy valahova végre bezárjanak, mert nyugalmat akarnak.

De most nincs is kedvem írni. Inkább dobálom a frontint, bezárkozom a szobámba, hallgatok egy kis zenét. Pedig isztában vagyok ebben a pillanaban azzal, hogy ez így nem jó. És tudom, hogy mikor lenne jó. És tudom, hogy mikor rossz. Még is mindig a rossz győz. Akaraterő? Tuti… de az állandó pozitív és negatív gondolatok a fejemben megakadályozzák ezt. Hol így gondolom, hol úgy. Hol kitervelem hogyan ölöm meg magam, hol nem. Hol összetörök valamit, hol nem… hol dühos vagyok ok nélkül, hol nem… nincs önkontroll. És ez a baj.

Nah jók legyetek.

Tényleg igaza lehetett a tegnapi szakorvosnak? Azt gondolom, hogy egy fital, egészséges lány, menjen el a barátnőivel bulizgatni, szórakozni, és igyanak alkoholt, persze mértékkel… nincs ebben szerintem semmi gond, ha hétvégén így kikapcsolódnak, megtartják a határokat…

Most a keresztlányom elvitte az exanyós a hévégére, így tesóm is kikapcsolódni vágyott.Előtte vagy 6 szor lemondtam egy emberrel való találkozásom, mert hol egyedül akartam lenni, hol nem…

Végülis láttam tesómnak mennyire van kedve kicsit biliárdozni, hát rávettem magam, hisz ritkán tud elmenni a gyerek miatt. Ide a helyi kocsmába mentünk át. Sok öreg bácsika, meg vendégmunkások piálgatnak, de van egy jó kis biliárdasztal. Természetesen tesom boros kolát kért… nekem meg áfutott az agyamon, hogy bevtettem ma már vagy 10 frontint, meg a lamolepet, de hát nincs önkontroll, lehúzok egy jégert… mi bajom lehet, nem? Felfogással… felelőtlenűl. De hát csak magam teszem tönkre gondolattal… midngi ezt csinűlom, gyógyszerre iszom. Múlt hét pénteken piáltam utoljára, szóval alkoholista biztos nem vagyok…

Szóval az kör jagerből lett még jó pár jager… szerencse, hogy csak 4en voltunk a kocsmában, a pultossal együtt, így most sikerül nem lejáratnom magam sok ember előtt. Ment a sírás, bőgés, az elgem van az életből a szokásos…Végülis felhívtam GY-t, akivel találkoztam volna, csak hol volt kedvem, hol nem… jött is, azonnal, tudta, hogy gyógyszerre ittam,és készen vagyok, ez kb éjfélkörül lehetett. Hazajöttünk, tesóm mint a keresztlányom,megfürdetett. Majd Gy elaltatott. Reggel várt egy levél, hogy szép vagyok mikor alszom, és hogy bármikor számíthatok rá…

Meg várt a bűntudat. Kb 7 kor kipatattak a szemeim. És a szokásos, úristen ez már megint minek kellett? Miért nem tudom magam kontrolállni, és miért kell innom gyógyszerre? MIÉRT vagyok ennyire felelőtlen… megint a harc belül, hogy te mekkora fasz vagy. Ha igazán gyógyulni akarsz, miért csinálsz ilyeneket? Nem tudom.

Fájdalmat okozok mindenkinekmagam körül… aggódnak értem, féltenek, tesómnak meg van a saját élete, és még engem is támogatnia kell.

Pedig én nem ilyen voltam. Mindig harcoltam. Szar gyerekkorom volt, és sokat küzdöttem, de mindig talpra álltam… de most nem megy. Most fekszem a padlón, rendszertelenűl dobalom magamba a frontint. Pedig tudtában vagyok azzal, hogy ez így nem jó… még is, rombolom saját magam,.

Pedig mennyi tervem volt. Mennyi minden jót akartam, mindig áttörtem a falat, az akadályokat. De most már nem… már nem is akarom. Gyenge lettem. Feladtam. Csalódtam magamban. Győzött a rossszabik felem.

Persze, adjuk a biztatást egymásnak, hogy küzdj, ne add fel… jól esik, és nem akarok ezzel megbántani senkit, de nálam ez már semmit nem ér.

Most már csak egy dolgot akarok. Megszűnni, nem létezni, elhagyni mindent, és mindenkit.

Mérhetetlenül dühös vagyok most. Be is vágtam jó pár frontint, és legszivesebben FELADNÁM az egészet. Ekkora egy gyökér, szánalmas pszichiátriát……. jó. ŐK AZ OKOSABBAK. Ők tanulták, ők ítélik meg első ránézésre hogy mi meg hogy van…

Az ambuláns lapomra persze olyanokat írtak, amiket akkor nem értettem, de a neten a kislexikonban, meg egyéb helyeken, szépen összeraktam a képet.

20 PERCET SZÁNT RÁM A SZAKORVOS. 20 PERCBEN MOND EL MI A BAJOD VAN, MIT ÉRZEL. A pszichiáterem, aki 3 éve kezel, még ő sem tudja mindig mi van, pedig egy jó orvos… ez meg 20 perc volt.

Kérdés. Drogot fogyaszt? Hát, kiprobáltam, de nem vagyok függő! Soha életemben nem voltam fuggő, de kiprobáltam néhány dolgot, de nem vagyok drog függő. Alkohol fogyaszt? Igen, szoktam, ha magam alatt vagyok néha iszok, de nem mindennap, és ez is hullámvölgy. Van mikor hetekig nem, aztán utána egy péntek, szombat piálás a haverokkal………. ALKOHOLISTA IS LETTEM.

20 percben, probáltam elmagyarázni neki mik is zajlanak bennem, nem figyelt, csak írt a papírjára, hogy drog, meg alkesz fuggő vagyok… az ambuláns lapomra képes volt beírni, hogy ezt tagadom!!! A hallucinációm nem hitte el, teatralitásként írta a papírra, vagyis színjátszás? AKKOR A VÉGÉN MÉG NOTORIKUS HAZUDOZÓ IS VAGYOK????

20 perc alatt diagnózis:

F19.1 Többféle drog és egyéb pszichoaktív anyagok használata által okozott káros használat (abúzus)

F 60.3 Érzelmileg labilis személyiségzavar

F31.6 Bipoláris affektív zavar, jelenleg kevert tünetek észlelhetõk

Én úgy, de úgy felidegesítettem magam! Ezért nem vettek fel, mert szerintük én drogfüggő és alkoholista vagyok, ráadásul ez a beutalom most egy másik pszichiátriára…

Nem írta bele a dühkitöréseim, az üresség érzetet semmit, azt hogy utálok élni… 20 percben probáltam neki elmondani mekkora küzdés van bennem, és hogy elég a gyógyszerekből, pszichoterápiás kezelés kellene nekem… de neki az jutott el az agyáig, hogy mertem azt mondani, hogy KIPORBÁLTAm néhány drogot, de nem vagyok egyiknek sem függője, és hosszútávon soha nem fogyasztottam semmit..

Jó biztos ő az okosabb.

Felhívtam most a pszichiáterem, mondtam neki nekem elég. Ordítva kérdezem, hogy most akkor beteg vagyok vagy nem? Azt mondja igen, az… mondom leszarom, megoldom egyedül nem megyek el kedden megint felvételizni valami elvonó dilis borderlinos, bipoláris zavaros helyre!!! Azt mondta menjek el! Nem fogok! Kész! Elég! 20 percet szánnak egy  diagnózis vizsgálatához, de úgy, hogy kb magasról leszarják mi is van valójában……… én nem vagyok beteg. Nekem ebből elég, az sem érdekli ez az egész. Ide oda, állandóan. 3 éve semmi megoldás soha, mire végre ráveszem magam, hogy befekszem valahova, beállítanak drogfüggőnek, hát ez jó…… ez a mai orvostudomány…

Én befejeztem. Szedem a pszihodokim által felírt gyógyszereket és ennyi. Nem megyek sehova… félre diagnosztizálják az embert. könyvből  mindent meg lehet tanulni, de átérezni nem… ha nem vettem volna be frontint a beszélgetés előtt, tuti szétverem a szakorvos fejét…

Nagyon dühös vagyok most. Mert most nem tudom mi van. Hol borderline, hol drogfuggő, hol bipoláris szarság… addig csinálom ezt, mig pont ezek miatt akasztom fel magam!!! Közben meg mondja a pszihodokim, hogy egyedül úgy sem fog menni, hisz 3 éve nem megy… akkor most mit csináljak?? Belém beszélt baromság minden? a társadalom által okozott belémbeszélés??

Nem tudom már mit gondoljak… az biztos, hogy valami oda bent a fejemben nem oké. de lehet, hogy hagynom kéne tényleg, leszarni mindent, és szimplán csak boldogan élni, elfogadni hogy én TÉNYLEG ILYEN VAGYOK, AGRESSZÍV, DÜHROHAMOS KIS SZAR, és kész………………………..

Részemről ennyi. Én már nem megyek sehova.

Nektek sok sikert!

Bocs a csunyaszavakért

Mindenkinek szép esét, jó reggelt, vagy jó napot.

Én holnap megyek a pszichiátriára, beutlóval, eldumalnak velem. Majd elmesélem, ha érdekel Titeket mi volt.

Addig is, erőt, kitartást Nektek!

Sziasztok

Elég nyugodt vagyok az elmúlt pár napban, nincsenek dühkitöréseim, de ez csak a frontin végett van. Bár mamajdnem szévertem a ruhaszárítót, mert nem tudtam összerakni, pedig még egy ovodás is megcsinálná Most péntek óta nem voltam itthon. Ma már itthon alszom. Egy ismerősömnél pihiztem, nála sokszor van úgy hogy negaívak az érzéseim de sokszor pozitivak. Hol szertem hol nem… de biztos a borderline miatt van… meg olyan furcsa, lehet kapcsolatot akar velem, de én nem…de nem hallgat meg, bár azt mutatja mellettem van, de ebben már kételkedem… nem tudom…

Mi történt ma. Jó fej a pszicho dokim tegnap, a háziorvosomnak írt valami papírt, hogy vegyen fel táppénzre, lementem dokihoz,aki egyébként nagyon rendes háziorvos… bonyolult a dolog, mert a pszichiátriáról kell majd nekik papír hogy táppénzre felvegyenek, de valahogy még is megoldják. Tök megértőek és kedvesek voltak… aztán mivel ellopták a telefonom, és így nem tudtam egy angyalnak a számát, elmentem hozzá, de az anyja nem adta meg a telszámát, de ott hagytam az anyémet…és ahogy hazaért munkából már fel is hívott. Miért angyal? Nekem valahogy ő az, akit úgy érzem, hogy vigyáz rám, bárhol bármikor… elég különös a kapcsolatunk. Jártunk is két hónapot, de az állandó pasiváltások miatt, otthagytam. Még is mindig összehoz vele a sors, és bár kurvára nem tudja mi is ez a borderline, megért, meghallgat, türelmesen… ez bonyolult, van mikor hónapokig nem látjuk egymást, még is mindig összehoz minket a sors… vele egy jót beszélgettem ma. És mindig úgy, mintha tegnap láttuk volna egymást… ő benne bátran kijelentem, hogy megbízom,és neki mindent elmondok… különös ember ő is. Szimplán csak burkoló (és ezzel nem akarok megsérteni senkit), de olyan eszes, és olyan élettapasztalata van,és olyan jó dolgokat tud mondani, amiktől jobban érzem magam… ezért is döntöttem úgy, hogy ma itthon maradok, és nem megyek el ma az ismerősömhöz… ellentétes vagyok nagyon… szóval öntött belém erőt… érdekes… mert most hogy elmondtam néhány embernek mi is van velem, öntik belém az erőt… azt mondta ma GY.- hogy csak akkor menjek orvoshoz, ha már ÉRZEM hogy kell… és én érzem… pedig ellene van ennek, de kielégítette az a válaszom, hogy érzem hogy kell segítség… aztán most itthon vagyok…már nincs jó kedvem. Egy két pillanatig jó minden, mert kibeszéltem, aztán megint minden szar…monda is GY, hogy olyan ellentétes vagyok megint. Hol ezt mondom, hol azt. Elmondtam neki milyen harcok, fájdalmak vannak bennem,s bár átérezni nem tudja, megértette… nem hisz bolodnak, nem hisz örültnek… elkeseredett, hogy most ez van. Nincs sok barátom. Mióta megy ez az egész, 2 embert tudok magam mellett.

Megint az ürességérzet, meg a kinyírom magam gondolatok… hangulatváltozás… az jó, hogy most a felírtnál több adag frontint vettem be, hogy tudjak aludni, meg hogy így lassan éjfélkor ne törjek zuzzak… mikor beszélgettem GY-vel mondtam a céljaimat, aztán most megint semmi… megint érzem hogy harcol oda bent a két énem… néha sikerül legyőzni néha nem. De tudjátok, ezek kis csaták. A nagy Harcot, úgy is én nyerem majd…

Elkeserít a tudat, hogy mi lesz ezután… nem lesz jobb, mert újrakezdeni, újraépíteni egy normális életet nehéz… nem tudom mi lesz holnap, vagy azután. vagy a kezelések után. Azt tudom viszont biztosra,hogy ennél sokkal jobb lesz! Mindezek közben szól a fülemben a síros muszika, közben meg piyergek, de írok még is ilyeneket. A kedvencem egyébként az Oasis, a pillangó hatás filmzeéje, mert ott azt mondja a refrenben angolul, hogy get up, come on! kelj fel! gyerünk!

Örülök, így hogy erőt adjak nektek, inkább azokban a pillanataimban írok, mikor a hangulatom jobb. Amugy elküldhetnek mindenkit a fenébe, meg írhatnék sokszart, de ilyenkor be se kapcsolom a gépet…

Fáj, nekem is fáj… küzdök, én is küzdök… borderlinos vagyok én is. elfogadtam… annyi hülyeséget, szégyelni valót tudnék írni, de nem teszem… olvassátok a soraim, és merítsetek erőt.

Egy két idézet:

Ha önmagad akarsz lenni egy olyan világban, ahol minden arról szól, hogy megváltozz és olyan légy, mint mindenki más, akkor meg kell vívnod minden harc közül a legnehezebbet. Ember vagy, küzdesz, soha ne add fel!

A paradicsomba csak a poklon keresztül vezet az igazi út.

Mit is akarok írni…. mindannyiuknak meg van a saranyú sorsa. Mindannyiuknak meg vannak a saját problémái. Betegségeink, az állapot ami most van… most megint bevagyok nyugtatózva, és ma ismét úgy keltem, hogy fasza megint egy nap, a zsebem üres, nincs lovettám, persze már munkahelyem sem, senki nem ért meg, meg a küzdés… meg a sok szar,tudjatok miről beszélek. Nekem nincs gyerekem, akiért felelősséggel kellene gondolkodnom. De van egy családom, a növérem, és a gyereke, akikkel élek, és tudom, hogy őket ennek nem tehetem ki… majd költöznöm kell. Pontosan mit is akarok ebből kihozni… azt, hogy ha meg is gyógyulok, mindent a nulláról kezdhetek el újra… azt, hogy ha sikerül túllenem ezen, koránt sincs semmi megoldva, mert új életet kell kezdenem, egy új munkahelyet, költözni, mind ezt pénz nélkül… és tudjátok mit? Még ez sem keserít el… nem. Akkor hát újra kezdem, és majd megint újra újra újra… nem adom fel. Nem fogom felvagdosni az ereim. Akármennyire is elkap az öngyilkossági “erő” legyőzöm…

Sosem késő, hogy az legyél, ami lenni akarsz. Nincsen korlátozva az idő, bármit bármikor elkezdhetsz. Változhatsz, vagy maradhatsz a régi. Nincsenek szabályok erre. Lesznek nagyszerű és rossz pillanataid, remélem mindannyian tele leszünk jóval! Remélem látunk majd olyanokat amiken ledöbbenünk. Remélem érzünk olyat amit addig még sosem éreztünk. Remélem találkozunk emberekkel akik másként látják a világot. Remélem olyan életünk lesz amire majd büszke lehetünk. De ha mégsem, remélem lesz erőnk …hogy újra elkezdjük…

Szar az egész életem.  Bár jó pozitívak a hozzászólásaim, egyáltalán nem mosolygok, és semmi kedvem élni,meg semmi… de tényleg mindannyiuknak van mindig remény…

Most csak annyit akartam. Megyek dokihoz.

Erőt nektek, és ölelést!

Sziasztok

Hazaértem. Voltam ma dokinál… voltam anyámnál. Most lenne egy csomó  dolgom, mosni meg takarítani, de valahogy kihagyom. Nehezeh vettem rá magam arra is, hogy egyáltalán írjak ide ma… csak tudom, hogy szeretjük egymást olvasni. Én is Titeket, ti is engem… szóval, zavarosan, de biztos leszűrtétek már, hogy én már kb 5 éve probalom ezt egyedül megoldani. Aztán rájöttem, hogy nem megy… doki felírt egy új hangulatjavító  gyógyszert, plusz adott egy beutalót egy pszichiátriára, amit megnéztem a neten, és hát, nem is rossz… hazajöttem, rögtön rákerestem arra, amit a beutalomra írt. Kórisme: f6030, f3160

http://www.drdiag.hu/kereso/diagnosztika.adatlap.php?id=67545&name=Instabil-(hat%E1reseti)-szem%E9lyis%E9gzavar-%0D

http://www.drdiag.hu/kereso/diagnosztika.adatlap.php?id=58027&name=Bipol%E1ris-affect%EDv-zavar-jelenleg-s%FAlyos-epiz%F3dja-kevert-t%FCnetekkel-%0D

itt irja pontosan miket is jelentenek ezek a “kódok”… mondom fasza. zártosztály aztán elolvastam a pszichiátria oldalán azt, hogy milyen módszerekkel dolgoznak… és egy kicsit megnyugodtam. Vannak ugye egyéni, csoportos pszichoerápiák, amik lélektani, fantáziák, érzések feltárásáról szól. Van pszichodinamikus csoport, ahol szavakba önjük bánaaink, visszajelzünk egymásnak meg ilyesmi. Van művészeti foglalkozás, rajzolás, írás, zene ilyesmik, amik által az érzéseinket adjuk ki… persze mind ezek mellett a gyógyszerek.

Szombaton kell mennem, egy szakorvossal beszélni, aki eldönti, hogy felvesznek ééé vagy sem. Ha fel is vesznek, 1-2 hetet várni kell, mert sokan vagyunk… bár a beutalomra ráírta a doki, hogy szíveskedjenek mindenképp felvenni… annyira nem is rossz… közben jó fej volt a dokim, mert mivel még nem írtam alá a kilépő papírjaim, így gyorsan ezekkel elmehetek táppénzre, ugy hogy még a háziorvosomnak is írt egy papírt, hogy mindenképp vegyen fel… szoval majd szombaton kiderül, bár az orvosom szerint ez már annyira gázos nálam, hogy “nyert” ügyem van bekerülni… lehet amugy beutaló nélkül is, de akkor nem támogatja a TB. Így meg, beutaloval, igen… szóval pénzembe sem kerül… ma felírt nekem egy új fajta gyógyszert, ami megint csak 5ezrembe került volna, de csak 485 ft ot fizettem érte, pont azért,mert akik ilyenek, olcsóbban kapják ezeket meg. Szóval akinek nincs is pénze arra, hogy orvoshz menjen, és mondjuk szedje a gyógyszereket, vagy elmenjen pszichiátriára, ne aggodjon, mert megoldható… de jó volt a dokimnál. csípem őt nagyon. de azért le vagyok törve… ez az f6030 meg ez f3160… kicsit kiborit…

ahogy hazaértem, átmentem anyámhoz… jó rosszul tettem. tudom én hogy aggodik értem, meg így 21 év után szeret…de basszameg… mennyire kurvára nem érti meg ezt az egészet… folyamatosan azt mondja, hogy ezek velem született tulajdonságok… mi? a hallucinációk? a rohamok? a két személyiség..stb? igen, ezek velem született tulajdonságok… szerinte.hiába probáltam megmagyarázni neki, hogy ez ezzel jár, ő csak hajtogatta, hogy 13 éveskorom óta vagyok ilyen… áhh… nem álltam le vele veszekedni… kb13 éves voltam mikor rádobentem arra, hogy anyám nekem nem anyám… nem szeretett akkor sosem, nem kezelt gyerekeként, és sok keserűséget okozott nekem, és sok rosszat láttam az ő hülyén csinált élete miatt… nem mondtam ezt meg neki… nem érti meg. tudtam, hogy nem fogja megérteni. anyu már 40 év feletti. bizos vagyok benne, hogy régen ő is borderlinos volt… biztos… most így 40 felett “kinőtte”… probaltam elmagyarázni neki, hogy ezt simán örökölhettem tőle, és én teszek a javulásomért, mint hogy 20 éven át úgy éljek mint ő, állandó boldogtalanságban… erre ő, hogy de most már boldog meg jó neki meg minden… mire én: de anya 43 éves vagy!!!??? hamarabb is tehettél volna ezért… mire ő: neki semmi baja nem volt. áhh, makacs, és kos, és sosem ismerte be, ismeri be, hogy ő is elrontotta velem szemben nem csak én… úgy hogy leléceltem,persze egy köszi anya szeretlekkel, meg hogy igazad van… minek magyarázzam neki, ha ugy sem fogja fel… jah persze mondta hogy oldjam meg egyedül, mire én hogy azt csinálom 5 éve… mondom akkor mit tegyek? erre ő, akkor menjek el, de tuti, hogy dilinyosabban fogok kijönni… akkor anya mit csinaljak? nem tudja… nah erről akkor ennyit… bonyolult ez… senki nem ért meg…

viszont történt velem egy különos pozitív dolog… 2 napja msn en beszélgettem az egyetlen legjobb barátommal, aki persze szintén nem érti meg ezt, de legalabb meghallgat és nah mindegy, ő más mint anya… a lényeg, hogy beszélgettem vele… és pont akkor beszélgetett egy barátnöjével msn en, aki szintén sok szart megélt már… cseréltem vele mail címet, hátha tud rajtam segíteni a pozitiv életfelfogásával, vagy valami ilyesmi… aztan leveleztünk most pár napot… és ő jósol… hülyén hangzik, hogy így neten keresztül de kártyát vetett nekem… mondta, hogy látja hogy az öngyilkosság közel van felém, de látja azt is, hogy ha most legyőzöm ezeket a nehezzsegeket, akkor beteljesül a karmám, és egy új boldog szakasz kezdődik az életemben… mondta, hogy lát egy új szerelmet… azt is, hogy most fontos döntések elöt állok, amik meghatározzák az életem… nem hiszek a véletlenekben… ritkán vagyok msn en, és pont jókor jó helyen voltam, és ez  a lány sok erőt adott nekem… nem csak mert jósolt, hanem mert leírta milyen keserű élete volt neki is, de küzdött és felállt mindig, és most boldog! annyirapozitiv és szimpatikus lett nekem, hogy komolyan mondom… megszerettem néhány levelezés után… megért! tudja miről beszélekmikor harcolok magammal! és erőt ad… szóval ez történt velem… becsöppent véletlen az életembe ő, akit soha nem láttam még, semmit nem tudok róla, de oldalaka ír nekem arról, hogy ne adjam fel!

és nem fogom. és bebizonyítom magamnak, anyámnak,a környezetemnek, hogy igen is érek valamit! mert nem viccből születtem erre a földre! dolgom van, feladatom! és én ezt bármi áron, de elvégzem!

én akarok még szerelmes lenni. akarok még mosolyogni. akorok még önfeledten boldog lenni, és nem a dühtől, hanem a boldogságtól síkítani! és fogok is!

és megcsinálom. egyedül. elérem. bebizonyítom magamnak, hogy erősebb vagyok én ennel a szarnál! és bizonyítsátok be ti is magatoknak! álljunk fel! nyújtsunk kezet egymásnak! segítsük fel egymást! MERT MINDANNYIUNKRA VÁR A MOSOLY, A SZERETET, A SZERELEM, A BOLDOGSÁG! Mert mindannyian megérdemeltük! Mert ezért születtünk erre a földre! Hogy tapasztaljunk! Nem csak a rosszat, a jót is!

ÉS EZT MOST EGY NAGYON SZAR ÁLLAPOTOMBAN ÍRTAM. Mert anyám elvette a kedvem, meg a beutaló meg a gyógyszerek meg minden. De látjátok? Most én győztem! A jobbik felem! A pozitív felem! Kb 2 perce még bőgtem… de még mielött újra hangulatváltozásom lenne, és azon gondolkoznék hogy felakasztom magam, itt most befejezem

És idézem a lányt, akivel levelezem 2 napja:

“Remény mindig van mindenkinek. Ezt az élethelyzetet vedd egy jelnek, hogy ELÉG. Most kell változtatni. Most jött el a te időd.

Önmagadat kell a legjobban szeretni. Bármit is tettél, bármilyen hibát követtél el eddig, önmagadnak soha nem tartozol elszámolással

Csodaszép napot kívánok neked és erőt! Mert az erő benned van, ha néha nem is érzed akkor is!”

Ririnek, igen, biztos van megoldás… nincs olyan probléma, amit nem lehetne megoldani… ez csak egy állapot, és ez a lényeg. Nem tartós, most ez a helyzet, egyszer fent, egyszer lent. Azt gondolom, hogy ez egy átmenet, egy rossz, és egy jó élet között. Itt kell eldönteni, hogy mit lépünk. Ez egy fontos döntés, ami meghatározhatja a jövőt. Mire erre rájöttem, sok minden elmúlt, sok minden történt. Talán ha hamarabb fogadom el a helyzetet, már rég áttértem volna az ÚJ utamra. Mi a megoldás? Nem tudom, és közben összekötném ezt a mondatomat eoy8 hozzászólásával is: szerinte nincs segítség, és mgaunkon kell segíteni. De tapasztalatom szerint, és az elmúlt évek alapján… de bizony, van aki segíthet. – egyébként most jobb hangulatban vagyok, de erről majd lejjebb-

Szóval. Éveket, és sok szépet pazaroltam, rontottam el, azért, mert egyszerúen gyáva voltam elfogadni azt, hogy bizony van baj a fejemmel. Nagyon erős embernek tartom magam olykor… nehéz gyerekkorom volt, hamar fel kellett nőnöm, az élet vitt arra, hogy mindig keménynek kell lennem! Nincs az a fal, amit nem tudnék lerombolni… nincs semmi, és senki aki az utamba állhatna, célom elérése érdekében! Mindezek a gondolatok, és nagy elszántságom mellett, gyültek a problémák, emésztett mindig a múlt, de elraktam amolyan talonba. Sosem foglalkoztam velük, bár mindig ott voltak a fejemben egy “gyűjtőbodozban”… azt gondoltam, hogy én egy kemény csaj vagyok, és a problémák nem emészthetnek fel. Azt hittem megoldom azzal, ha egyszerűen nem foglalkozom velük… drogba mentem, nagyon fiatalon, már 14 évesen nyomtam a bulikat, az alkoholt, szívtunk a barátaimnak hitt haverjaimmal… azt hittem ez így lesz jó. Probléma elrakva, buli az élet, leszarom, hogy anyám baszogat, vagy a mostohafater, nem érdekel semmi és senki, én csak megyek előre… mentem is, kb 16 éves koromig, míg egy napon szószerint ez a gyűjtődoboz, mint egy vulkán kirobbant…

Csak a múlt, az, hogy hovajutottam, a múltbeli megoldatlan problémák, mind előjöttek… eleinte csak “nyugiban”. Nem csapkodtam, semmi… egyszerűen csak üresnek éreztem magam, és céltalannak… ment a sírás, az önértékelésem rombolása, az hogy egy szar vagyok… aztán megismerkedtem egy sráccal 2006 végén. Azt hittem ő lesz a megoldásom kulcsa. Tévedtem. Ő volt az, aki által rájöttem, hogy valami a fejemben nem volt oké… 2-3 hónapig egy szuper jó kapcsolat volt. Persze a napjaimat “körülölelte” a hangulatváltozás, a sírás, de még is megnyugodtam, hogy tudtam, van egy párom, aki nagyon szeret… tényleg nagyon szeretett…. De aztán szépen lassan előjött az, hogy milyen is vagyok valójában… apró, kicsi dolgokon nagyon kemény és durva balhékat tudtam lerendezni… balhé? Nem. Kőkemény dührohamaim voltak, ha valami nem ugy ment ahogy én akartam, vagy ha úgy éreztem hogy megbántott, vagy bármi miatt… kis apró dolgokon, annyira kiakadtam, hogy volt mikor a fejemet vertem a falba előtte… azt mondta, emlékszem, mindig, hogy ” baba, te beteg vagy” … erre mégjobban feldühödtem mindig, és neki mentem, és üvöltöttem, hogy én nem vagyok beteg, és nem vagyok bolond sem, és szidtam az anyját, meg rugdostam, ütöttem őt… nagyon kitartó volt, az ilyen dührohamokat 3 évig, 2009 ig viselte el tőlem, és szimplán csak agymenésnek hívta.

Tényleg akart nekem segíteni, általa is mentem el a mostani dokimhoz… de nem sok sikerrel jártam, és hol rendszeresen, hol hónapokig nem mentem el, mert egyszerűen nem fogtam fel, hogy tényleg van bajom. Nem csak a dühroham volt. Hozzájárult az alvászavar, és a kibirhatatlan hangulatváltozások… le a kalappal, most így végig gondolva, hogy milyen kitartó volt a most már volt párom… egy tök jó munkahelyem volt, jó fizuval, suliztam, még egy fasza helyes srácom is volt, de még is mindig levert voltam, és naponta sírtam… de a dühroham volt mind közül a legkegyetlenebb… egy “józan” pillanatomban mindig szégyeltem magam, aztán rá két percre szidtam a pasim, hogy megérdemelted te köcsög, aztán megint, jajj de szeretlek és sajnálom… hol gyülöltem, hol szerettem őt… kegyetlen voltam… kegyetlen… és ennek kitettem egy olyan embert 3 évig, aki nem ezt érdemelte… mikor 2009-ben szétmentünk… még mindig emlékszem, ott ültünk a pályaudvaron, vártam, hogy felrakjon a buszra… ültünk egymás mellett, fogta a jobb kezem, és a fülembe súgta, hogy most elmegy, mert összefog tőrni, és könnyes volt a szeme… nem szerelem volt már részéről, hanem nagyon féltett… elment, és akkor rengeteg ember előtt csak bőgtem… bőgtem, és az járt a fejembe, de elbasztam a nagy szerelmet. Kitettem őt dührohamoknak, kb mikor 1 évesek voltunk szakított velem, és megfenyegettem, hogy öngyilkos leszek, meg is tettem gyógyszerrel, de akkor még visszajött hozzám, mert szeretett, tönkretettem 3 évét… mire hazaértem, a kb 1 órás útról, kezdtem megnyugodni… de mikor leszálltam a buszról, rámjött megint egy dühroham… üvolteni tudtam volna, sikítani, hogy basszameg mindenki, szar az egész életem.

A buszmegálloban kitörtem az üveget a kukával, amit értem azt rugtam, közben meg bőgtem, odabent meg sikítottam a fájdalomtól, és attől hogy Úristen, újra haza kell koltöznöm, amit kurvára nem akarok, mert az anyám gyülől, és ugyan ott vagyok ahol 3 éve, minden kezdődik előrről… akkor abban a pillanatban, úgy éreztem mindent elvesztettem… hazamentem, ahogy az ajtón beléptem, anyám várt, mondtam hogy vége a sráccal, mire ő, hogy tudta, meg megmondta. Akkor megint dühroham, hogy KI A FASZT ÉRDEKEL, HOGY TE TUDTAD???? Nem erre van szükségem, hanem vigaszra, MEG KIBASZOTT ANYAI SZERETETRE, AMIT SOSEM KAPTAM MEG! Helyette csak agresszív mostohaapák, gyógyszer , frontin függő anya…. stb… felmentem a szobámba, és fogtam egy zöld alkoholos filcet, bőgve, sikítva telefirkáltam a narancssárga falat, hogy GYŰLÖLLEK, MEG UTÁLOK ÉLNI, MEG ELEGEM VAN, MEG BASSZA MEG MINDENKI… akkor egy olyan transzba estem, ami kegyetlen volt… sikítottam, kizártam a külvilágot, csak a dűh, az agressziű irányított… szétvertem a szobámba mindent, és mikor lenyugodtam…. több óra után, ismét jűzan pillanat… és elakadt a lélegzetem azon, hogy mit is műveltem… kimentem a fürdőbe, belenéztem a tükörbe… megláttam magam… nah, akkor, úgy Istenesen, úgy igazán, csalódtam magamban. Hol van az az erős lány?… Hol van az a kitartő, büszke lány?… Sehol. Onnantől kezdve gyűlöltem magam…

De még mindig nem ismertem be, hogy van valami bajom. Egy kis depi semmi több… szedtem a frontint, amit doki írt fel, meg különböző kedélyjavítókat… Teltek a hónapok, a napok, a munkahelyeket, és a pasikat folyamatosan váltottam… megint drog, meg pia, meg bulik, meg pasik… közben egyedül, mikor senki sem látott, sírás, meg rohamok… persze közben doki, meg a kamuzás, hogy de kurva jó vagyok és pozitív… de ez nem én voltam… aztán jöttek hallucináciűk, meg beszéltem magamhoz, meg nuku önbizalom, már a pasik se érdekeltek, meg semmi, senki. Semmi szeretet. Pedig panaszom nem lehetett… munkám volt, anyám megváltozott 1 év alatt, talált egy jó pasit, nővéremmel összeköltöztünk egy házba, a keresztlányommal… szóval, alakult minden, de még is levert voltam, még is olyan NAGY ÜRES. És még is… untam mindent… nehéz szavakba foglalni, de egyszerűen nem tudtam megbírkozni a fájdalmakkal, annyira kegyetlen fájdalom, és HARC dúlt bennem, és még most is… HARC! Mindha viaskodni egy angyal meg egy ördög egymással… aztán végülis… nem olyan rég, de beismertem, hogy tényleg bajom van… mindig is tudtam, van valami nem oké a fejembe… de mikor tudatosul az emberben, hogy ez nem színjáték, meg nem önsajnálat, és nem egyszerű depresszió…. az a legszörnyűbb. Ez kő kemény harc. Önmagam ellen….

Ez így össze-vissza lett… nagyon összefolyik az idő…nem igazán tudom, hogy mi miután történt.

Szóval. Anyám is megváltozott. És elkedett 20 éves koromban szeretni. Olyan igazi anya szerepét töltötte be. Van tesómmal egy szép ház, ahol élünk… nincsenek anyagi gondjaink, mert anya sokat segít… és még is. Még is a dührohamok… nem szeretem magam. Gyülőlöm. De mára már megszoktam ezt az érzést, így kénytelen vagyok elviselni magam… egymáshoz vagyunk már szokva. Egymáshoz… én meg a dührohamokat irányító másik én… Így mára 21 évesen 5 év után, rájöttem, egyedül nem megy.

Feljebb írtam, hogy nyugodt vagyok. Most megint kezdek bekattanni. Egyébként esténként dolgozom. A mai nap is kegyetlen volt. És csak jövőhéten megyek újra a dokimhoz, mert messze van tőlem, és sok is a munka… Ma kb 10 szer voltam jo hangulatban, 10szer rosszban… percről percre változik… szokásos, 5kor felkeltem, azzal nyomasztó ürességgel, elkészültem, go melo… olykor tudom kontrolálni a düht, az érzéseket… ma sikerült… voltak pillanataim, mikor beszélgettem egy pasassal, és kurvára nem érdekelt mit mond, és akkor egy kép a fejemben, ahogy leordítom, hogy hagyjál már te hülye köcsög, ki a francot érdekelsz… de valójában meg mosolyogva visszakérdezek….aztán a következő pillanatban elkezdek vele bunkón és flegmán beszélni, hogyx vágja, hogy kurvára nem érdekel mit  mond, és közben remegek az idegtől, és folytom vissza a dühömet, ne hogy összetörjek valamit, vagy elkezdjek tényleg ordibálni… és ahogy folytom vissza, elkezdek sírni, és elrohanok olyan helyre, ahol senki nem lát, utána mintha mi se történt vissza a helyemre, és megint msolygok… ördögikör…

A gondolatok a fejemben egyébként nagyon össze-vissza jönnek… napokig zabáltam, ma már nem volt étvágyam…

Egyébként senki nem tudja a családban ezt. Nővérem úgy tudja, hogy depis vagyok, anyu meg… gyerekkoromban mindig azt mondta, hogy majd kinövőm a dührohamokat, meg a sírást… neki ha elmondanám… talán, kicsit butus, hogy ezt megértse… de az a helyzet, hogy ő sem százas, az tuti fix, de ő már idős, és ráadásul makacs, sosem ismerni be, ha tényleg lenne valami baja… meloban sem tudják, senki nem tudja, csak én meg a dokim…

Szóval, ma voltak pillanatok, mikor csak ültem. Kivülről halál nyugodtan látszom… közben meg belülről… ordítok a fájdalomtól…

Már nincs jobb kedvem.

Néha úgy érzem, hogy ez az egész csak egy kibaszott álom. Csak fel kell ébredni, de aztán visszatérek a valóságba, és rájövök, hogy nem az. Ezt nehéz megérteni. Ezt átélni kell, hogy más feltudja fogni… a legnagyobb harcokat az ember önmagával vívja. A legnagyobbak, és a legnehezebb, leghosszabb csaták.

Most kettős érzés van bennem. Le is szarom az egészet, de nem is. Kiakarok lábalni ebből, de ha kell feladom. Igazából pont leszarom. Majd alakul, ennyi…..

Ez egy kicsit hosszú és kusza lett… tudnék még mit írni, majd késöbb talán… de jól esett ezt leírni.

Sziasztok!

Hiába értékeltem mindennap a madárcsicsergős reggelt, vagy a nap sugarait az arcomon, vagy a 3 éves keresztlányom mosolyát és ölelését, az sem segített.

Én csak kiírom, mert nem tudom, és nem is akarom senkivel megbeszélni.

Szóval beismerni hogy tényleg van bajom, és tényleg segítségre szorulok, 5 évembe, 1 nagy szerelembe és néhány jó barátba került. Kihagyásokkal, de sűrűn 3 évig jártam egy nagyon jó pszichiáterhez. Csak súlyos depressziósnak diagnosztizált. Idén januárban azt mondtam neki jól vagyok, minden oké. Pedig nem volt. Csak már untam, már elegem volt, nem volt kedvem már járni, és enni a gyógyszereket. Majd én megoldom egyedül, gondoltam. Rosszúl gondoltam. Nem megy egyedül. Júniusban újra elmentem. Három év alatt sosem beszéltem neki dühkitörésről, vagy sosem adtam elő magam úgy, hogy azt gondolta volna, hogy ez súlyos. Mert egyszerűen nem tudom, tudtam felfogni, hogy beteg vagyok. Ez semmi, ez csak a vonzás, vonzom a szart, ezért vagyok levert, ezért sírok vagy épp nevetek, ez okozza a hangulatváltozást, ettől kapok dührohamot, ettől van bűntudatom, ezért vagyok teljesen ellentétes, ezért mondok hol igazat, hol hamisat… és mind ezekért nem tudok egy normális kapcsolatot sem kialakítani. Semmilyet. Se barátit, se párkapcsolatit… de ez nem a vonzás hatalmától van. Beismertem. De még most is azt mondom, nem vagyok beteg. Nekem nincs semmi bajom. Az orvosom szerint van. Én is beletartozom abba a 2-3% ba. Szerinte ez borderline. Most gyógyszeres kezelésen vagyok. Nagyon jó orvosom van. A fél fizetésem elment rá mindig, de biztosan megéri.

Nagyon nehezen ismerem be azt, hogy van valami bajom. De már meguntam. Évek óta hirtelen hangulatváltozás. De ezek időszakosak. Nem mindennap jelentkeznek a tünetek, és nem az összes. Van hogy zabálok, de mindent. Van hogy napokig semmi, vagy épp rendesen étkezem. Van mikor mosolygok, de van mikor napokig siva kelek, sirva fekszem, elbőgöm magam a melóban. Van mikor szeretek mindenkit, olykor meg gyűlölöm őket. Vannak a dűhrohamok, mikor falba verek, tépem a saját hajam. Van mikor teljesen nyugodt vagyok. 5 éve nem alszom rendesen, ez is, hol sikerül, hol nem, de most vagy 1 hónapja sosem tudok elaludni, ha meg sikerül, akkor meg elalszom, és elkések a melóból. Unott napok, dekoncentráció, a leszarom mi hogy alakul érzés, semmi szexuális vágy… az érzés, hogy néz valaki állandóan, kissebb halucinációk, mintha lenne itt valaki, de mondjuk ezeket csak az őrangyalomnak tudom be. De most már elég. Bevallom, ez nem természetes. Főleg nem 21 évesen…

Szóval most doki, meg gyógyszerek. De nagyon nem változott semmi. Sosem segítettek a gyógyszerek.

Én élni akarok, nem akarom megölni magam. Eljátszok a gondolattal, de megtenni nem tudnám, mert gyáva vagyok! Régen volt célom, ma már nincs. Majd alakul, nem?

Nah mindegy. Csak leírtam. Majd biztos irok még. Azért végülis jól esik az embernek hogy ha ezt leírhatja. Jobb mint a jegyzettömb. Ezt legalább el is olvassa valaki.

Sziasztok.