Lelkileg egyre jobban le vagyok amortizálódva. HAbár járok pszichiáterhez, de ő nem igazán tud (szerintem nem is nagyon akar…) segíteni rajtam: empátiát és toleranciát nem mutat irányomban, pedig egy “lélekgyógyásznak az lenne a feladata.

Az évek során már több pszichológusnál és pszichiáternél jártam, eredménytelenül:egyikük a hipnózissal próbálkozott, másikuk az álmaimat boncolgatta, ám a legutóbbi volt a legrosszabb. Idézem a “doktor urat”: “Ha Maga öngyilkos lesz, csak Magával szúr ki, ugyanis senkinek nem fog Maga hiányozni az ég egy világon!”… Na, igen, ez aztán az empatikus pszichiáter! És ezért még diplomát is adtak neki, hát gratulálok!!! Ismerőseim szerint fel kellett volna jelentenem “beteggel való méltatlan bánásmód” jogcímén, de egy pszichiátriai páciens általában nem az a feljelentgetős embertípus: éppen ezért mernek vele szemben az orvosok szinte bármit megengedni maguknak, hiszen úgysem lesz következménye a gonosz beszólásoknak…

A “legszebb”, hogy már mindenféle diagnózist próbáltak rám húzni: az egyikük szerint enyhe autizmusom lehet, mert szinte csak a családtagjaimmal tudok kommunikálni, rettegek a változásoktól, valamint magas IQ-szintem ellenére szinte képtelen vagyok bármilyen közösségbe is beilleszkedni.

A másikuk szerint, mivel -valóban- szülői elnyomás (nevezhetjük lelki terrornak is) alatt éltem majdnem egész eddigi életem folyamán, borderline-személyiségzavar alakulhatott ki nálam: nem tudom magam a legcsekélyebb módon sem megvédeni az emberi gonoszsággal szemben, valamint egyáltalán nincs önbizalmam. A harmadik “doki” szerint nekem “csak” súlyos depresszióm van.

Szüleim sajnos tényleg nem építően hatottak rám: mellettük azt tapasztaltam meg, hogy még a saját rokonaimban sem bízhatok meg, és hogy mindentől félni kell: én elsősorban az emberektől rettegek. És persze tele vagyok gátlással és szorongással. A gimnáziumban még maximalista voltam. Ám ez nem az egészséges törekvésből eredt, hanem a kritikától és a kudarctól való félelemből. Mára viszont engem inkább az apátia és a rezignáltság jellemez. Meg persze a semmi önbizalom és a nulla életkedv. (A remény és a szerencse pedig gúnyosan az arcomba nevetnek…)

31 éves leszek, és a 130-as IQ-szintemmel már a 6. éve járok egy olyan egyetemre, amit 4 év alatt kellene elvégezni. A szülőket nem érdekli, hogy szenvedek, csak rugdosnak lelkileg, hogy végezzem el, ha beledöglök is. Gratulálok, emberségből egyes! A lelki terror nem szokott erős felnőttet nevelni egy napi szinten megalázott és megfélemlített gyereknek, akinek állandóan a sárba taposták az önbizalmát: ha ugyanis valakinek sokáig mondják, hogy nem jó semmire, akkor tényleg nem lesz jó végül semmire, lehet bármilyen tehetséges és intelligens.

Sok hozzászólásnál említik a beírók, hogy ők nem dolgoznak vagy nem fognak, mert nem bírnak emberek között lenni. Nos, sajnos én ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak, hogy egyszerűen otthon maradok: hiszen senkit sem érdekelne, ha a híd alatt laknék egy kukában.

Drága Embertársaim! Tud valaki nekem valami bíztatót írni ezzel kapcsolatban? Előre is köszönöm, és (a körülményekhez képest) szép karácsonyt kívánok Mindenkinek!

A pszichiáter szerint, aki kezel (nem túl nagy sikerrel, de ő nem tehet róla…) azért lettem személyiségzavaros, mert szüleim túlzottan szigorúan neveltek, és túl sokat vártak el tőlem. Vagyis nem tudtak olyannak elfogadni, amilyen vagyok, örökké elégedetlenek voltak velem. Ez azért már milyen dolog? Szerintem a szülőknek feltétel nélkül kellene szeretni a gyereküket. Mi keresnivalója van az önzésnek a szülői szeretetben? Talán naivnak tűnök, de ez nem csoda. Most vagyok 30 éves, de a dokim szerint lelkileg egy 12 éves gyerek szintjén vagyok. De egész gyerekkoromban azt hallottam, hogy én milyen ronda, hülye és szemétláda vagyok (már 6 évesen ezt vágták a fejemhez!). Azt is mondták, hogy belőlem úgy se lesz semmi, és egy férfinek sem fogok kelleni. Ja, biztos ezért van 10 éve állandó párom, mert olyan elviselhetelen vagyok… Érdekes, na mindegy.

A párom előtt persze volt 1-2 olyan pasi, akik kihasználták a szeretethiányomat. Beszélgetni utálok, mert nagyon zárkózott és visszahúzódó emberré váltam a gyerekkori megaláztatások és megfélemlítések miatt. A Jóistent leszámítva nem bízom senkiben: még a Kedvesemben sem, pedig imádom!

Akik nem ismernek, azok furcsának, gyerekesnek, befolyásolhatónak, barátságtalannak, megközelíthetetlennek, szeszélyesnek, döntésképtelennek tartanak. Gyógyszert kell szednem, mert különben előjönnek a dührohamaim. Sokszor azt kívánom: bárcsak elvetetett volna anyám. Már várom a halálomat! Ezúton köszönöm szüleimnek a (rém)álom-gyerekkort…