Arra születtem, hogy meghaljak

soyam — Mon, 15 Dec 2014 11:44:36 +0000

Sziasztok!

Az én történetem egészen kiskoromban kezdődött. A szüleimmel gyerekként is rosszban voltam már. Az iskolában jó tanuló voltam, de folyton kiközösítettek. Egyik pillanatban érdekeltek az emberek, a másikban már nem. A tanulás volt az egyetlen állandóság az életemben és ez adott okot arra, hogy tiszteljem magam. Ha ebben bármiféle gondom adódott, vagy megint megaláztak az osztálytársaim, esetleg a családom otthon, egyből az öngyilkosság felé fordultam. Először 13 évesen. Szívből gyűlöltem magam és mindenképpen valami drasztikusabb formáját tervezgettem az öngyilkosságnak, amivel aztán mikor egyedül lettem, meg is próbálkoztam, de nem bírtam megtenni, csak sírtam és sírtam. Naplót is írtam akkoriban, amit a családom megtalált és elolvasott, leírtam, hogy meg szeretnék halni és még azt is, hogy hogyan, de senki nem reagált rá semmit. (ez akkor fel sem tűnt, csak utólag gondolkodtam el rajta, hogy nem így kezeltem volna a helyükben) Ez ismétlődött többször is, amíg felsős voltam, szinte havonta előjött.

Később a gimnázium utolsó évében köszöntek vissza ezek a gondolatok újra. Akkor már komolyodtak az otthoni dolgok. Anyám vert, apám megalázott rendszeresen. Esténként elmentem otthonról és dohányozni kezdtem. Összejöttem valakivel, akit férfinak hittem, de rájöttem, hogy nem tiszteli a nőket (még az anyjával is megalázóan bánt) és mikor velem is így bánt (megalázott, rángatott, megcsalt) akkor otthagytam. Nem hibáztattam érte, amiért ilyen volt, úgy éreztem, valahol talán meg is érdemeltem.

Egy évvel később találkoztam valakivel, akibe szinte azonnal beleszerettem, pedig nem is hittem abban, hogy ilyesmi létezik. Elköltöztem otthonról, egyetemre mentem, ami méginkább felszabadított az otthoni gondok alól, az új kapcsolat pedig új erőt adott. Akkor éreztem életemben először azt, hogy jó mederben folyik az életem, lett jövőképem, ami addig sosem volt, mert mindig csak a halálra gondoltam és elmúltak az öngyilkos gondolataim is. Úgy éreztem, a barátom mentett meg önmagamtól. De pár év múlva elhanyagolt, nem találkozott velem, nem keresett és szakítottunk. Hónapok teltek el azóta, de a szorongás csak erősödött. Éjjelente nem alszok, nappal korábban kelek, de folyton fáradt vagyok. Önbizalom kell még ahhoz is, hogy elmenjek a boltba, vagy az óráimra. A vizsgáimon megbukok, mert nem tudok rájuk odafigyelni. Őrülten szeretem az exemet a mai napig is, de neki már csak egy barát vagyok. Örökké sírok emiatt.

Eddig mindig úgy éreztem, mikor öngyilkosságra gondoltam, hogy nem érdemes még meghalni, mert kimaradhatok valami sokkal jobból, talán még jön valami, amit érdemes várnom. Ez az érzés mára elpárolgott belőlem. Biztos vagyok, hogy ami jó juthatott nekem az életben, azt én már az előző két évben megkaptam. És most, hogy már csak rosszabb jöhet, nem érdemes életben maradni.

Rettegve önmagamtól pszichológushoz fordultam, aki – úgy érzem – nem tud segíteni rajtam. Mindig arra gondolok, hogy ezt nem ruházhatom át valaki másra, az én bajomat nekem kell megoldanom. Ha pedig másképp nem sikerül, a halálomról is magamnak kell gondoskodnom.

Varoszoba.hu » soyam

Arra születtem, hogy meghaljak