Örömmel látom, hogy létezik ilyen oldal ahol az ember megoszthatja problémáit másokkal. Végső elkeseredésemben fordulok hozzátok hátha az itt szerzett tapasztalatok segítenek. 27 éves fiatal férfi vagyok, ami nyilván furcsán hangozhat mert leginkább a hölgyek szoktak az enyémhez hasonló panaszokkal szenvedni úgymint a szorongás, depresszió és pánikbetegség. Megpróbálom összefoglalni, hogy mi vezetett odáig, hogy lelki segítséget kérjek. Kissé önéletrajzinak fog tűnni, de minél beljebb haladunk az olvasással rá fogunk jönni, hogy a problémám nagyon mélyen gyökeredző. 1986. január 25-én születtem. Apámat sajnos nem ismertem, mert édesanyám nem szerette volna, hogy ismerjem őt. Évekkel későbbi elmondása alapján nem tervezett gyerek voltam és anyámék csupán azért, hogy ne anyám leánykori nevét kapjam összeházasodtak pár hónapra. 1 éves se lehettem amikor elváltak és azóta nincs kapcsolatunk vele. Csak a nevét volt hajlandó anyám megadni. Ennyi az apám, a származásom, az eredetem…csak 1 név. Annak ellenére, hogy anyám révén volt egy szerető nagyapám már egész kicsi óvodás koromban zavart, hogy amíg más kortársaimért az édesapjuk jött, addig nekem ez sajnos nem adatott meg. Sajnos ráadásként az emberi természetből fakadó rosszindulat már itt elkezdte felütni a fejét, a csoporttársaim sokat csúfoltak emiatt. Itt kezdődött, hogy kialakult bennem egy társadalomtól elhidegülő, védekező és bezárkozó életforma. Rátett erre 1 lapáttal, hogy nagyapám révén a mi családunk eléggé zárkozott volt (röviden 97 éve alatt, 3 felesége és 4 gyermeke volt, ebből 1 felesége terhesen a háború alatt meghalt, valamint anyám nagyobbik testvérét a nővér a korházban kiejtette a kezéből és szintén elhunyt szegény). Nagyanyám Amerikába ment ki, így nagyapám 4 éves kora óta egyedül nevelte anyámat. Szóval így voltunk hárman, anyu, nagyapa és én…egészen 6 éves koromig. Ekkor anyám férjhez ment. Az udvarlás időszakát eléggé titokban művelték, mert miután megismertem az illetőt 1-2 hónapra rá már hozzánk költözött és kb 4-5 hónap múlva már esküvő lett. A gyors família változás eleinte tetszett, örültem, hogy talán lesz valaki aki betölti az apám hiánya utáni űrt. Mikor anyámat megkérdeztem, hogy a közül a néhény ember közül akik között volt művelt mérnök végzettségű ember miért őt választotta, a válasz így hangzott: tetszett, hogy olyan egyszerű ember. Vidékről jött ember volt vasesztergályosi végzettséggel. Na igen…az egyszerűsége meg is mutatkozott nála. Mivel ő faluhelyen azt a fajta nevelést kapta (megjegyezném barbár és primitív egy szokás), hogy ha a gyerek ellenkezik, akkor jól meg kell verni. Velem is ez történt, így hamar vesztettem a lelkesedésből miszerint lesz rendes nevelőapám. Kisebb gondok miatt is kaptam már jó nagyokat tőle, mint pl. 1-2 lecke nem volt meg, vagy későn feküdtem le aludni. Nem tudom anyám látta-e ezeket, de jó pár évig nem hitt nekem, hogy a pofa ver engem. Nagyapám meg nem akart beleszólni a kettejük kapcsolatába, bár amikor ott volt velem; többnyire megvédett. Sajnos azonban sokszor ki voltam téve a nevelőapám haragjának. Közben 1994-ben született egy húgom Timi, akire akkoriban féltékeny voltam mert úgy éreztem, hogy minden szeretetet ő kapott anyám részéről, ami valahol igaz is, mert hát egy kisbaba a legfontosabb. Csak nagyapámtól kaptam tőrődést. Sokat bántottam én is a húgomat féltékenységből, amit ma már bánok. 13 éves lettem, azt hiszem általános iskola 7.-ik osztályának vége felé jártam és közel volt a középiskola, vagyis akkoriban már a pályaválasztáson kellett gondolkodni. Ennek a tanévnek a húsvétján megtörtént az addigi legrosszabb dolog az életemben. Meghalt a nagyapám. Pont húsvét hétfő napján érkezett a halálhíre, amikor a “nyuszi által hozott” ajándékokat bontottuk ki a húgommal. Nem is tudom, talán itt keletkezett egy hatalmas törés az életemben, mert innentől kezdtek el rosszra fordulni a dolgok. Az iskolai eredményeim romlani kezdtek, ami addig 4-es 5-ös átlag volt. Annyira azért még sikerült megtartanom magam, hogy egy informatikai középiskolába felvegyenek. Anno nagyon jó volt az angolom, nagyapámmal sokat gyakoroltunk. De amikor meghalt úgy érzem elvesztettem minden ambíciómat, mert egy gyűlölködő, dúvad nevelőapától, egy anyám szerint rózsaszín ködbe burkolt család ideál érzéstől nem kaptam motivációt. Mindig a nagyapám volt aki azt mondta az eszemmel sokra viszem, csak ő hitt bennem és mutatta ki. Kicsit olyan volt mintha ő és én külön család lettünk volna. Anyámék meg hárman nagyon jól el voltak. Persze szeretett engem anya de mégis úgy éreztem ők 3-an 1 család én meg kilógok a a sorból. Amikor nagyapa meghalt úgy éreztem egyedül maradtam. Visszatérve annyira leromlottak a tanulmányi eredményeim, hogy életemben először megbuktam a középiskola első osztályában. Nagy szégyen volt ez számomra, hogy addig mindig tökéletesen vettem minden akadájt és most elbuktam. Nem maradhattam abban az iskolában egyrészt mert az lett az osztályfőnököm aki megbuktatott, másrészt mert megalázó is volt az osztálytársaim előtt. A következő iskolában már be sem jártam órákra, ellógtam. Közben folyton járatott anyám egyik pszichológustól a másikig, még 1 hónapra bent lakásos otthonba is küldött. Nem volt kellemes. De mindent egybevetve senki nem tudott segíteni. Ekkor egy 3. iskola igazgatója aki azóta sajnos elhunyt isten nyugosztalja adott nekem egy esélyt, hogy bízonyítsak. Habár korántsem voltak olyanok a jegyeim mint általános iskolában valahogy annyi erőt azért adott az igazgató úr, hogy eljussak és megcsináljam az érettségit. Ezután következett egy másik iskolában egy 2 éves programozói képzés amelynek első évében a matematika nem sikerült. A pótvizsga idejét sajnos 1 nappal félreértettem és a matematika tanár dühében aki mellesleg az iskola igazgatóhelyettese volt tudván, hogy gyengén ment nekem a matek, olyan kérdéseket adott amikkel már nem boldogultam. Megbuktam ismét. De innen már nem volt választásom, sajnos a sok csúszkálás miatt akkorra már 21 éves voltam és munkát kellett keresni. Akkoriban 2007-ben nyilván nem mondok újat azzal, hogy sokkal könnyebb volt elhelyezkedni mint manapság. 2 és fél évig voltam egy olyan cégnél ami adatrögzítésből állt. Igaz, hogy a munkaszerződéseink hónapról hóapra lettek hosszabítgatva de úgy érzem 2 és fél év a mai visszonylathoz mérve már csakcsak karrieridő. Időközben egy kolleganőmbe beleestem aki sajnos nem viszonozta az érzéseimet nagy szenvedést okozott. Kellemetlen volt úgy együtt dolgozni valakivel, hogy elérhetetlen számodra de mindennap látod. Sajnos innen elbocsájtottak, mert 1-2 hölgynek nem voltam szimpatikus akik jóban voltak a főnöknőmmel. A munkámmal sosem volt probléma, mégis, ha valki kilóg egy társaságból valami miatt, annak mennie kell. Innen kezdődőtt a kapcsolatom a munkaügyi hivtalokkal. Fél év elteltévl akkori közmunka program keretében 1 évet még tudtam dolgozni gyerekfelügyelőként általános iskolában, de a kormámyváltás miatti közmunka program változás miatt innen is mennem kellett. Ennek már 2 és fél éve. 7 éve egyedül élek az anyám által szerzett lakásban, miközben ő fél városnyira lakik tőlem a férjével. A húgom most érettségizik és utána fősulira szeretne menni, viszont már most a barátja révén egy hatalmas familía veszi őt körbe, így nincsen sok gondja. Nekem sosem volt jó a szociális érzékem, nem igazán tudtam beilleszkedni igazán sehova. Amely kevés barátságaim voltak, ma már mind a múlté. És habár már 2x jártam ideggyógyászaton, de a gyógyszeres kezelésen kívűl mást nem kaptam, mind kétszer abbahagytam. Próbáltam elkezdeni újra az életem. Megcsináltam egy informatikus okj képzést ami már fizetős volt és egy éves. De felesleges pénzkidobás volt. Nemcsak az anyag volt gyenge amit leadtak, de a megszerzett oklevél sem ér semmit a munkáltatóknál. Innentől kezdve már nem is vonzott az informatika. Célom nincs jelenleg de ez a 2013-as év már annyira rossz nekem kezdve onnan, hogy újéve reggelén anyám férje kidobott tőlük amit anyám nem akadályozott meg, elkezdtek egészségügyi problémáim is lenni. Magas vérnyomás, bár eddig csak orvosnál magas, magas triglicerid(vérzsírszint) és sajnos az orvosom által felírt Frontin-al tudok már csak aludni valamennyit, anélkül semmit sem. Szerencsére ezt a gógyszert még csak 1 hete szedem. Előtte 5 napig nem aludtam. Elkezdtem szobakerékpározni és 5 tibeti jógagyakorlatot csinálni, de úgy érzem ez nem elég. Anyám nem érti meg a problémám, szeret meg megtesz mindent hogy ne halljak éhen de nem tud segíteni. A húgom most rózsaszín felhő, érettségi, fősuli, de sose volt szoros kapcsolat köztünk. Barátok, barátnő nincsenek. Állások, legalábbis amik nekem megfelelne megfelelnének szinte nincsenek. Nyilván szociális fóbiáim miatt nem szívesen jelentkezem olyan helyekre ahol a “kíváló” kommunikációs készség feltétel. Manapság ez már alapkövetelmény nagyon sok helyen úgy láttam. Azért írtam ide – és elnézést ezért a nagy regényért, így is sok mindent érzek ami kimaradt – mert úgy gondoltam akik hasonló cipőben járnak mint én, jobban megértik a problémáimat mint akár a családom vagy akár más emberek akik kiegyensúlyozott életet élnek. Úgy érzem, egy olyan közösségben sokkal jobban érzem magam, akik hozzám hasonlóak, mint egy önmagától eltaszító társadalom.

Köszönöm a kedves olvasóknak a türelmet és a megértést. Üdvözlettel: ssjatys