Nálam így alakultak ki ezek a fent felsorolt tünetek:

Gyerekkorom óta állandóak voltak a vitázások a szüleim között.

Anyám mániás depressziós, emellett más mentális problémákkal küzd (gyűjtögetés, pénzköltés, mosási mánia, igénytelen életmód, zavart elmeállapot stb.) Apám öntörvényű, egoista, sokszor erőszakos, agresszív, akaratos, neurotikus, imád másokon uralkodni és lelki terrorban tartani őket, másokra erőltetni a saját akaratát, emellett ő is gyűjtöget, jellemző nála a szerabúzus (alkohol, altató és nyugtatófüggőség), szeret költekezni és általában megszokott nála (mint anyámnál) a rendetlenség, a kosz, és az állandó káosz teremtés.

A két tesómról nem akarok beszélni, de az egyik az anyámra a másik az apámra hasonlít egy kissé (legalábbis rendkívül sok negatív jellemvonást örököltek a szülőktől).

Én már úgy születtem meg, hogy a szüleim egyből külön költöztek (nem váltak el), ráadásul csináltak még két gyereket. Én meg hol itt voltam, hol ott (ismerős, nagyszülő, egyéb rokon, vagy valami vadidegen, akit a felvigyázásommal bíztak meg). Ha a szüleim együtt voltak, akkor nem volt olyan, hogy ne legyen veszekedés. Engem mindenki megverhetett, akinek a gondjaira bíztak. Volt olyan, hogy a nagynéném barátja vert össze vagy nadrágszíjjal, vagy a fejemet ütötték papuccsal, de arra is emlékszem hogy nem akartam verést kapni, ezért “nagylelkűen” kikötöztek a kerítés korlátjához, akár hosszú órákra is. Muterom természetesen mindenhez asszisztált. Sajnos ez alól apám sem volt kivétel, aki alig 4-5 éves koromban egyszer úgy összevert hogy a szó szoros értelmében összecsináltam magam.

Miután véget ért a sok gyerekkori huzavona (gyakorlatilag ez töltötte ki a gyerekkorom nagy részét) egy ideig anyámmal és a két tesómmal éltem. Mivel anyám nem tudott se nevelni se rendet tartani otthon, ezért én gyerekként eléggé elvadultam. Az iskolában állandóan probléma volt a magatartásommal, emellett nagyon rossz tanuló is voltam. Apám meg amikor egy héten egyszer vagy kétszer hazajött (mivel külön élt az anyámtól), az első dolga az volt hogy jól összeverjen az iskolai eredményeim miatt. (Volt olyan, hogy kék-zöldre verte az arcomat, az orromat meg kishíjján betörte. A “tanulás” pedig úgy működött, hogy addig verte a fejemet az asztalba, amíg nem értettem az anyagot.) Ezért én már attól gyomoridegbe kerültem, hacsak meghallottam a hangját.

Alig töltöttem be a 13-at, apám egyből magával vitt oda, ahol lakott (egy egyszobakonyhás putriba, ami egy társasházjellegű cigánysoron van). Mivel vállalkozó, ezért volt pénze arra, hogy vadidegeneket béreljen fel (magántanár címszó alatt) akik tulajdonképp arra kellettek hogy legyen mellettem valaki, mert a fateromnak „nem volt ideje velem foglalkozni”. Emellett beíratott egy olyan iskolába, ahol értelmileg sérülteket (magyarul gyogyósokat) „tanítottak”. Anyagilag nem volt problémám, mert volt mit enni. Viszont napi szinten olvasta a fejemre, hogy „mennyi pénzbe kerülök én neki”. Meghogy ilyen-olyan hülye, életképtelen senki vagyok. Emellett arra kötelezett hogy a rabszolgája legyek. Munkából hazajövet minden kínját-baját rajtam vezette le. Közben folyamatosan mosta az agyamat és manipulált: „az élet csak kínszenvedés, semmi jó benne, nekem jó dolgom van őmellette, ő mindent megtesz értem stb.” Egyfajta dependenciát alakított ki bennem az ő irányába. Ráadásul nem szólhattam neki vissza semmit, mert egyből kitett volna az utcára (egyszer meg is tette). Mivel barátaim nem voltak (a gyogyósokkal nem szívesen barátkoztam), a családom többi tagjára nem számíthattam, nem volt semmi és senki ami a pozitív irányba tereljen, a folyamatos lelki terror hatására befordult lettem, depressziós és rászoktam az alkoholra. Nem volt életcélom sem, mert nem akartam sokáig élni, csak amíg tart az „anyagi jólét” illúziója. Az egész tinikoromat ezért „egyedül” éltem le, barátok vagy bármi hasonló nélkül. Nem tudtam hogy milyen dolog szeretni valakit, mivel nekem sem mutatták meg soha. Utáltam mindenkit, de főleg saját magamat.

Aztán olyan alig huszonévesen összeismerkedtem egy lánnyal akivel egymásba szerettünk (bár részemről eleinte voltak problémák) és azt terveztük hogy összeköltözünk közös albérletbe. Neki köszönhetően tértem észhez és jöttem rá, hogy a faterom 10 éven keresztül manipulált. Amikor a faterom tudomást szerzett arról hogy el akarok költözni, mindent elkövetett hogy elüldözze mellőlem a barátnőmet mert félt attól ha elköltözök mellőle, akkor ő egyedül marad. Sajnos sikerült is neki. Emiatt teljesen összeroppantam és visszazuhantam arra szintre, ahol voltam. Visszaszoktam az alkoholra, emiatt kirúgtak a munkahelyemről is. A faterom látva a vergődésemet úgy döntött hogy „nagylelkűen” felajánlja hogy menjek a cégéhez dolgozni. Én ekkor (hülye fejjel) azt hittem hogy közös családi vállalkozást akar velem csinálni, mert esetleg így akarná jóvá tenni a bűneit. Ehelyett egy utolsó senkiházi rabszolgát csinált belőlem a cégénél akivel mindenki (még a legutolsó ember is) úgy bánthat, mint akit a másik seggéből rántottak ki, nekem pedig nem szabad egy szót se szólnom, mert egyből kirúg a munkahelyről is és otthonról is.

A legnagyobb probléma ami tetézi a dolgokat, hogy a sok negatív dolog miatt borderline zavarom alakult ki, barátaim nincsenek akiktől segítséget tudnék kérni a családom többi tagjára meg nem számíthatok, önbecsülésem pedig egy nagy nulla. A folyamatos alkoholfogyasztás miatt pedig megromlott az egészségi állapotom is (de úgy vagyok vele hogy nem érdekel, csak legyen valami, ami elviselhetőbbé teszi ezt az egészet). Ezért már ott tartok, hogy napi szinten gondolok az öngyilkosságra. Pedig nem szeretném megölni magam, csak eltűnni a családom közeléből örökre és utána normálisan élni. Csak érdekelne, hogy van még ilyen helyzetbe, ilyen mentális problémákkal esélye az embernek? Vagy inkább ne gondoljak ilyesmire?

Szakember nem segít, már próbáltam. A gyógyszer vagy a terápiás kezelések ideig-óráig működtek, de sajnos mindig sikerült visszazuhanni. Viszont olvastam az agykontrollról. Talán még azzal tudnék próbálkozni. Ha valaki tudna nekem ebben tanácsot nyújtani, annak nagyon hálás lennék!