Tehát az első eset 2000. nyarán (júliusban történt) amikoris elindultam a szép napos időben a városba szétnézni, sétálni buszzal. (egy életvidám, nyüzsgő, pörgő lány voltam, aki előtt nem volt akadály, s ha kellett km-eket gyalogoltam a hóban-fagyban) Nos felszálltam a buszra, majd rámjött a hányinger, az embereket látva összezárva a buszon,  remegtem, kipirultam, alig kaptam levegőt, s le kellett szállnom. Alig vártam, hogy kinyíljon az ajtó. Bementem az első boltba, és vettem egy ásványvizet. Nem merészkedtem tovább, gyalog hazaindultam kortyolgatva a vizemet, s arra gondoltam, hogy biztosan beteg leszek, elkaptam valami vírust, stb. De mire hazaértem és a szobámban voltam minden elmúlt, s nem lettem beteg, csupán pánik volt…amikor még nem is hallottam arról, hogy létezik egyáltalán ilyen betegség.

Ezután szinte csak otthon voltam, majd folyamatosan mindenkit taszítottam el magamtól, féltem az emberektől, barátoktól, nem jártam szórakozni, végül csak a szobámban éreztem jobban magam. Ha már valakivel beszélnem kellett azonnal jöttek a kellemetlen tünetek, a gyomrom nehéz lett, szorító érzés a torkomban, meleghullám, stb. Ezután szó szerint be kellett tuszkolni az autóba, hogy elvigyenek pszchiaterhez, aki megállapította, hogy depressziós vagyok. Akkor ezt elfogadtam diagnózisnak, hisz nem értettem ehhez, csak többet tud egy orvos, mint én. De visszagondolva szépen félrenézte a dolgokat. Iszonyat erős gyógyszerekkel tömött, antidepresszánsokkal, nyugtatókkal, amiktől a nap legnagyob részében aludtam, vagy kómásan szédelegtem a lakásban. 1 hét alatt 6 kg-ot fogytam, nem ettem, alig ittam, csak a gyógyszerek, a szobámból ki sem mozdultam, nem engedtem be senkit. Csak sírtam egész nap, egész este, majd egy éjszaka rosszul lettem, hát felhívtam az orvosomat, aki azt mondta, hogy no problem, vegyek be még egy nyugatót, és aludjak. Köszi, ezt nem várták meg a szüleim, bevittek az ügyeletre, akkor már a világomat nem tudtam. Ott megállapítottak egy 140-es pulzusszámot (a normál 60-80 között van). Egyből beküldtek a belgyógyászati klinikára, ahol EKG, gépek, különböző vizsgálatok következtek, majd végül kiderült, hogy a baj nem fizikai eredető, hanem pszichés, így átküldtek a pszichiatriai klinikára. Ott 1-2 órát beszélgettem az ügyeletes orvossal, majd megnyugodtam, visszaállt a pulzusszámom, és jobban éreztem magam, így hazamehettem.

Telt az idő, majd az antidepresszáns hatni kezdett (ezeknek a gyógyszereknek 2-3 hét kell míg kifejtik hatásukat) minek hatására túlpörögtem, nem bírtam leállni, elvesztettem az önkontrollt, szinte minden nap buli, ha nem engedtek el a szüleim akkor megszöktem, hazudozások, rászoktam a cigire, nagyban romlott a tanulmányi eredményem. Mondanom sem kell, hogy ezek után abbahagytam a gyógyszer szedését,majd kitisztultam. Nem a megfelelő gyógyszert íták ki nekem, és nem éppen a  megfelelő diagnózisra… Szerintetek?

Rövid ideig fennálló, de sűrűn ismétlődő és kiszámíthatatlanul fellépő, nagy erejű szorongásállapotok, szorongásrohamok jellemzik, gyakran tömegiszonnyal. A rettegést kísérő testi tünetek: heves szívdobogás, szédülés, hányinger, esetleg hányás, hasmenés, fulladásérzés a leggakoriabbak, továbbá remegés, fejfájás, verítékezés, gyomorgörcs. A fenyegetettség-érzés jellemző. Minden betegben – kivétel nélkül – félelem alakul ki a szorongástól, s ez már mindennapos életvitelében korlátozza. Végül – előbb vagy utóbb – megtörtté, depresszióssá válik.

Ez nem hiszti, nem kényesség vagy kényelmesség, hanem egy komoly dolog, és betegség amit napjainkban már a népesség nagy többsége talán meg is tapasztalt (ahogyan én is) esetleg szintén kezelés alatt állnak. Nagy tapintatlanság az, hogy egy “normális” ember le elmebetegez egy pánikbetegségben szenvedő személyt. Nem vasrácsos, zárt osztályos, pszichopata emberről van szó, hanem egy amúgy egészséges személyről, szóval ne vegyük már egy kalap alá a skizofrént a pánikbeteggel. Én közel 8 éve küszködök ezzel a betegségel, azóta is rendszeresen gyógyszert szedek rá és igen, bevallom, hogy pszichiaterhez járok. Több orvosnál, kórházban, klinikán, magánrendelőkben is voltam az évek alatt, de csak kísérleteztek rajtam a gyógyszerekkel, melyik válik be s melyik nem. Végül ezt meguntam, és tavaly nyáron abbahagytam a gyógyszerek szedését. Maga volt a pokol. 3 hónapig az ágyból is alig bírtam kikászálódni, és ha utcára vagy emberek közzé kellett mennem azonnal jöttek a tünetek, a rosszullét, és visszafordultam. Már akkor bepánikoltam amikor az ajtókilincset megfogtam. Sorolhatnám a sok-sok gyógyszert amiket szedettek velem a nagy tudású orvosok, de nem használtak. Míg tavaly szeptemberben egy olyan Dr.Nőhöz mentem el aki nem csupán azt nézte, hogy ez is egy szokásos depis fiatal, hanem a dolgok mélyét vizsgálta, és pontosan az én személyemre szabott gyógyszert írta fel nekem. Azóta rendszeresen szedem a pirulát ami végre valóban hat mellékhatások nelkül, és (lekopogom) azóta nem jött rám pánikroham. Azelőtt már odáig fajult a dolog, hogy egy nap többször is rosszul lettem, pl. egy üzletben, s egyből menekülőre fogtam a  dolgot, majd útközben végig egy mondat hajtott; “Csak érjek már haza!!” Amint a megszokott kis lakásomba bejutottam véget ért lassan a roham s megnyugodtam.

Nagyon nehéz így és ezzel élni, de sokan ezt nem hiszik el sajnos. Bár amíg az ember nem tapasztalja meg azt, hogy  mi játszódik le a személyben ilyenkor, s mit él át,  az addig sosem fogja megérteni. Nekem is volt olyan ismerősöm, aki lehülyézett és csak mondogatta, hogy ez nem más, mint hiszti és akarat kérdése, hogy ebből kijöjjek. Hát hogy a fenébe ne akrnék kijönni!!!! De hogyan??? Aztán ő is megtapasztalta a pánikbetegség tüneteit, és borzalmait, azóta megért és átlátja a dolgokat. A legrosszabb az, hogy nem tudhatod mikor csap le rád, mikor s hol leszel rosszul, ami megfelelő kezelés nélkül valóban addig fajulhat, hogy a nap 24 óráját a lakásban a 4 fal között töltöd egyedül.

De fokuszáljunk az öngyilkosságra és annak gondolatára. Vannak azok az emberek akik elítélik ezt a dolgot, és azt mondják erre, hogy gyenge vagy baszd meg! Nos az ilyen ember vagy nem volt még rohadtul maga alatt, kilátástalan helyzetben, vagy nem érti nem fogja fel ezt a dolgot, vagy egyszerűen csak nincs ehhez intelligenciája, csak ítélkezik és löki a dumát. Azt mondják gyenge vagy? Akkor leszel erős ha talpra állsz és éled az életed? Nos ez is egy felfogás. Viszont én azt mondom, hogy igenis kurva sok erő kell ahhoz, hogy megtedd! Hogy a pengét fogd a kezedben és végighúzd jó mélyen. Ez gyenge dolog? Ez egy önálló döntés amit meghozol, amihez senkinek semmi köze, sem joga, hogy beleszóljon,nemhogy ítélkezzen! És te döntöd el, hogy milyen halálnemet választassz! Amikor egy szar lúzer vagy, és túléled ott marad a nyoma a csuklódon, stb… persze észreveszik és vagy ejtenek egy buzi megjegyzést vagy intelligensen “nem veszik észre”. Jönnek a kérdések: Mit csináltál magaddal? Miért? Megérte? És a többi paraszt kérdés… Erre csak azt tudom mondani, hogy egy pancser öngyilkos vagyok, azóta is kurva szar az élet, mert nem sikerült!