Az én gyerekkorom sem felhőtlen, a szüleim nem jöttek ki jól, sokat veszekedtek,  nagyon sok probléma volt. De én úgy érzem próbálok, próbáltam édesanyám és édesapám hibájából okulni, tanulni. Élettársi kapcsolatban élek hat éve, édesanyámtól 21 évesen költöztem el, édesapám két évvel előtte halt meg tüdőembóliában, nagyon szerettem csakúgy mint édesanyámat. Van egy hugom, aki még otthon él. Saját gyermekem még nincs. Nekem is van rengeteg csalódás az életemben, ezeket úgy próbáltam, próbálom feldolgozni hogy tanultam belőlük.

Voltaképp tavaly májusban kezdődött minden, akut és átmeneti pszichotikus zavarral tartottak benn a kórházban, magamtól mentem be, saját akaratomból. Előtte nem aludtam napokig, majdnem egy hétig, semmilyen komoly lelki bajom nem volt, egyszerűen csak dolgoztam napközben, (közben sajna ittam a sok kávét, energia italt) éjjel pedig nekiláttam reggelig itthol a számítógépen dolgozni. Amikor meg tudtam volna pihenni, agyaltam hogy mit hogy kellene megoldani. Aztán akkor pénteken már olyan volt mintha a tv-ben rólam beszélnének, követnének az utcán, megfigyelnének, tévképzeteim voltak. Különböző dolgokra másként reagáltam mint egyébként tettem volna. Nem igazán értem a dolgokat, bementem következő hét hétfőn, azonnal benntartottak. Napokig csak aludtam, de mikor felébredtem, már nem voltam pszichotikus, 6 hétig voltam benn. Voltak a kórházban hangulatingadozásaim, amit a doktornőm le is írt, de nagyon rossz volt benn bizonyos okok miatt. Nem szeretnék senkit megbántani, nem áll szándékomban, nagyon sajnálom akik ilyen állapotban vannak, de a sok beteg társam miatt is rosszul éreztem magam, próbáltam nekik segíteni, de sajnos legtöbbször teljesen magukba voltak roskadva, nagyon rosszul érintett hogy ennyire nincsennek jól. Nagyon szerettem volna segíteni nekik, de legtöbbször nem tudtam. Mindent megtettem, rengeteg időm volt rá. Teadélutánt csináltam, ahol próbáltam mindenkinek egy kis örömöt okozni, sétálni hívtam őket, beszélgetni próbáltam velük, meghallgattam őket stb. Kicsit szerintem furcsának tekintettek engem vagy nem is tudom. De azért örömöt okozott ha nagy ritkán esetleg valakit hallottam szívből nevetni, mosolyogni vagy bement látogatóba az, akit nagyon vártak, szerettek. De sajnos ez nem általános, tudnék még mesélni de szerintem ennyi most elég is. Reggelente például segítettem a takarítónőknek a munkájukban, néha az ápolónőknek is. Mint már írtam, volt bőven szabad időm a foglakozások mellett is. Nálam bipoláris  affektív zavart állapítottak meg, kevert tünetekkel. A diagnózis felállításakor nem szedtem gyógyszert, amit eltitkoltam, és nem tagadom, tényleg szarul voltam, de csak míg a kórházban tartózkodtam. Mindenki körülöttem aki ismert a gyógyszer elhagyására buzdított, mivel egyiktől rosszabbul voltam mint a másiktól, a mellékhatások miatt és ez mindenkit zavart. Aztán mikor egyik napról a másikra abbahagytam a szedését, semmi bajom nem volt utánna, olyan vagyok mint voltam. Féltem és félek rendesen, az azért nem természetes hogy valaki ilyen állapotba került. Július eleje óta semmilyen gyógyszert nem szedek, nincsennek komoly alvási problémáim, semmilyen pszichés tünetem nincs saját magam és mások szerint sem. (mert szerintem ha valamit én nem veszek esetleg észre, azt a rokonok, barátok csak észrevennék, ki más ha nem ők) Viszont a zárójelentésem megkapása után óta nem mentem vissza egyáltalán. Azt írták július utolsó napjaiban a papíromra hogy sokkal jobban vagyok, adaptáción voltam négy hétig, nem mondtam, de akkor már gyógyszert sem szedtem és megkaptam a zárót. Utánna szóltam hogy köszönöm a zárót, de nem szedek gyógyszert, megharagudtak és közölték velem (szinte ordítva) hogy skizofréniát akartak ráírni a papíromra, de maradtak a bipoláris affektív zavarnál mert pszichotikus tünetek után depressziós fázis jött és azzal is elkezdtek fenyegetni hogy kezd felbomlani az agyam, két héten belül megint akuton leszek. Hazajöttem. De nem így volt, amit az orvosok mondtak, azóta is jól vagyok. Érzésem szerint maga a kórház miatt lettem lehangolt, erőt vesztett. A gyógyszerektől egy teljesen más dimenzióban voltam, pánikrohamokat kaptam, nem tudtam koncentrálni, itthon helyt állni, dolgozni,  értelmesen beszélgetni mert például teljesen belassultam, nem bírtam gondolkodni rendesen, olyan voltam mint egy élő halott mindenki szerint, és még nagyon durva dolgok is voltak stb. Féltem, nem értettem dolgokat. Azóta semmi tünetem nincs, itt a neten töltöttem ki depresszió teszteket, figyelem magam, stb. De semmi. Szeretek eljárni, szórakozni, élni, bulizni, nevetni, dolgozni, beszélgetni, kirándulni, stb. Utánna olvastam, de nem vagyok azóta sem “felpörögve”, nem vagyok súlyos depressziós, mániás fásisban sem vagyok, semmi ilyesmi. Van rengeteg gondom, kinek nincsennek a mostani világban, de most nem úgy próbálom őket megoldani mint múlt év májusban.  De akkor sem értem az egészet. Az viszont biztos, hogy nem szedek addig gyógyszert míg nem érzem úgy, mások nem látnak rajtam vagy vesznek észre valamit, ami nem jó. Másnak nem mernék ilyet tanácsolni, pláne nem azt hogy hagyja hirtelen abba a gyógyszerét. Tudom, vissza kellene mennem, de ha megmondom hogy semmi bajom, ugyebár mind a két beteggségnél nincs betegségtudat, félek hogy nem hinnék el. Mondtam a hugomnak, élettársamnak hogy kísérjenek el, de azt mondták hogy szívesen de minek, semmi bajom, nem tarthatnak benn. de viszont csak félek a pszichiáterektől, pláne hogy olvasgattam sok mindenkit, bár okkal, de benn tartottak. Én egy percre sem akarok visszamenni a kórházba. Most nem tudom mit csináljak. Azóta mindig figyelek hogy jól aludjak, de ha esetleg nem alszom rendesen, visszatérhet a betegség? Vagy egyáltalán mi lehetett a bajom? A doktorok úgy vettem észre nem is igazán foglalkoztak velem, csak a gyógyszekkel. Mit tanácsoltok, aki ilyen betegségekkel küzd mik a tapasztalatai?