Ami közös mindegyikben: vidéki város, fogadott, gyakorlott orvos, kedves, segítőkész szülésznők, túlhordás, nagy gyerekek. Az orvosi gyakorlat szerint a 41. hét után már mindenképp megindítják a szülést. Ez történt velem már az első szülésnél. Oxitocinos, számomra kimerítő szülés volt. Nehezen tágultam, a babóca pedig nem is illeszkedett rendesen be a szülőcsatornába. Rendre visszacsúszott, és az orvosomnak döntenie kellett: császármetszés vagy vákuum. Az utóbbit választotta. Egy fájás alatt helyezte fel a “szerkezetet”, majd sikeresen meg is született a kislányom 4150 grammal. Nem tudtam, de ezután következett a neheze. Nemcsak kívül kellett vágni, de belül is annyira felrepedtem, hogy egy kábító injekció után vittek összevarrni. Sok vért vesztettem, amit aztán pótolni kellett. A felépülésem sok hónapot igénybe vett, s az az igazság sokszor feltettem a kérdést magamban: helyesen döntött-e az orvosom.

Nagyon féltem a második szülés előtt, de a túlhordást és az oxitocint leszámítva minden másképp alakult. Sokkal gyorsabban, komplikációk nélkül 4350 grammal született meg a második lányom. Még a gátmetszés is pusztán két kisebb vágást jelentett. Ekkor már választ tudtam adni a kérdésemre: jól döntött az orvosom, hogy nem a császármetszést választotta.

Harmadik lányomat szintén túlhordtam, de nála már beindultak természetesen a fájások, rövidebb ideig tartott a vajúdás, s ő született a legkisebb súllyal: 4000 grammal. Oxitocinnal szülni mindenképp fájdalmasabb. Lehet gyorsabb, de két fájás közt semmi szusszanásra nincs idő.Nagyon örültem, hogy a harmadik terhességnél “élvezhettem” a természetesen kialakult fájásokat, bár a végén itt is adott az orvosom oxitocint. Én az első szülés után is megmaradtam az orvosomnál. Bár az élmény kettős volt – sok fájdalom és öröm a kisbabám miatt – a szakértelmét mégis láttam. A legvégsőkig kész volt várni a császármetszéssel, ami szerintem helyes döntés volt.