A suliba megint katasztrófa…másodjára próbáltam a 10.et és bírtam is egy darabig…tiszta 5ös tanuló vagyok/voltam és most mehetnék osztályozóra de nem megyek. mert úgy döntöttem nem megyek el és kihagyok még egy évet. Az sem biztos hogy egy hét múlva még élni fogok. Az lenne a legjobb,én már teljesen elvesztettem önmagam. Ha a 4 évvel ez előtti énem ezt látná..Sírva fakadna,és könyörögne hogy ne tegyem ezt vele…

Nem bírom továább..

Olyan mintha a nulláról kezdenék…és nem csak olyan valójában onnan is kezdem.

Újra kell tanulnom mindent. Újra kell tanulnom tanulni,beszélni, beilleszkedni, beszélgetni, NEVETNI, és legfőképpen újra meg kell ismernem magam. Mert ami lettem az nem Én vagyok, de valamiért el kellett veszítenem magam és egy másik útra tévedni.

Sokat gondolkozom még mindig a történteken, de főleg azon, hogy Én soha nem fogom tudni gyűlölni,megvetni,vagy csak szimplán haragudni rájok ( pl arra a bizonyos fiúra, vagy arra aki agyonvert), Mindig önmagam iránt fogom fordítani ezt a dühöt.

1 év után újra megvágtam magam…és elborzadtam,Csalódtam! Nagyon nagyot csalódtam. Magamban. Összezuhantam. Elvesztettem a tartásomat. És megingott a hitem. Leszartam mindent, nem érdekelt semmi. Úgy gondoltam ha eddig nem sikerült ezután miért sikerülne? Végülis ezzel még mindig egyetértek és nem hiszek benne teljesen. De miért ne ahatnék egy esélyt magamnak? Egy esélyt a boldogságra? …

Újra elkezdtem futni,írni (verseket), és néha már tiszta szívből tudok nevetni is .

Tudoom,hogy nagyon nehéz lesz és sokszor elfogok veszni ebbe a rengetegbe de hiszek benne hogy aztán megtalálom a kivezető utat és tudok tovább lépni.

Ha valaki szeretne beszélgetni akkor szívesen várom a levelét!

Sok boldogságot mindenkinek! Legyen Szép napod! köszi hogy elolvastad!

És persze tudom,hogy mindenki csak segíteni akar,csak annyira sok kérdésem lenne amikre nem kaphatok választ. És sok mindent nem értek mai napig. Én tényleg ezt érdemlem? Tényleg ennyire szörnyű ember vagyok,hogy nem érdemlem meg a NORMÁLIS problémákat ??

Úgy hiányzik a suli,az hogy az legyen a legnagyobb problémám hogy nem csináltam házit,hogy nem tanultam egy szót sem a dolgozatra vagy csak szimplán az hogy a fél órás házit az 5 perces szünetben másoljam le ( de nem ez a lényeg) vagy hogy túl későn feküdtem le és hulla vagyok másnap,vagy elaludtam!  …… Nem pedig az,hogy üvöltsek magammal hogy Tedd már le azt a kurvaa pengét!!…vagy Kelj már föl legalább 5 percre és menj ki a sötét szobádból! …. vagy csak szimplán azt magyarázni magadnak hogy Nem vagy rossz ember és nem kívánhatod a saját halálodat! ….

Sokszor elgondolkozom azon,hogy vajon Anya hogy éli meg azt hogy én eltűntem? hogy milyen lehet neki az hogy az egyik gyereke már “nem él” … Persze mostanába inkább magamba folyton a kitöréseimet hogy ők ne aggódjanak stb…

Sokszor mondták nekem hogy majd megkapja a méltó büntetését az aki ezt tette (de nem foghatom rá) és mindig azt mondtam hogy igen majd egyszer tényleg elnyeri a büntetését.De már nem ezt mondom…Miért van az,hogy Ő tette azt amit tett amihez nem lett volna joga,amit nem szabadott volna megtennie és mégis megtette. És MÉGIS Ő AZ AKI BOLDOGAN GONDTALANUL (meert biztosra tudom már amennyire lehet) élhet ….ÉLHET…ÉLHET…ÉLHET…. és képes a szemembe mosolyogni amikor összefutunk az utcán.  Azt szeretném ha bűnhódne ha látnám hogy szenved…De nem,nem bírnám nézni….mert én ilyen vagyok…ééés mégis ezt érdemeltem!

Én…tudom,hogy nem lesz már semmi olyan mint amilyen volt/mint amilyennek szeretném hogy legyen! Csak szeretnék beszélgetni valakivel aki hasonlóan érez…Érezni hogy nem vagyok egyedül..:/

Köszönöm hogy “meghallgattatok”,legalább Ti!

Nyugodtan írjatok e-mailt BÁRKI tényleg szivesen beszélgetnék bárkivel :!

my_secrets@citromail.hu

16L

[...] Általános iskola 4.osztály…tél volt,én pedig boldogan játszottam az iskolában! Hógolyóztunk, egy csúszdán voltunk a barátokkal. Én véletlenül eltaláltam egy 8.os lányt…és…ő brutálisan megvert…2hónapig kórházban voltam..Onnantól kezdve anyáék azt mondták megváltoztam. Csendesebb, visszahúzódóbb lettem, amit már nem is bánok. Ezt kihevertem, de mai napig él bennem a félelem az iránt a személy iránt aki azt tette…Mert ő indította el a lavinát…Szerencsére sok barátom volt és segítettek mindenben így még évet sem kellett ismételnem, és ott voltak mellettem. Feldolgoztam,és újra tudtam bízni az emberekben és nem voltam már bizalmatlan, szótlan. Kinyíltam, életvidám, boldog, egészséges gyerek voltam. Jól tanultam és mindig volt sikerélményem, ez nekem sokat jelentett, mert az tartottam szem előtt, hogy legalább ennyivel viszonozzam édesanyámnak a sok segítséget…

[...] 6.osztályban elérkezett az első szerelem az életemben. Tiltott kapcsolat volt eleinte. Anyáék ellenezték maximálisan ( ma már meg is értem őket ). Egy olyan fiúba szerettem bele aki 6.os volt és 17 éves…nem volt egy kulturált srác…de talán az ellenzés hatására még jobban bele estem. 1 utcányira lakik tőlünk és a tesóink csoporttársak voltak, így minden délután ott voltak nálunk és mi egyre többet beszélgettünk…fél év után összejöttünk..Eleinte titokban aztán már anyáék is elfogadták. Hihetetlenül más volt mint amit mutatott. Kedves volt, amikor mandulaműtétem volt végig ott volt, segített anyáéknak mindenben. Szinte az egész nyarat együtt töltöttük, ugyebár nem is laktunk messze. A mennyekben éreztem magam…[...] 1 éve voltunk már együtt amikor egyre gyakrabban hozta fel a “szex” témát…de én mindig is elég konzervatív lány voltam nem éreztem úgy,hogy vele kellene az nagy “elsőt” megejtenem (dolgozott rendesen aztán elbulizta egyáltalán nem hiszem hogy hűséges volt…sokszor segg részeg volt,és amugy is nagyon csajozós volt mindig csak hát én szerelmes fejjel nem tudtam reálisan látni)…Aztán egy éjszaka náluk voltunk,nagyon aranyos és feltűnően tenyérbe mászó volt..aztán egyszercsak egy csomag óvszert mutatott nekem…(és most amikor ezt írom még mindig kitör belőlem a sírás ) és megmondtam neki hogy nem akarom még stb és összevesztünk, haza akartam menni…de csak a kinti lépcsőig jutottam…és ott leszorított…megerőszakolt..nem mertem kiáltani mert tudtam hogy az anyja meghallaná és felébredne meglátná mi van itt … + a torkom szorította…:S Kirohantam a kapujukon de nem volt bennem erő és összerogytam és ott sírtam, zokogtam. Visszavitt a lépcsőre és mintha mi sem történt volna…(O.o) és azt mondogatta hogy “na majd a következő jobb lessz” amikor már nem bírtam csendben üvölteni, elrohantam haza…Valami módon talán a sokk miatt és a kimerültség miatt azonnal elaludtam..Azután nem beszéltem róla SENKINEK, még magamban sem mertem megejteni egy emlékezést…

[...] Eltelt majdnem pontosan egy év, és a Pszihiátrián találom magam…már egy hónapja vagyok ott de még mindig semmi előrejutás…egyik nap ugyanazt éltem át álmomban mint akkor azon az estén. Másnap elmondtam legjobb barátnőmnek a történteket, akkor először beszéltem róla. Azonnal mondta, hogy mondjam el az orvosoknak mert csak akkor tudnak segíteni. Elmondtam, de ezzel nem foglalkoztak, csak az érdekelte őket, hogy lebeszéljenek az öngyilkosságról…(2012,augusztus,szeptember,október fele)

és most itt vagyok..a sulit nem bírtam, ez az év kimarad…(a teljesítményem a legfontosabb–>ennek annyi) , magamat okolom mindenért!! Nyugtatókon és antidepresszánsokon élek…Kifelé mindig azt mutatom hogy jól vagyok,semmi gond nincsen, ha valaki szomorú én sohasem hagyom ott, ha a legnagyobb ellenségem lenne bajban, akkor is ott állnék mellette és segítenék neki. Ez az  én vesztem…És ezért sem értem hogy mivel érdemeltem ezt ki? Nem nagyzolni akarok de soha nem hagytam cserben senkit..aki annak idején szarban hagyott még annak is örömmel segítek, ha bármi baja van!! :! Nem értem

Bocsánat,hogy ilyen hosszú lett..Aki végig olvasta annak nagyon szépen köszönöm! Aki szeretne, nyugodtan írjon, bárkivel szívesen beszélgetnék! Sziasztok!