Na jó, van ebben egy nagy adag csúnya önsajnálat is, de hát ki a fene sajnáljon engem, ha nem én? Rajtam kívűl senki nem fog. Igazából nem is sajnálatra lenne szükségem, mert azzal nem sokra megyek, hanem valami változásra.

Úgy élem a szegényes életemet, hogy minden nap fel vagyok készülve arra, hogy nem történik semmi. És ez a semmi, tényleg masszívan a lehető legnagyobb SEMMI. Az életemhez, a napjaimhoz órát lehetne állítani. Minden nap, minden percében ugyanaz a monoton történés. A napjaimat a kisbolt és a lakás között ingázva élem. Néha Örs, aztán ennyi. Nem beszélek senkivel, kivéve az eladóval, aki a felvágottat adja. Nincsenek barátaim, akik voltak, azok is elmaradtak. Miattam, mert érdek barátságokra, képmutatásra nincs szükségem. A családom? Kész katasztrófa…, örökké csak széthúzott. Én soha nem voltam még nyaralni, kirándulni, shoppingolni, házibuliba, vidámparkba, piknikezni, szilveszterezni, vendégségben, külföldön; a Balatonon 37 év alatt 5X, legutóbb tavaj.

Gyesen vagyok, tehát a lehetőségeim elég behatároltak, nem mozoghatok úgy, ahogy nekem teszene, mert a kicsinek napirendje van, és mégis csak Ő az első, nem az én “piszlicsáré” igényeim. Már, ha az embernek lehetnek igényei ilyen anyagi körülmények között…  Mert nekem egyszerűen semmire sem futja. Nem, hogy luxus cikkekere, hanem eurósra sem. Ami van, azt hétről hétre, napról napra beosztom a konyhára. Minden forint oda megy el, tényleg minden! (albérlet és rezsi kifizetése után) Pedig nem eszünk minden nap húst, marhát, halat, gyümölcsöt egyáltalán nem, miből is?! Egy pár cipőm van (az is kb. 3 éves) és 3 db nadrágom. Nem  kozmetikára, fodrászra vágyom, megoldom magam, bár nőből vagyok, az is jól esne néha napján. De egy turkáló, Háda vagy könyörgöm, a Kínai piac…!!! De ezek is csak másodlagos anyagi dolgok.

Egész nap egyedül, egész nap magányosan…, persze azt mondhatjátok, hogy nem vagyok egyedül, hiszen ott van velem a gyermekem, de őszintén: milyen lelki mélységeket lehet megosztani egy kétévessel? A két nagyobbik gyermekem délután bevonul a szobájába netezni, tv-t nézni, elvannak a maguk kis világában. Én meg alig várom, hogy este 7 és 10 között hazaérjen a párom. Persze olyankor már hulla fáradt,  csak a vacsora, fürdés, és a pihenés érdekli. Hétvégente ki sem akar mozdulni a lakásból, elég neki a trappolás hétközben. Nekem viszont nincsen hétvégém, szabadnapom, nekem akkor is a házimunka és a főzés van. Nem is érti , hogy valójában mi zajlik bennem, hogy mennyire bele vagyok fásulva a mindennapokba. A minap ugyan megkérdezte, miért vagyok szomorú, de mikor elmondtam neki, mennyire magányos vagyok, azzal jött, hogy jó, akkor Ő itthon marad velem, hogy ne legyek egyedül, aztán majd ölelgetjük egymást az üres hűtő elött. Nem érti, hogy neki mennyivel másabb, még ha minden nap fizikai munkát is végez, 6-kor kel és 10-12 órát lehúz, de 2-3 naponta máshol dolgozik, mindig más emberekkel találkozik, (volt, hogy ismert emberrel is) van, hogy vidékezik is, a munkatársaival jól kijön, gyakran nevetnek együtt akár munka közben is. Mikor ezeket elmeséli, nekem csak facsarog a szívem. Nem irigykedem, csak olyan jó lenne, ha velem is történne valami. Azt mondja, miért nem megyek el sétálni, csavarogni.. Minek? Kivel? Egyedül? Néha-néha jó egyedül is sétálni egyet,  de örökké? Abban mi az élvezetes? A jó dolgokat nem lehet egyedül átélni, azt meg kell osztani, akkor az igazi. Néha-néha azt is meg lehet csinálni, hogy az ember csak nézegelődik, nem vesz semmit, (még azt sem, ami kellene) de örökké…? Az csak szemfényvesztés.  Azért saját magamat csak nem csapom be. Már gondoltam rá, hogy beadom a kicsit bölcsibe, és keresek valami munkát. De a szívem nem visz rá, hogy a legkissebbet passzoljam le az önös érdekeim miatt.

Áh, olyan búval b@szott vagyok, hogy nem kívánnám magam senkinek sem.  :(

Pár napja regisztráltam a közösségbe és eddig csak a Ti történeteiteket olvasgattam…

A sajátomat azért írom meg, mert NAGYON szükségem lenne  segítségre, valamilyen pozitív visszajelzésre. Bevallom, többször jártam már kezelésrre, de 1-2 hét után mindig abba hagytam, mert számomra az nem kielégítő, hogy kötött keretek között, kötött időbeosztásban beszélgessek egy vadidegennel, akinek tulajdonképpen a “dolga” az, hogy engem meghallgasson, de valószínűleg, mint ember, nem érdeklem.

Valószínüleg hosszú lessz, de muszáj kiírnom magamból. Egyszerüen felemészt az értéktelenség érzése. Világ életemben az örök sokadik voltam, még a saját szüleim számára is. Saját szememben egy fabatkát sem érek, értékelhetetlen vagyok, elveszett és elesett, bárkivel jól pótolható és szerintem senki sem sírna utánnam sokáig, ha egyszer csak eltünnék a Föld színéről. Mondom ezt úgy, hogy van 3 gyermekem, 16,11 és 2 évesek. A pici szerintem hamar el is felejtene, ,és a nagyok sem szenvednének sokáig, mert nem tudok jó anyjuk lenni. Senki sem tanította, hogyan kell jó anyának lenni. Persze nem azt viszem tovább, amit otthon láttam, lesülne a képemről a bőr, ha úgy viselkednék, mint anno a szüleim velem, de így sem vagyok jobb, mert képtelen vagyok következetes lenni velük, nem tudom megadni, amire szükségük van, és képtelen vagyok foglalkozni velük az őket megillető módon. Nem tudom, hogyan kell…

Szóval úgy 5 éve kezdett elhatalmasodni rajtam a depresszió. Utólag vissza gondolva, már elötte sem voltak rendben velem a dolgok, de addig nem figyeltem a jelekre. Ma már tudom, hogy minden a gyerek koromra vezethető vissza.  Szüleim alkoholisták voltak. Mindketten. K.b. 10 éves koromig a nagyszüleimmel éltünk együtt, nagyim sokat vigyázott rám, ezért nem volt annyira megrázó, ha anyu kimaradt éjszakára, hacsak nagyapám is épp nem agresszív részegen jött haza, mert akkor az éjszaka közepén kirángatta a nagyit az ágyból, hogy elverje, vagy a tél közöpén kitördelte az ablakokat.

Aztán 3.-as koromban elköltöztünk, és onnantól voltam nagyon sokat egyedül, gyakran éjszakánként is. Volt, ,hogy iskola után a fél várost átbuszoztam azért, hogy a szüleimet megtaláljam a törzshelyükön, aztán meg 10-11-ig ott ültem mellettük a füstös kocsmában, kérlelve anyámat, hogy menjünk haza. Másnap meg mentem iskolába. Ha keresni nem volt kedvem őket, akkor előfordult, hogy egész éjjel tv-t néztem, éhesen feküdtem le, vagy a szomszéd fiú {az osztálytársam} anyukája adott vacsorát nekem, és jött át hozzánk, hogy velem maradjon míg elalszom, mert egyedűl féltem. Ám amikor a szüleim valamikor hajnalban végre haza értek, akkor sem lehettem nyugodt, mert ami egész éjjel működött náluk, az hazatérve már nem,  apám gyakran megverte anyámat, üvöltözött, stb. Mondanom sem kell, hogy mindeközben súlyos szegénységben éltünk, voltak napok,hetek, mikor csak zsíros kenyérre tellett, mikor nem tudtam mit vinni a suliba enni, és kirándulásra is vajas kenyérrel indultam el, mert anyám elfelejteet nekem csomagolni.

Úgy 13 lehettem, amikor anyám abbahagyta apám “követését” és letette a poharat. Ő azt mondta, úgy próbálta megőrizni a házastársi békét, hogy inkább vele tartott az éjszakába, ám rájött, hogy hosszú távon már ez sem segít és közben Ő is súlyos depresszióval küzdött. 16 voltam, mikor elváltak, de még egy évig egy fedél alatt éltünk. Akkor pattant el nálam a húr, amikor apám a szemem láttára próbálta megfojtani anyámat, és amikor én a védelmére keltem, ellenem is megfordult. Addig sohasem bántott, és ezt már nem viseltem el, hogy most már engem is meg akar ütni.

Egy szobás, komfort nélküli albérletet sikerült anyámnak találnia, és még kb 1 hónapig kályhánk sem volt, decemberben.  Teljesen felöltözve, dunyha alatt aludtunk, a kismadaram meg is fagyott egy éjszaka.

A folytatás tömören annyi, ,hogy aztán anyám megismerkedett valakivel, aki hozzánk költözött,  de róla is kiderült, hogy alkoholista, emiatt gyakran én mentem az utcára éjszakánként bolyongani, vagy apámhoz mentem aludni, pihenni. És anyám sohasem jött utánnam, nem is tudta merre nem jártam, mi nem történt velem. Miután, nagy nehezen kiraktuk az életünkből az illetőt, elköltöztünk vidékre anyám testvére fogadott be minket, de any is mét megismerkedett valakivel, aki úgyszintén szerette a jó bort, annyiban volt más, hogy senkit sem bántott. Anya aztán gyakran napokra, hetekre eltünt, nála aludt. Én meg egyedül maradtam17 évesen ismét. Minden reggel 30 km-ről buszoztam be az iskolába.

18 voltam, mikor megismertem a 2 nagy gyerekem apját. Akji csak ismerte, óvva intett tőle, de én akkor már annyira akartam tartozni valakihez, hogy nem érdekelt senki szava. Fél év múlva beköltöztünk a városba, albérletbe, és ekkor kisderült, hogy okkal óvtak volna. Az én párom megismerkedett apámmal, és attól fogva szülve-főve együtt ittak, pénzt nem hozott haza, éjszakákat kimaradt, stb., stb. Végül az történt, hogy az iskola helyett, ahova felvettek, dolgozni mentem, hogy ki ne rakjanak az albérletből.

Mindennek ellenére 12,5 évet lehúztunk együtt, született egy fiúnk és egy lánykánk. Végig ivott, engem soha sem vitt sehova, nélkülem ünnepelt szülinapot, évfordulót, bármit; gyakran megalázó dolgokra voltam kénytelen, amikor úgy jött haza, hogy nem tudta kontrollálni a testét, értsd ezen a hányást, bevizelést, meg ennél durvább dolgokat is. Mégis Ő hagyott el egy futó kaland miatt.

Eztán volt számos ismeretségem, amelyekben rendrre megégettem magam, és nem vettek komolyan, vagy csak pótlék voltam, és volt két 1,5 éves kapcsolatom is. Az elsőben a család cselédnek tartott, ,és minden jó volt, amíg az akkori párom be nem jelentett, hogy elvenne feleségül. A család ennek már nem örült, teljes közöny fogadta a bejelentést.És a “párom” nem állt ki értem! Ekkor nyílt fel a szemem…, addig szívesen segítettem bármiben, bármikor, kapáltam, szőlőt szedtem, főztem, vasaltam ha kellett. De ezek után…???  Pedig még a gyerekük életét is nekem köszönhetik, mert én vettem észre, hogy valami baj van vele, én érőltettem, menjen orvoshoz, am után kiderült, hogy here rákja van. becsületből nem hagytam el, mellette maradtam, ápoltam, elviseltem, míg felgyógyult, Kemó, gyógyszerezés, stb, de szerencsére gyorsan ment.

2010-ben ismertem meg a harmadik gyermekem apját az interneten. Annyira szépen alakult minden…, annyira kedves, megbízható, igazi gondoskodó férfiként mutatkozott be nekem. Udvarolt, jött, elkényeztetett, gyermeket akart tőlem…, Hamar össze is költöztünk, otthagytam mindent, felköltöztem vele a fővárosba, vittem a gyermekemet, minden szépen indult. Ha tudtam volna, hogy a hátam mögött más nőkkel is ugyan olyan kedves, gondoskodó, kényeztető!!! Mire ez kiderült, már terhes voltam…  Miért nem hagytam el? Megígérte, hogy minden rendbe jön, elköltöztünk haza, ahol én laktam, mindent újra kezdünk, stb, stb. Bízni, hinni akartam neki, apát akartam a fiamnak. Hamarosan Németországban kapott munkát… :/  Gondolhatjátok, hogy folytatta mindazt, amit addig is csinált a hátam mögött, csak én ezt utólag tudtam meg. 2 e-mail cím, 2 msn, 2 Yahoo… Sem pénzt nem küldött, mert ott mindent magára költött, sem nem hívott, mert amit a telefonjára töltöttem, azt mással beszélte le. Közben én kétszer kerültem kórházba a terhességem alatt. A kicsi is 5 héttel előbb jött, és Ő még csak haza sem jött a születésére, pedig jöhetett volna, pénzt szedtek össze neki a munkatársai, hogy ne üres kézzel jöjjön haza, de inkább házimozit vett belőle. 6 hetes volt a kicsi, mikor elöször látta.

2011 december 17. volt, amikor az idegeim olyan szinten felmondták a szolgálatot, hogy begyógyszereztem magam. Akkorra már annyira padlón voltam érzelmileg, idegileg, hogy nem bírtam tovább. Egy szombat reggel úgy keltem,  hogy 4 Rivotrillal indítottam. Véget akartam vetni a szenvedésnek, a bánatnak, a kínlódásnak.., módszeresen kerestem fel a gyógyszeres fiókot, de olyan idegi állapotban voltam, hogy a nyugtatók egyszerüen nem hatottak!!! Egész estig több, mint 40 szemet bevettem, utóljára már tizesével. És emmi hatása nem volt! .Anyám, aki mindvégig évekig velem élt, mit sem vett észre az egészből, mert az internet elött küldözgette a képeket egy közösségi oldalon, ez tette ki a minden napjait. Én eközben mostam főztem, takarítottam, elláttam a 3 gyermekemet. Este lefürödtem és aludni készültem, és ekkor vette észre anyám, az utolsó pillanatban, hogy baj van. Mentőt hívott. Inentől teljes filmszakadás , nem emlékszem semmire másnap reggelig. A bpáro ekkor pesten dolgozott, és persze nem “tudott” hazajönni. Egy hétig voltam a pszihiátrián, majd még egy ideig jártam csoport terápiára, aztán abba hagytam. December 19.én a párom hazajött össze csomagolni, elhagyott. Soha egyszer sem kérdezte, mi történt, hogy lehettem képes rá, miért tettem? Azóta nem láttam, ennek 2 éve. A kisfiát nem támogatja, nem is érdeklődik, megszünt létezni, még a végrehajtó sem talája.

Másfél éve élek a jelenlegi párommal, aki az első évfordulónkon eljegyzet. Jó ember, imádom, Ő az életem!!! Soha senki iránt nem éreztem azt a szerelmet, mint iránta! Hiszem, hogy Őt azért küldte a sors, hogy megmentsen, hogy az őrangyalom legyen. Egy hibája van, hogy nagyon szókimondó, ha jót is akar, nem mindig találja el a megfelelő módot, hogy elmondja, és ezzel az én törékeny lelekemet gyakran megbántja a tudtán kivül. A gyerekekkel következetes, néha túl szigorú is, ám ennek ellenére szeretik Őt, a kicsi pedig apjának tekinti.Nagyon nehéz hónapok vannak mögöttünk, munkanélküliség, adósság, stb, de kiálltuk! Elköltöztünk, van munkája, végre úgy tűnik sínen van az életem, az életünk…

De én mindennek ellenére maradtam az,. aki voltam. Nem tudok talpra állni, képtelen vagyok rá! Annyiszor sikerült, annyiszor felálltam, túltettem magam a mélyponton, de már nem megy… Mióta megtettem azt a majdnem végzetes lépést, azóta nem vagyok önmagam. Tönkre tett az élet, a rengeteg szenvedés, hiszem, hogy ezt a Élet nevű dolgot nem nekem találták ki. Mire is? Hogy szenvedjek? Ezért nem érdemes élni!!! Én sohasem jártam, sehol gyerekként, nem jártam buliba tiniként, nekem sohasem volt életem, nincsenek élményeim, nincsenek barátaim. Én nem néztem filmeket, nem jártam soha shoppingolni, már úgy érzem, nem is érdemelnék ilyen dolgokat. Hisz soha az életben nem érdemeltem semmit. Még a szexet sem tudom maradéktalanúl élvezni, mert kicsi lány koromban a “kedves” idős szomszéd bácsi többször is hozzám nyúlt. Ez is utólag derült ki, mert én nem tudtam hogy azt NEM SZABADOTT VOLNA!!!

Nem tudok önmagamhoz vissza találni, de egyáltalán azt sem tudom, hogy ki vagyok én? Már semminek sem tudok örülni, semmi sem érint meg, nincs egyéb boldogságom, csak ha párom magához ölel, ha a gyermekem rám mosolyog, de mi lesz velem, ha egy nap így sem bírom tovább? Nem, mi lessz velük?

Sajnos a párom nem hisz a depresszióban, neki szerencsére nincsenek ilyen tapasztalatai a saját életéből. Nem tudja elképzelni min megyek keresztül, bár próbál mindenben mellettem állni, de érteni nem érti. Épp ezért nem mondom el neki, mi jár a fejemben, hogy halni vágyom, mert így nem tudok élni tovább. Azt várja tőlem, hogy álljak talpra, legyek az, akit megismert. Én meg azt, hogy múljon már el a szenvedés, a szomorúság, a kilátástalanság.Nem érti miért vagyok nap mint nap szomorú. Azt sem árultam el neki, hogy már felvettem a kapcsolatot néhány emberrel, akiktől gyógyszert tudok venni kéz alól, elegendőt ahhoz, hogy ha nem bírom tovább, kimenjek egy parkba és egy jó üveg vodkával egy életre “elaltassam” magam……., csak szünjön meg a fájdalom…..