Arra gondoltam, milyen jó érzés lenne, ha valaki hozzám bújna. Érezni a másik test melegét, az intim szeretetet, a nyugalmat. De persze mindez csak érzéki csalódás volt… de hiába mondtam neki, hogy egyedül fekszik az ágyában, nem hitt nekem. Végül ráhagytam. Érezze egy kicsit jól magát.

Aztán eszembe villant az éjszaka fényei közt a gyomormosás, amit életemben először majdnem teljesen éber állapotban éltem át. Lekötözve, leszorítva… egy gumislagot kellett volna lenyelni… ám az ember ösztönösen, reflexből tiltakozik egy ilyen esemény ellen, szervezetem minden porcikája küzdött a cső lenyelése ellen, de az ápolók kitartóan s szakszerűen végülis legyőzték a lekötözött énemet, s gyomromig hatolt a gumicső. Éreztem ahogyan megtöltik a gyomromat a szenes vízzel, éreztem, hogy undorító s mindjárt kihányom, de ők csak töltötték… aztán egy hirtelen mozdulattal kihuzták a slagot s ugyanezzel a lendülettel sugárban tört ki belőlem a lanygyos fekete tömeg, amit belémdiktáltak. Aztán már csak arra emlékszem, hogy fekszem az ágyban, karomban az infúzió, s a gondolat, hogy megint nem sikerült meghalnom. Megint túléltem. Pedig elég. Nem vagyok e világra való. Nem akarok többé érezni, sem gondolkodni, sem látni, sem hallani. Szeretnék nyomorék lenni, hogy tudjam értékelni az életet. Mert így, egy tökéletes testbe zárva a tökéletlen túlérzékeny lelkemet, ez nem valósítható meg.
Anyukámra is gondoltam, az arcára s hangjára, mennyi fájdalmat okozok neki ezzel az érzésemmel,… s a többiekre gondoltam s feltörtek a könnyek… nem kell az élet, de kellenek a szeretteim… kell a szeretet, a melegség, az ábránd, a csendjük s a hangjuk.

Nagyjából 14-15 éves koromtól kezdve voltak „lelki fájdalmaim” (nem tudom, minek kellene neveznem). Illetve, ha őszinte akarok lenni, már jóval előtte is volt. De ebben a 14-15 éves korszakomban kezdtem meg azt, amit sokan tesznek, és sokan nem értik, ki miért teszi.

Elviselhetetlen, nyomasztó, szinte fizikailag érezhető fájdalmat, kínt éreztem a lelkemben. ( Bármilyen bagatell módon is hat ez a mondat, ezt éreztem.) Akkor, amikor ez az érzés jött, és újra jött, s újra, nagyon sírtam. Gyakran bekuporodtam az íróasztalom alá, törökülésben, görnyedt háttal, hörögve zokogtam, és előre-hátra dülöngéltem, ringattam magam a sírástól fojtogató ütemre,  talán azt az érzést kerestem, amit édesanyám méhében éreztem, míg a szíve alatt hordott.  Minden más eltörpült e mellett a gyermekként megélt kín mellett, és arra gondoltam ott, akkor, – egyik pillanatról a másikra – hogy ennél az is jobb, ha valamim, valamelyik testrészem fáj…fájjon az, fájjon inkább az, mert azt inkább elviselem. Jobbkezes révén, felkaptam egy pengét a fördőszobából, s ahogy tudtam összeszabdaltam a bal alkarom, az érre merőleges vonalban. nem meghalni akartam, csak azt, hogy ne fájjon. Azt, hogy ne fájjon már!!!. Megtettem. Tizenévesként. Mert azt a fájdalmat akartam érezni, mert a karomból kiserkenő vér, a valós fizikai fájdalom enyhítette a másik, nem megfogható, általam nem kezelhető kínlódást.  Aztán újra, és újra, és egyre gyakrabban tettem ezt, ha jött az Érzés, s tombolni kezdett a Lélekben. Az én lelkemben, az agyamban, a belsőmben, vagy ott, ahol éppen rágni akart engem. Évek, történések teltek el, már anya voltam, 2 gyönyörű gyermekkel, akkor is megtettem. Szégyellem, de megtettem. És ezen változtatni már nem tudok. 5 éve nem tettem ilyesmit, megkockáztatom a szót: leszoktam. Leszoktam arról, hogy bántsam magam. Legalábbis ezt a módját elhagytam. De a hegek emlékeztetnek. Mindig. Arra az Érzésre, arra, hogy mit NE TEGYEK, és arra, hogy lehetek én  erősebb, mint a fájdalom, ami ér. És szégyellem, amit magammal tettem, de hozzám tartozik, része az énemnek. Része az életemnek, a múltamnak, és célom, hogy soha többet ne forduljak önmagam ellen. Ilyen módon sem. Mert: nincs jogom hozzá, hogy olyasminek az irányítását vegyem a kezembe, amihez semmi alapom:az ÉLETem végének meghatározását.. Nem én döntöm el, mikor születek meg, s azt sem dönthetem el, mikor haljak meg. Nem tudom, hol húzódik a sorstársam által említett Pokol Előszobája, de azt hiszem, nagyon keskeny lehet a küszöbe. Ártottam magamnak sok módon, pengével, ollóval, gyógyszerekkel, alkohollal, hosszú időszakokat töltöttek szakemberek azzal, hogy életben tartsanak, jöttem vissza kómából, miután begyógyszereztem magam: de itt vagyok. Mert erről nem én döntök. Nincs hozzá jogom. S  bár szép volna meghalni, csendes álomba szenderedve, de nincs itt az ideje. Igyekszem már nem tenni, hanem használni a nekem osztott lapokat, és végigcsinálni.

Nem magamért. A gyerekeimért. Anyukámért.