Munka után a kisebbik lányomékhoz mentem, segíteni kellett nekik, ott volt a férjem is, szintén e célból. Bár feltűnt nekik a furcsa beszédem, többször megkérdezték, hogy ittam e (nem szokásom), mert úgy beszéltem, mint egy részeg ember. Eszükbe se jutott, hogy más bajom van, pláne orvos, mentő, ugyan. Ekkor már ugye, sok órája tartott az állapotom.

Munkánk végeztével, hazamentünk a férjemmel, aztán a szokásos esti teendők után lefeküdtünk aludni.

Másnap reggel a férjem korán elment munkába, utána én is felkeltem és szinte azonnal nekikezdtem magamban, hangosan beszélni, továbbra is dadogtam és elkentem a szavakat. Majd csak lesz valahogy, elindultam dolgozni. Délelőtt felhívott a kisebbik lányom, hogy hogyan vagyok, persze neki is csak „részegen” tudtam válaszolni, viszont, akkor már mondta, menjek orvoshoz, mondtam, hogy nem megyek. Ezt követően felhívta a nővérét, Ildit, és aztán az Ildi és a férje értem jöttek az iskolába és elmentünk a kerületi ideggyógyászatra, addigra szereztek beutalót is.

A kerületi ideggyógyászaton persze egymillió ember volt, de a vejem áttörte az emberhegyet és bekopogott a rendelőbe. Természetesen, nagy felháborodva kijött az asszisztensnő, hogy ki az, aki kopogással zavarja őket, a vejem mutatta a beutalót és nyomatékosan mondta, hogy vizsgáljanak meg.

Ezután nagy kegyesen behívtak, majd következett a szokásos ideggyógyászati vizsgálat, eztán a doktornő továbbutalt a Jahn Ferenc Kórházba, szintén sürgősséggel. Hazamentünk, összeszedtünk pár cuccot és indulás a kórházba. Ekkor, kb.1 óra volt. A kórházban átadtuk a beutalót, egy nővér kikérdezett – mi a bajom, panaszom stb. -, aztán közölte, hogy üljünk le a váróban, majd jön az orvos. Az orvos este 7-re került elő, ekkor már majdnem két napja történt az agyammal valami. Eddigre, már nem láttam az éhségtől, kissé nehezen beszéltem, borzasztóan ideges voltam, valamint beszedtem hat szem xanaxot.

A doktornő kikérdezett, megvizsgált, – csak ötször hívták el közben – végül közölte, hogy nem tudja, hogy mi a bajom, de azért maradjak ott éjszakára, aztán majd holnap…. Eszembe se volt ottmaradni és ezt mondtam is neki. Erre tájékoztatott, hogy elenged, azzal a feltétellel, ha másnap reggel visszamegyünk.

Másnap reggel ott is voltunk, ismét pár órácskát vártunk rá, amikor előkerült azt se tudta, hogy ki vagyok és, miért vagyok most ott nála.. Amikor beugrott neki a tegnap esti történet, felírta az aszpirint és adott beutalót MRI-re, valamint közölte, hogy a többit intézzem el a háziorvosommal. Láthatóan elege volt az egész ügyből.

A háziorvosom felvett betegállományba, de se az ideggyógyász se ő nem mondta, hogy végülis mi történt velem.

MRI-re két hónap utánra kaptam időpontot. Oda már a férjemmel mentem el, elkészült a felvétel, ki is értékelték, két lehetőség volt, vagy SM, vagy kisérbetegség. Pont.

Amikor, a lelet birtokában felhívtam az ideggyógyászt, mondta, hogy vigyem be hozzá, bevittem megnézte és semmi, illetve mondta, hogy az ilyen leletek értelmezéséhez jár a kórházba, egy hónapban egyszer XY ideggyógyász professzor a diagnózist az ő segítségével állítják fel. Tehát hívjam fel őt ismét, kb.egy hónap múlva, addigra konzultál XY-nal. Amikor felhívtam a hónap elteltével, tájékoztatott, hogy a professzor úr nem jött.

Részéről befejezettnek tekintette az ügyet, pedig koránt sem volt az, mert utána jött a java !

Szeretném megkérdezni, hogy valaki nem ismerős ott ?

Viszont, már 4 éve egyre rosszabb lett a mozgásom, mostanra már járást-segítő eszközzel se tudok járni, amikor utoljára a “háziorvosom” látott így, megkérdezte, hogy mi ez ?!Mármint a járást segítő miért kell ! Azt hitte, hogy mutyiba maszek orvoshoz járok, hozzá meg csak passzióból.

Tovább menve, a családi helyzetem is bonyolult. A férjem meghalt het éve, két lányom a szó szoros értelmében kirepült, felém se néznek. Tehát a kutya se tud gondoskodni rólam. A lakásba szorulva élek, teljesen egyedül. Tetejébe mindez nem elég a boldogsághoz, még anno svájci hitelt is felvettünk a férjemmel, melynek a felét nekem kéne törleszteni (másik felét a lányaimnak, mert örökölték az apjuk után). A gyerekek nem fizetnek, ezért folyton cincál a bank telefonon.

Várom a jó tanácsokat, tippeket. Viki

Következő történés, hogy TIÁ-m lett. Persze semmilyen feltűnő tünet nem volt, csak az volt érdekes, hogy a beszédem fucsává vált. A családom szigorúan bekényszerített a Jáhn Ferenc kórház sürgősségi osztályára. Szerencse, hogy nem volt súlyos az állapotom, mert orvossal kb. hét óra várakozás után találkoztam, addigra már rendeződött az állapotom. Csak később tudtam meg, mástól, hogy ebbe bele lehet halni, ha azonnal nem kezelik.

Aztán kaptam aszpirint, meg ványomáscsökkentőket, de a háziorvosom nem volt topon, sőt azóta sincs, amikor később mondtam neki, hogy kezd a lábam fájogatni. elküldött ortopédiára és reumatológiára. Az ortopédián, röntgen után, felírtak egy rohadt drága porcképzőt, mely egyébként recept nélkül is kapható volt. A reumatológián fizikoterápiát, de erre nem tudtam eljárni, mert munhelyem volt és emlékeztem, hogy az előző alkalommal se használt.A munkahelyem eléggé stresszes volt, a magánéletem szintén, mert az életem párja tűdőrákos lett, áttéttel, élet esélye 0 volt. Másfél évig küzdott a kórral, nehéz volt mindkettőnk számára. Ő tudta, hogy meg fog halni, én tudtam, ha elmegy teljesen egyedül maradok.

Így is történt, bár van két gyermekem és kiterjedt családjuk, közel is laknak, de eszükbe se jut, hogy az anyjuk is esendő ember.

Azt, hogy mi történt a lábammal, nem tudom, csak annyit, hogy hét! év alatt folyamatosan romlott, már mindenféle vizsgálatom volt. Megállapították, hogy az agyamban az erek meszesek, de ez nem befolyásolja a járásomat.Kicsi hibát találtak mindenben, persze ezt a korommal igazolják. Többször beutaltak fizikoterápiára, ám oda el kéne járni. A háziorvosom szakrendelésekre küld helyesen, úgy néz ki, hogy nem tudatosult nála, hogy nem tudok elmenni. Régebben volt pszichiáterem, de most az anyagiak miatt, meg a távolság miatt nem tudok eljárni hozzá. Tudom, hogy van ingyen is, de az is távolság számomra.

Ugyanis, 62 éves koromban nyugdíjba mentem, és – mint kiderült – egyre inkább elveszítettem kapcsolatom a kinti világgal. Nem tudok kijárni. Teljesen elveszítettem az egyensúly megtartó képességem, aminek folytán nem vagyok képes az utcán járni sőt már a lakásomban is kapaszkodnom kell, ha továbbítani akarom magam. Ennek következtében a lábam egyre gyengébb (mert nem használom), egyre mélyebb depresszióba süllyedek, tudom, hogy ez egy ördögi kör, de hogyan lehet kimászni belőle nem tudom, A háziorvosom elámult, amikor meglátta, hogy rollátorra támaszkodva tudok egy pár lépést megtenni, de segítséget nem adott. Szerintem nem tudja. hogy semmilyen segítségem nincs, mert ő a családomat csak a református gyülekezeti oldalukról ismeri és ez elég számára. Nem kutatja a háttért.

Végül is az a kérdésem, hogy mi lehet az oka annak, hogy egyáltalán nem tudok járni, legfeljebb pár métert a rollátorral?