Varoszoba.hu » xoxo-lorelei

Gyógyulás, létezik?

xoxo-lorelei — Wed, 12 Aug 2015 17:45:04 +0000

Igazából én már leírtam a történetem röviden. Nem is tudom, hogy miért, de valahogy úgy érzem, hogy olyan időszakban vagyok, hogy most minden előtőr belőlem és ezeket le akarom írni, hátha valakinek jó, vagy legalább nekem, hogy kiadom magamból.

Egyre gyakrabban érzem azt, hogy utálom a szeretteimet. Nem azért, mert rosszak lennének, hanem mert ők az egyetlenek, akik megakadályoznak abban, hogy végre arra a döntésre jussak, ami úgy érzem, hogy kimentene ebből a világból. Ma kapom meg a fizumat, amit nyáron kerestem. És gyakran gondolok arra, hogy odaadom anyukámnak egy részét, hogy kiegyenlítse a mínuszokban lévő kártyáját, másik részét a nővéremnek, hogy albérletbe mehessenek a barátjával, ezután elmennék, nagyon messze. Nem vinnék semmit, csak mennék, menekülnék ebből a bűzölgő városból, a bűzölgő emberáradatból. Valamerre elindulnék, minél messzebb mindenkitől, minél közelebb az éghez. Kilátóba vagy hegyre és körbenéznék. Csak ott állnék és méláznék egy darabon de aztán dühösen, szinte őrjöngve ordítanám, ki a magaslatba, hogy utálom ezt a világot, az embereket, ami velem van és aztán feladnék mindent. Mindenkinek jobb lenne.

De nem teszem meg. Sose fogom, mert másoknak ezzel is gondot okoznék. De nem tudom, hogy van-e gyógyulás. Néha azt gondolom, hogy én is kilábaltam a nehéz időszakaimból és hogy egy boldog ember lehetek. Én ezt kívánom mindenkinek és hogy ne féljenek lépni, hogy jobb lesz. És magamnak is ezt kívánom.

Első lépések a pszichológusnál/pszichiáternél

xoxo-lorelei — Mon, 03 Aug 2015 22:29:32 +0000

Sziasztok!

Arról szeretnék most írni, hogy hogyan tegyétek meg az első lépéseket, hogy ha úgy érzitek mentál higéniai problémáitok vannak vagy a lelketeket kéne ápolni komolyabban. Ha fiatalabbak vagytok és még a szüleitekkel vagy gondviselővel éltek, akkor fontos, hogy beszélj nekik/neki erről. Ha problémás lenne a beszélgetés, avagy nem megoldható, akkorj kérj segítséget felnőttől, pl. tanárodtól, aki elég érett, hogy megértse és komolyan kezelje ezt a dolgot. Sokféle megoldás van. Vannak fizetős szakemberek, akik nagyon profin végzik a dolgokat, az a tapasztalatom, hogy orvoslás terén (sőt, nagyon sok helyen), hogy ha fizetsz, akkor hamarabb jutsz a “célba”. De ha nem megengedhető anyagilag, akkor körzetenként több hely is van, ahol szívesen fogadnak téged, amiben mondjuk annyi hátrány van, hogy hetente egyszer, többször nem igazán, mert sok betegük van és nem biztos, hogy akár egy egész órát foglalkozik veled, hanem csak fél/háromnegyedet. De ilyen helyeken is vannak elismert és tapasztalt szakemberek. Nem kell izgulni vagy félni, hogy nem vesznek komolyan, esetleg ellenkezőleg. Nem fognak sem kiküldeni, sem rögtön bezárni valahova és gyógyszerekkel tömni. Az a céljuk, hogy segítsenek és jó pár alkalommal el kell menni, rendszeresen bejárni míg csinálnak egy diagnózist. Persze, teszteket is általában végeznek, pl tintapaca tesztet, fantáziával és lelki állapottal kapcsolatos rajzos tesztek, önértékelési teszteket. Ha megállapít valamiféle betegséget pl borderline, depresszió és úgy gondolja, hogy gyógyszeres kezelésre lenne szükség, akkor beír téged pszichiáterhez. Nem kell tőle megijedni, vele is beszélni kell és elvinni hozzá a pszichológus diagnózisát/ajánlását, hogy legyen egy alap fogalma a dolgokról és vele is majd beszélgetni kell egy kicsit, majd rendszeres alkalmakkal találkozni fogtok. Átlagosan 3 teszt van, amit biztosan elvégez rajtad. Egy alvászavar teszt, egy pánikfelmérőset és egy olyat, hogy fenn áll e a depresszió esélye nálad, és ha igen, akkor mennyire. Persze ez nehezen mérhető fel, pláne serdülő korban. Ha úgy gondolja ő is, hogy szükséged van gyógyszeres kezelésre, akkor felírhat anti-depresszánst, azt majd, hogy melyiket/mi lenne neked a legmegfelelőbb ti foglyátok eldönteni. Fontos tudatni az orvossal mindenfajta betegségedet, gyógyszerérzékenységet ami van neked. Ha műtéted volt, arról is számolj be. Az anti-depresszánstól nem kell tartani, az orvos segíteni fog, hogy milyen adagosat kell választani, vagyis, hogy hány ml-set és mikor kell bevegyed. Nem káros az agyra, vagy bármely más területre, nem fogsz hízni tőle és étvágytalanságot sem okoz. Azonban ha észlelsz hasfájást, hánysz, fáj a fejed vagy bármi szokatlant, azt jelezd.

Ha bármilyen egyéb dologra kíváncsi vagy, akkor írj nekem bátran! Szívesen segítek és végig hallgatlak

E-mail címem: nemeth.piroska98@gmail.com :*

Segítség

xoxo-lorelei — Mon, 03 Aug 2015 18:28:24 +0000

98-ban születtem, a nevem Reddie. Van egy történetem. Úgy éreztem, hogy már muszáj tovább adnom, nem mintha jelentősége lenne, vagy ezzel másnak segítenék. De jobb, hogy ha megírom. A szüleim elváltak, anyukám adta be a válópert, és mint utólag megtudtam, mindig is ezt akarta. Így utólag már érthetőek azok az apró dolgok, amiket kicsiként még nem értettem. Azt, hogy mennyire fáradt volt az arca és boldogtalan, hogy mindig a fejére húzta a takarót, feküdt a díványon és hallgatta a mesét a tévéből, nem figyelve a külvilágra. Amikor 17 éve anyám először el akart válni apától a nővéremet – aki ekkor 3 éves volt – elhelyezték apai nagyanyámnál és ők addig külön voltak. Anyukámnak eközben volt egy futó kapcsolata (tudtommal egy jó barátjával, akivel sajnálta, hogy ezáltal nem maradt meg neki). Így lettem én. De azt, hogy nem anyám férjétől vagyok (vagyis apámtól) azt csak 2012 májusában tudtam meg. Anyám azért ment vissza apámhoz, mert a nővérem nem tudta elviselni szülei hiányát, mint utólag kiderült borderline-os is, vagyis különösen érzékeny. Én úgy nőttem fel, hogy anyukám nem tudott velem sokat foglalkozni, a nővérem foglalta le ideje nagy részét. Ők többet beszélgettek, én inkább csak bújtam az emberekhez, akiket szeretek, nem nagyon beszéltem és főként rajzolgattam meg magamban beszélgettem. Amikor 7 éves lettem kiderült, hogy szívbeteg vagyok. Egy lyukkal születtem a szívemen, amiről azt gondolták, hogy be fog forrni, de nem így lett és emiatt gyengébb voltam és a sok erőlködéstől az egyik szívbillentyűm ketté szakadt. 8 éves koromban be is vittek a kórházba, sok olyan más gyerekkel találkoztam, akiket színtén műtenek és valamiért akkor többet beszéltem. Ott megtaláltam magam. De műtét után közvetlenül egyedül voltam egy kórteremben, gépekre kötve fél évre. A szüleim nem voltak túl közel a kórházhoz, ezért nem voltak bent olyan gyakran. Nem beszéltem senkivel, nem ettem, nem ittam. Gyakran pánikba estem. A gyógyszerektől alig tudtam gondolkodni, a fájdalmaimon nem segítettek. Egyszer mikor meg volt beszélve, hogy anyukám bejön hozzám és késett 10 percet, hihetetlenűl pánikba estem és sírtam. Ekkor sírtam el magam először a kórházban, másodjára akkor, amikor azt mondták nekem, hogy vége, hazamehetek. Ezalatt a hosszú egyedülléttől fokozódott az, hogy magamban beszélek. Egyre többet játszottam ezt, míg válaszokat is kaptam. Elkezdtem hangokat hallani, amik az évek során hol előjöttek, hol elmúltak. A jegyeim nagyon jók voltak, de ahogy rosszabbodott minden és anyukám elment, apukám megbetegedett (xlerózis multiplex), én feladtam. Nem tanultam, de az általánossal így is tudtam végezni, mert sok mindent megjegyeztem az órákon, így nem is kellett különösebben készüljek. Fel is vettek gimibe, de megbuktam. Ott már tanulni kell, hogy ha az ember akar valamit/akar valaki lenni. De ez és közben gondoskodni apámról, egyben tartani a családi légkör érzetét, háztartást rendben végezni, segíteni a nővéremet, akinek gyakran voltak pánikrohamai… Képtelen voltam és vagyok. Azóta a nővéremnek javult az állapota és dolgozik, valamint boldog párkapcsolatban is él. Apám helyzete egyre rosszabb, alig tud mozogni, így az otthoniak rám maradtak. Anya néha segít, amennyit tud, de ő is sokat dolgozik, neki is véges az ereje + már újra házasodott, így az új kapcsolatát is ápolnia kell. Én pedig amikor csak tudok menekülök. Másodjára jártam a kilencediket, de megint bukta. Most felvettek máshová, ahol legalább nem lesz tesi és délre kell bejárni, ez valamennyit segít, de félek. Félek, hogy újra bukó. Sokat farcoltam magam. Egy volt osztálytársamnak segítettem, aki erősen depressziós és ő csinálta… És valahogy belekerültem én is. A párkapcsolataim mindig olyanok, hogy biztosítom magam… Ezalatt azt értem, hogy olyanokkal jövök össze, akik csak álmodhatnak rólam, hogy biztosan ne hagyjanak el. Félek egyedül lenni, de igazából így egyedül vagyok.