Pár évvel ezelőttig éltem a magam kis egyszerű életét, volt munkám, megélhetésem. Éltem, mint a legtöbb ember. Voltak nagyon jó barátaim, akikre akkor mindig számíthattam, ahogyan ők is én rám. Volt hosszú társas kapcsolatom. Tudtam örülni az élet apró dolgainak, a hétköznapi kis csodáknak. Aztán négy éve minden megváltozott.

A családomat még fiatalon elveszítettem. Egyébként is borzalmas gyerekkorom volt. Az apám részegen hétéves koromban meg akart fojtani, de megmaradtam. Ahogyan az édesanyám is, akit többször előttem fojtogatott. A megrögzött alkoholizmusból soha nem gyógyult ki, de a fizikai bántások idővel elmaradtak. A gyerekkori traumákat soha nem tudtam teljesen kiheverni, de közben felnőttem, megteremtettem a magam kis életét, ami mostanra szinte teljesen odalett.

Ahogy rengeteg más ember, én is elveszítettem a munkámat a gazdasági válság során. Négy éve hiába keresek állást, több száz, ezer pályázatot küldtem el, minden régi munkakapcsolatot megmozgattam, de semmi nem jött össze. Komoly képzettség, szakmai gyakorlat ellenére sem. Közben elfogyott minden megtakarításom. Kétségbeesésemben nagyon kockázatos pénzügyi tranzakciókba fogtam és végképp lecsúsztam egzisztenciálisan. Kezelhetetlen banki, baráti adósságok nyomnak agyon. Nemcsak anyagilag veszítettem el mindent (saját és kölcsön pénzek, lakás), hanem rendkívül értékes, évtizedes barátságokat is. Mára senki nem maradt igazán mellettem. Közben kiderült, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok. Igaz, hogy maximális fegyelemmel gyógyszereket szedve életem végéig éveket, akár évtizedeket is élhetnék még, de annyira kilátástalan minden, hogy azt hiszem, feladom az egészet.

Három éve elmentem egy pszichiáterhez, aki a maga módján megpróbált segíteni, sőt odáig jutottunk (miután mindent elmondtam magamról, az életemről, a lehetőségekről), hogy fantáziát látott a befektetési ötletemben és jó szándékkal egy egész nagy összeget adott kölcsön. Akkor indultam el erősen a lejtőn. Mert a pénzét elég hamar el is veszítettem és hogy vissza tudjam szerezni, egyre újabb és nagyobb kölcsönöket kértem és sajnos kaptam több forrásból is. Így kerültem bele egy pénzügyi örvénybe.

Mára teljesen kezelhetetlen lett az anyagi létem és ennek folytán a lelki is. Nem látok reményt sem, hogy ekkora óriási összegeket valaha is vissza tudnék fizetni. Reálisan számolva, ha holnaptól dolgozhatnék és legalább átlagos fizetést kapnék, legalább 50 évig kellene törlesztenem, hogy a végére érjek. Közben persze meg is kellene élni (lakás, rezsi, élelem). Mivel a negyvenes éveim végén járok, fizikai képtelenség, hogy ez meglegyen, nem szólva arról, hogy kilátásban sincs semmiféle állás. A betegségem miatt nyugalomra volna szükségem, rendszeres, pontos étkezésekre, de ha egy nap kétszer tudok enni, az már nagy dolog. Ma még van hol laknom, szívességi lakáshasználó vagyok, viszont a rezsit legalább nekem kellene fizetnem, amivel egyre inkább el vagyok maradva. Szóval akár hajléktalan is lehetek hamarosan egy korábbi rendes, biztos lét után. Ezt pedig én nem fogom megvárni. Akkor inkább önként befejezem a nyomorúságos földi létemet.

Én nem ilyen életet akartam. Rendes, komoly, megbízható ember voltam. Aztán teljesen elcsúsztam, elbuktam. Jönnek a fizetési felszólítások, már remegve nyitom ki a postaládát, veszem fel a telefont. Igaz, nem sokáig kell felvennem, mert azt sem tudom fizetni és félő, hogy hamarosan kikapcsolják. A többi szolgáltatást is. Utcára kerülhetek, nem számíthatok senkire sem. A jóbarátok szépen, lassan elkoptak mellőlem, úgy, ahogy egyre nőtt a nyomorúságom. Megértem őket. Nem tudnak segíteni, menthetetlen vagyok, a vergődésemet nézni meg nyilván nem akarják. Sajnos már nem hiszek semmiben, senkiben és az a baj, hogy még önmagamban sem.

Az egyedüli ok, hogy még éppen élek, vegetálok, reggel felkelek, beveszem a gyógyszereket, megpróbálom túlélni az adott napot, az a kismacskám. Az utcáról fogadtam be pár éve és tudom, hogy érte felelős vagyok. Mivel nincs senkim sem, nagyon ragaszkodom hozzá és ő is hozzám nőtt teljesen. Ha nekem nem is telik rendes/elégséges ennivalóra, neki legalább tudok tisztességgel enni adni, ahogy megérdemli. Tudom, ha meghalok, lenne aki befogadná (egy régi barátom megígérte, hogy arra az esetre, amiről nem beszélünk, gondoskodik róla). Persze nem lenne olyan élete, mint itt, velem, de ő legalább élhetne tovább.

Az én saját életem viszont teljesen kilátástalan. Ezért gondoltam arra, hogy nem érdemes tovább nyomorogni, rettegve a holnaptól, az utcára kerüléstől, a közművek kikapcsolásától, a banki behajtótól. Van még bennem valami minimális, pici életösztön, de egyedül már nem tudom megoldani a gondjaimat és mivel senkire nem számíthatok, nem marad más… Tudom, hogy nagyon nehéz lesz megtenni azt, hogy megváljak a fizikai létemtől, befejezzem a szegénnyé lett életemet, de nem látok más „megoldást”. Nagyon fog hiányozni az a pár ember, aki régen talán szeretett, a kicsi kuckóm, amit otthonomnak hívtam, a kismacskám, aki utoljára megmaradt és minden percen itt van velem. Nem hiszem, hogy van olyan szakember, aki segíteni tudna rajtam. Talán a lelkem egy apró részét még megmenthetné, de a fizikai, anyagi létemet már nem. Betegen, éhezve, az utcán… nem perspektíva. Akkor jöjjön a kaszás. Még nem nyomtattam ki, de már megírtam a búcsúlevelet – tudom, hogy nem szabályos, nem érvényes géppel írva, de úgysincs már semmim sem a pár ingóságon kívül – és legalább  régen volt barátok leírva látják azokat az érzéseket, amiket már nekik sem mondhatok el és talán betartják az utolsó kívánságomat, hogy hamvasszanak el és szórják szét, ami megmarad belőlem. Valamint, ami a legfontosabb és az egyetlen dolog, ami számít, mielőtt megszűnök létezni, hogy gondoskodjanak a macskámról.

Nem tudom, melyik nap, melyik percben kap el az érzés, hogy végképp nem bírom tovább, bezuhanok a szakadékba és már csak remélni tudom, hogy azt az egyetlen dolgot legalább rendesen meg bírom csinálni, hogy végképp eltűnjek ebből a világból. Hetek, hónapok óta egyfolytában sírok, zokogok, félek, rettegek, remegek, nem bírom tovább…

Van itt valaki, aki így, ismeretlenül is legalább egy okot tud mondani, hogy maradjak még? Nem tudom… Talán jó lenne megmaradni, de már nincs miért…Ma este még félek megtenni, de holnap, holnapután…túlleszek rajta. Talán egy következő életemben – ha van ilyen – szerencsésebb, ügyesebb, boldogabb leszek és végig tudom járni azt az utat, ami megadatott. Ebben az életben, félek, már nem vagyok képes rá…