Varoszoba.hu » zetor

Már megint én……megoldási javaslatokkal próbálkozva

zetor — Fri, 24 Jun 2011 09:50:30 +0000

Rossz a lift. Be vagyunk zárva a négy fal közé. Szomorkás, de mégsem reménytelen hangulat. Kevés pénz, kényelmetlen lakáshelyzetek. De. Lelkileg nagyobb stabilitás jellemez. Akarok majd írni a várószobára is a többi depressziósnak, hogy most egy kicsit jobban vagyok és hogy miket vettem észre, mire tudom fogni, mit változtattam a gondolkodásmódomon, életstílusomon. Nem sokat. Pont ez a lényeg. Mindenből egy kicsit kevesebbet. Kevesebb étel, hogy azt jobban meg tudjam emészteni. Kevesebb hiszti, inkább egy vállvonogatás, “na és?”, “that’s it”, egy citromos sör, kevesebb kiabálás, inkább az előbbiek, illetve még őszintébben, de kissé lágyabban kimondom a véleményemet. Jobban ott lenni. Akár egy kávét iszom, akár tusolok, akár a játszótéren ülök a padon. Nem szenvedés a napi rutin, eszembe se jut Sziszyfosz. Igen, néhány gondolat-megakadásban, hibás rögzülésen változtatnom kellett már. Dolgozott bennem egy évig az elején durvának és sértőnek tűnő beszólás részemre, hogy “semmi sem úgy van, ahogy te gondolod”. Nagyon elutasítottam ezt a gondolatot és szinte megutáltam ezt a távoli, nem fontos ismerőst. De majdnem minden nap dolgozott a fejemben ez a mondat. Mert ha el tudom utasítani az egész gyerekkoromat, úgy ahogy van. Hiszen egyáltalán nem muszáj, hogy úgy működjek, amire kondicionáltak. Hogy minden frusztrációra hisztivel válaszoljak. Hogy agyonaggódjam magam minden utazás és vendégvárás előtt. Hogy ne merjek semmit csinálni, még álmodni sem. Ha hibásan működött egy csomó dolog, amit gyerekkoromban sajátítottam el, akkor miért ne csomagoljam be az egészet átvitt értelemben egy régi újságpapírba és dobjam a kukába. Ha irtó rossz érzés rágondolnom a gyermekkoromra, akkor inkább gondoljak rá még kevesebbet és méginkább madártávlatból. Ami rossz, nem kell ugyan teljesen elfelejteni és elutasítani, de félre lehet söpörni. Hogy jöjjön valami más. Ami talán jobb lesz. Ami talán jobban segíti a sikeres alkalmazkodásomat a való élethez. Ami rugalmasabb és nem csak a frusztráció jöhet ki megoldásnak. Ahol nincs eleve beprogramozva a kudarc és az én nem tehetek semmit érzés. Ha szüleim nem voltak elég követendő példák, hát keressek másokat és ne azon keseregjek örökké, hogy miért nem lehetttek ők a példák. És ne haragudjak rájuk örökké, hogy nem sikerült nekik. Én se sikerültem nekik. Nem lett diplomám, bukdácsoltam. Biztos sok csalódást okoztam én is nekik. Ez van.

Ez van

zetor — Wed, 09 Mar 2011 15:37:41 +0000

Sziasztok! Régen írtam ide. Pedig elhatároztam még régebben, hogy minden pszichológusi beszélgetés utáni hzangulatomról lenyomatot hagyok itt. Sok kérdezősködésem után kibökte pszichológusom a diagnózist: rekurrens, azaz vissza-visszatérő depresszióm van. Borderleinnak szerinte túl kommunikatív vagyok-ezzel én nem értek egyet, nálam jobb írói vénájú borderleinok történetét is olvastam-ugyanakkor fél évig lebegtette ezt a diagnózist, ő is gyanakodott a borderleinra, mert ott van annyiféle kevert személyiségzavar, ami engem is igencsak jellemez-pl. nárcizmus, társfüggőség, identitászavar… egyszer felértékelem magam, másszor le, nem tudok előre olvasni az emberek szándékaiban. Aztán úgy néz ki, nyár végén fog megszületni harmadik gyermekem. Őt szerettem volna a legjobban, egyből össze is jött. Vele letudni a kismamaságot, aztán tiszta lappal elvegyülni az átlagemberek dolgozó világában. Valószínűleg először egy-két képzésről fogok papírt szerezni, mert hiába teltek az évek, az érettségi után nem sikerült további papírokat, érdemrendeket, diplomákat szereznem. Ez van. Nem lehet mindent egyszerre. De azt tudom, hogy nem szeretnék sem főállású anya, sem szociális segélyekből élő egyén lenni. A mi családunkban ez sosem volt divat. És rosszat tesz a bezártság. Nem tudom igazán kihasználni azt az egyébként nagyszerű helyzetet, hogy itthon vagyok a gyerekeimmel egy vidéki kertes házban. Expanellányként, depisként, alacsony vérnyomásosként nem igazán fűlik a fogam a kertzészkedéshez. Nyírok füvet, meg metszegetek, de valahogy itt ki is merül a dolog nálam. Egy-két évig próbálkoztam, de rendszertelen gyomtalanítással és permetezés híján hát nem lett valami jó a termés. Ami legjobban bánt, hogy férjemen kívül nincs egyetlen barátom sem. Régi osztálytársak nem akarnak látogatni, új barátokat meg már évek óta nem bírok szerezni. Férjem szerint túl negatív vagyok. Mindig fáradt vagyok és itt, vidéken nagyon unatkozom. Gyakran járunk Budapesten rokonoknál, de nincs elég pénzünk, hohy a fővárosban saját ingatlant vegyünk. Meg férjem szereti a kertet. Ilyen az élet. Depressziósan, szerintem borderleinosan. Nem tudom kihozni életemből a maximumot, nem tudom elégggé értékelni azt a sok szépet és jót-férjem van, egészséges gyerekeim, nekem is van kezem, lábam, nem éhezünk-annyira vágynék még valami pluszra, de magam sem tudom pontosan, mire. Puszilok mindenkit. Örülök, hogy létezik ez a fajta internetes felület.

Kálváriám

zetor — Fri, 01 Oct 2010 17:07:41 +0000

És még hogy emberek befeketítésével nem megyek semmire. Inkább szelektálnom kell, hogy ki az, akinek a véleményére adok, és ki az, akiére nem. Elfelejtettem, mit akartam írni. Elkezdtem öregeknek való multivitamint szedni. Hát, szar lehet pszichológusnak lenni, ennyi fárasztó embert végighallgatni. És az az érzésem, hogy már alig várja, hogy a végére érjünk a közös találkozásoknak. Valószínűleg a való életben elkerülne, mint egy kutyakakit. Mint oly sok ember. Rögeszmém lenne, hogy utálnak? Kiprovokálom az elfordulást?! Tuti olvasta a blogomat, mert mostanában csak úgy ontottam a hülyeséget és a torz gondolatokat magamból. Blog, mire való az egész. Vajon a legtöbb énblogoló hasonlóan beteg, meghasonlott, mint én? Na, végre eszembe jutott az elfelejtett gondolat. Szóval azt is mondta a pszichológusnő, hogy ne analizálgassak más embereket, hogy ki miért frusztrált az állítólagos megbántásaimkor. Inkább figyeljek jobban a pozitív példákra. Mindezt azért is írom le, hogy el ne felejtsem. Internetes naplózás.

Voltam ma pszichológusnál. Az asszertív kommunikációról volt szó, hogy sok mindenben javulna az életem és-életfelfogásom, ha elsajátítanám ezt a kommunikációs módozatot. Akit érdekel, utánaolvas, dióhéjban annyi, hogy magamból kiindulva kell az (ellen)véleményemet megformálni. Nem azzal kell visszavágni, hogy te bunkó vagy, meg megbántottál, hanem hogy szomorú lettem és nekem ez így nem esett jól…..más formában már hallottam erről a stratégiáról, azt hiszem, még “self-kommunikáció” révén. Már akkor is helyesnek találtam….de nagyon nagy önuralom kell a következetes kivitelezéséhez. Bonyolult eset vagyok, m,egvan a diagnózis, persze nem árulta el ezúttal sem nekem, csak éreztette, hogy hosszú lesz ez a kilábalási folyamat, nem lesz elég a tizenöt alkalom, majd Zalaegerszeg önkormányzatán is próbálkozzak be valami ingyenes pszichoterápián, ha nem tudok privátot fizetni és a diliházba se akarok befeküdni. Igazából valahogy úgy mondta, hogy sokféle személyiséghibám van, nem olyan borzasztóan súlyos, csak valami intenzívebb terápiára lenne szükségem, mert ez a kéthavi egyszeri foglalkozás nem sokat ér, túl sokat agyalok közben magamban. És hogy a lehető legnagyobb mértékben kerüljem az alkoholt, mert az csak még inkább megnyitja a gátlásaimat és még sebezhetőbbé tesz. Úgy jöttem el, hogy nagyon hosszúnak éreztem a beszélgetést, de mégis olyan hiányérzetem volt, mint valami félbehagyott, vagy túl gyors szeretkezéskor. Aztán itthon meg párom barátja várt, ő vigyázott a gyerekekre, vele is lelkizhettem kicsit. Már higgadtabban, mert a pszichológusnőnek már kisírtam magam, inkább ő panaszkodott nekem. Vagy nem is tudom. Olyan kisfiús volt, sosem láttam még ennyire nem-beképzeltnek. Japánban a barátnője, kirúgták az állásából……