Nomármost, hogy tisztázzuk, mert hogy a világon mindenki összekeveri a skizofréniát a többszörös személyiséggel, mi több, helytelenül is írják, mert minden szakkönyvben olyan formában található, hogy többszörös személyiségzavar, ami nem jelent mást, mint személyiségzavarból egy halommal. Valójában viszont arról van szó, helyesen írva, hogy többszörös személyiség-zavar, vagyis egy testben több lélek lakik.

De nem is ezt akartam, ez csak egy bevezető információ volt ahhoz, ami van nekem: skizoaffektív zavar. Ez valójában három betegség egyszerre, mert tartalmazza az előbb általam kifejtett skizofréniát, és a bipoláris zavart, ami nem más, mint a depresszió és a túlzott és veszélyes felhangolt állapot.

Most hirtelen kisétált a fejemből, amit akartam mondani, de nem baj, majd elfárad és visszajön. Úgyis leírtam a történetem már kétszer. Legyen elég most ennyi. Csak gondoltam, megpályázom én is, mert annyira szeretek olvasni, és az egyetlen dolog, amit gyűjtök, az a kortárs-sorstárs magyar könyvek.

Szebb jövőt!

Zsike

Azt mondta nekem, ne aggódjam, mert szép vagyok, találok egy férjet, gyerekeink lesznek és boldog leszek. Mindezt egy pszichiátriai osztályon, ahogy skizoaffektív zavarral, kényszerbetegséggel, és bulimiával voltam jelen. Ő még nem tudta, ezzel mennyire felzaklat, mert anti-, és aszexuális vagyok, tehát kizárt még a párkapcsolat is, a gyerekeket pedig egyenesen gyűlölöm. A hangfrekvencia, amit kiadnak magukból, olyan fokon sérti a lelkemet, hogy arra ingerel, szájbarúgjam őket. Bocsánat, valaki a macskákat utálja, én a gyerekeket. Nem tehetek róla. A skizoaffekítv zavaromhoz tartozik. De nehogy általánosítsunk, nem minden skizoaffektív agresszív, csak én.

Szóval régen délután félegykor keltem, ötkor ettem, este tízkor tejeskávéztam, és hajnali négykor feküdtem le. A kórházmániám miatt átálltam nappali üzemmódra. Most elmesélem, milyen ez nekem:

Fél nyolckor kelek, megiszom három kávét. A harmadiktól már rosszul vagyok, de olyan ez, mint az alkoholizmus KELL MÉG! Aztán váltok pár szót neten az ugyancsak beteg barátaimmal, aztán bolt, aztán húsz perc szobabicikli, aztán egy óra alvás ebédig, ami délben van, szigorúan. Utána folytatom az evést,mert ugyebár jó bulimiáshoz híven nem tudom abbahagyni. Először is megszem a vacsorára szánt kakaós csigámat, ja merthogy én csak és kizárólag kakaós csigát vagyok hajlandó enni epres joghurttal. Szóval megeszem a vacsorát, utána lemegyek kajabeszerző körútra. Általában pékárukat veszek, de volt már tizennégy palacsinta is, amit abban a pillanatban megutáltam, és ötezer-hatszázhuszonkilencedszerre, hatodik éve megfogadtam, hogy ilyet soha többé. A tizennégy palacsinta kihányása után szenvedtem, mint a veszett állat. Nem csináltam semmit, csak ültem egy fotelban, és mondogattam, hogy ilyet soha többé. Másnap délig tartott.

Most várom, hogy az akupunktőr adjon egy időpontot, mert állítólag meggyógyít.

Következik az éjszaka, az olvasás, azután a hallucinációk időszaka. Éjjel felébredek, és látok tárgyakat, meg akarom fogni, és akkor jövök rá, hogy nincs is ott. Meg állítólag járatom a szám meg nem állva, és kiabálok is, olyanokat, hogy JAJJ, NE!, meg MIT AKARSZ TULAJDONKÉPPEN? Meg azt, hogy ÉRTSD MÁR MEG!

De nem csak ilyen száraz az életem, az üres óráimban gondolkodni is szoktam. Meg verseket írok, például ilyeneket:

Egy dolog itt nem kerek.

nő vagyok-e, vagy gyerek.

huszonhat éves vagyok,

felnőtt nyomot mégsem hagyok.

Gyerekem sohasem lesz

A párom inkább kiskutyát vesz,

ha egyáltalán lenne párom,

de én még azt sem kívánom.

Mert egy kisgyerek a szüleivel él.

Éppen hogy csak jár, éppen hogy beszél.

Tehát a válasz megszületett

Akár egy világra jött kisgyerek.

*

Először csak ordítottam.

Energiámat erre fordítottam.

Örültek neki, nem féltek,

Azt jelentette, hogy élek.

Ők akkor még nem tudhatták,

tudásukat maguk ellen fordították.

Nem ők tehetnek róla, hanem „azok”,

hogy antiszociális vagyok.

Ha kérdeznek, hogy mi bánaszt,

előadok egy konzerv választ.

Akaratom nem erre szántam,

Amit tettem, rég megbántam:

Nem akartam, de mégis tettem:

Bocsánat, hogy megszülettem

*

Egy újabb nap,

Egy újabb élet.

Újra csak

Mindentől félek.

Új szenvedés

Új kínzás, és

Újra csak

Egy szívrepedés.

Újabb könnyek

Újabb bánat

Úgyis jönnek

Meg nem állnak.

*

Szükség hívta forradalom,
miről szólna most a dalom.
Kárpátiát hallgatok.
mert nemzeti radikális vagyok

Jöhet vízágyú vagy könnygáz,
veszélyben van minden ház,
de nem dőlhetnek össze otthonok,
mert nemzeti radikális vagyok

Negyvenkilenc kilós lány, csupán,
vághatnak még jól kupán,
de ottleszek, ahol a nagyok,
mert nemzeti radikális vagyok.

*

Nem tudom, hány éves vagyok,

Nem mondják meg a nagyok.

Nem tudom, hogy hol a helyem

Valahol elvesztettem a fejem.

Nem tudom, higgyek-e még Ózban

Összekuporodom magzati pózban

Nem tudom, hogy merre menjek,

Ajánlották már Mennyet.

Nem tudom, higgyek-e nekik,

de ők is azt az utat követik.

Nem tudom, hogy menjek-e velük,

De nekik még megvan a fejük.

*

Talán egyszer megtalálom én is a fejem. A macskámat meg nagyon szeretem.

Közben napi egy kakaóscsiga két joghurttal. Reggel, este bögreszám kávé. A kilók olvadnak, ez gyönyörrel, elégedettséggel és büszkeséggel tölt el.

Mikor is kezdődött? Talán születésemtől fogva, bár akkor még állítólag megettem, amit belémkanalaztak, úgymint céklafőzelék, sóska, miegymás…..

Állítólag hároméves koromban kezdtem a nem-evéses korszakom, de akkor még nem fogyásvágyból, hanem egyszerűen nem szerettem enni, nem szerettem az ételek állagát és ízét, és szokatlanul kevéstől is jóllaktam. Fél szelet vajaskenyér vacsorára. Szülők persze frászban.

Tizennégy évesen kezdtem hízni. Nem voltam több a százhetvenhárom centimhez  hatvanhárom kilónál, ami a testtömegindexem alapján még egészséges, de én naponta kaptam visszajelzést tehén mivoltomról. Egészséges életmódot kezdtem tehát élni, futottam, bicikliztem, lovagoltam, reggelire müzlit ettem, ebédre reformkaját, vacsira joghurtot.

Ötvenkilenc kiló. Soknak éreztem. Nehezítésként kisgyerekkorom óta betegesen imádom az édességet. Mindig több és több kellett. De egészséges életmódot élőként visszafogtam magam. Ez kínkeserves szenvedés volt. Arról ábrándoztam, lefogyok kórosan, csakis azért, hogy hízókúrára legyek fogva, és ehessek büntetlenül sok sütit. Egy pszichoterápiás kórházban egy bulimiás lánytól megtanultam hányni. Attól kezdve zabálok és hányok. Évek óta.

Negyven kiló. Semmivel sem éreztem magam vékonyabbnak, mint ötvenkilenc kilós koromban. Naponta egy kakaóscsiga két joghurttal. Reggel, este bögreszám kávék. Évek óta.

Most negyvennégy kiló vagyok, anorexiás és bulimiás egyszerre. Általában ez úgy szokott lenni logikusan, hogy a kiéhezett anorexiás szervezet lesz bulimiás. Az éhes test falásrohamokkal reagál, amit az anorexiás gondolkodás hányással kompenzál. De nálam más a helyzet. Én előbb voltam bulimiás, aztán lettem anorexiás.

Sokan nem értik, hogyan lehet ez a két, látszólag ellentétes betegség egyszerre jelen. A válasz: ez a két betegség egyáltalán nem ellentétes. Mindkettőt a fogyásvágy hajtja, vagy a meghízástól való túlzott félelem. A különbség, hogy a bulimiás betegesen szeret enni, és ezt kompenzálja testsúlycsökkentő manőverekkel, úgymint hányás, hashajtózás, túlzott sport, míg az anorexiás inkább tartózkodik az evéstől. Én betegesen szeretek enni, ennek ellenére naponta csak egyszer eszem, hogy lent tartsam a testsúlyom, és a bevitt kalóriát szobabiciklizéssel igyekszem elhasználni.

Százhetvenhárom centim és negyvennégy kilóm ellenére konkrét zsírpárnákat érzek magamon. Fizikailag érzem.

A kezeléssel nem értek egyet, miszerint elsődleges célnak a testsúly normailizálását tekintik, vagyis azt, amitől egy anorexiás, és bulimiás a leginkább tart: a hízást! Döbbenet számomra, hogy még egyetlen szakember sem fedezte fel, ezzel csak rosszabbodik egy evészavaros állapota, mert a kényszerhízás után az anorexiásból bulimiás lesz, a bulimiásnak pedig erősödni fognak a testsúlycsökkentő manőverei. Tapasztalatból írom. Megoldásként azt látom, először tudatosítani kéne az anorexiásban a testsúlya veszélyesen alacsony mivoltát, vagyis, hogy az illető tudatában legyen, mennyire sovány.  Így talán még annak is van esélye, hogy az anorexiás magától kezd el egészségesen enni.

A bulimia nehezebb ügy, és egyénenként eltérő. Nálam úgy működik, hogy ha úgy érzi az anorexiám, hogy túlléptem az aznapi megengedett kalóriamennyiséget, akkor már úgyis mindegy alapon jól bezabálok, mielőtt kihánynám azt. Akik hozzám hasonlóak, azoknak azt látom megoldásként, hogy tudatosítani kéne, attól nem hízom hirtelen nyolcvanhárom kilót, ha néha véletlenül túllépem az anorexiás kalóriamennyiségemet.

Minden sorstársamnak kívánok mielőbbi jobbulást!

Soha nem lehetek biztonságban. Soha nem nyugodhatok meg. Semmi sem biztos, nincs egy stabil pont, minden annyira képlékeny. Összevisszaság. Káosz. Elsüllyedek a saját, és mások érzelmeiben, megfulladok bennük, próbálom legalább mások felém zúduló érzelmeit minimalizálni, de ettől meg bűntudatom lesz, nem bírom, nem bírom, nem bírnám ezt már máshogy, csak halva.

Nem vállalom a felelősséget. Semmiért. Nem bírom el. Sose vállaltam, már sulis koromban sem jelentkeztem, hogy tábla-, napló-, térkép-, vagy tudomisén milyen felelős legyek, és el nem tudtam képzelni, hogy a többiek miért jelentkeznek teljesen önként, miért vállalnak stressztöbbletet sőt, egyenesen rajonganak ezért. Nem bírom el még a legkisebb felelősség súlyát sem.

Nem bírom el az érzelmeimet. Nem mintha másokét elbírnám…. nem tudom magam megvédeni mások érzelmeitől. Rámzúdulnak, én meg összenyomódom alattuk, jobb esetben ottmaradok összenyomódva, rosszabb esetben fellázad bennem a DÜH, Gyilkos Gyűlölet, amit képtelenség megfékezni, szét akarja feszíteni a testi valómat, hogy kiszabadulhasson végre, és szabadon tombolhasson, és ne szorítsa határok közé ez a csont-hús-bőr test…

És ez korántsem minden. Van még paranoia, engem néznek, rólam beszélnek, figyelnek, lehallgatnak. Szélsőséges és ellentétes érzelmek közti szenvedés. Nagyfokú döntésképtelenség. Önsértés, szaknyelven falcolás, pengével vagdosom az alkarom, mert megnyugtat, de senki sem érti meg, leginkább azt gondolják, öngyilkos szándék, pedig köze nincs hozzá. És még szövődményként kényszercselekvések, kényszergondolatok, ami egy külön betegség, és külön történetet érdemelne, ahogy az anorexiám és a bulimiám is. Meg némi skizofréniám, és bipoláris zavarom, amit együtt skizoaffektív zavarnak neveznek. Igazából kérdéses, hogy borderline vagyok-e vagy skizoaffekítv, mert vannak egyértelműen skizofrén gondolataim, miszerint meggyőződésem, hogy kívülről irányítják a gondolataimat, mások ültetik azokat a fejembe, a gondolataim nem az enyémek, hidegek, és idegenek, és a bipolaritást jelentő hangulathullámzás is megvan, napszakonként változik a hangulatom, sűrű masszaként fojtogató szürke depressziósból egyenesen minden átmenet nélkül olyan energikusan boldog pörgőssé, hogy ugrálni van kedvem.

A mikor kezdődött kérdésre azt szoktam válaszolni, hogy így születtem. Mindig volt velem valami gond. Bepisil a gyerek. Nem eszik a gyerek, túl félénk, szégyellős a gyerek. Később visszabeszél, szemtelen, agresszív, dühkitörései vannak, kiküldik az óráról, ajtókat csapkod, ordibál, egyszóval: neveletlen.  Aztán depressziós, aztán depressziósabb, és mégdepressziósabb. Később jöttek csak rá a szüleim, hogy ez nem nevelési hiba, hanem betegség. Azóta maximális megértésüket és szeretetüket élvezem.

Jártam sok helyen, Tündérhegyen, a Thalassa házban, Lipóton, a Nyékiben és a Nyírőben, részem volt pszichoterápiában, és szedtem sokféle gyógyszert. Most öt év gyógyszerezés után sikerült végre eltalálni a megfelelő kombinációt, ami végre működik. Ezekkel úgy, ahogy, ha semmi nem zavar bele a mindennapi megszokott rituálékból álló napi ritmusomba, akkor elvagyok. Amint valami mozdul, borulok vele együtt én is. Elég hozzá az is, hogy például nincs kakaóscsiga a boltban. Olyankor garantált a kiborulás.

Van még szenvedés bőven, de egyszer összeírtam, és öt A/4-es oldal lett, amit most inkább nem másolok ide.

Hogy mi a megoldás? A borderline személyiségzavar idővel kinőhető, azt mondják. A skizoaffektív zavar gyógyszerekkel egyensúlyban tartható. Én ez utóbbiban hiszek, mert magamon érzem a hatást. Mármint a gyógyszereim jótékony hatását.

Kívánok minden sorstársamnak jobbulást!