10 éve szedem esténként, 0,25 mg Rivotrilt, ettől elalszom, különben nem tudnék aludni, pörögnek a gondolataim, a Rivotril megnyugtat.

Ezt szerrtném valami mással helyettesíteni, most Bio Melatoninnal próbalkozom, másnaponta veszem be hozzá a 0,25 mg Rivotrilt, de azokon a napokon, amikor nincs Rivotril csak a Melatonin nem bírok reggelig aludni, csak reggel egy kicsit.

Pedagógus vagyok, állandóan pörgök, kialvatlanul nem bírnám a napot.

Szeretném megkérdezni, hogy mivel tudnám helyettesíteni Rivotrilt, es lassanként teljesen elhagyni.

Egy orvos azt ajánlotta, hogy 2 hétig este a 0,25 mg-os Rivotril mellé 1/2 tabletta Ataraxot vegyek be, majd a következő 2 hétben a 1/2 Atarax mellé 0,12 mg Rivotrilt és az 5.heten már nem kell Rivotril, csak az Atarax.

Kerek szépen segítséget, hogy ez így jó, vagy valami más megoldást javasolnak.

Köszönöm szépen a szíves válaszukat.

A gimis éveim alatt persze nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, akkor kaptam segítséget, hogyan kezeljem a stresszt és a szorongást, ami szépen működött is.

Egy ideje azonban minden összejött, az egyetemet nem sikerült befejeznem, ezért a párommal úgy döntöttünk, hogy szerencsét próbálunk a fővárosban, ami számomra hatalmas kudarcba fulladt,….a mai napig eszembe jut, hogy mennyire csúnyán reagáltak arra a munkaadók, mikor úgy döntöttünk elmegyünk onnan,…életem egyik legrosszabb élménye volt az a két hónap, az az idő alatt összegyűlt feszültség, hogy a munkaadók mindig ránk vetítették ki az ő saját családi gondjaikat, hogy mennyire próbáltam megfelelni, még azután is, hogy sokadszorra rugtak belém olyan mondatokkal, hogy nem érek egy felet se, soha nem lesz belőlem semmi….azóta már lassan egy év telt el, azt hittem tovább tudok erről lépni de nem megy….

Mióta haza jöttünk nekem nem sikerült állást találnom, nem szívesen járok el emberek közé…nem akarok beszélgetni emberekkel, mert mindenki a suliról, a munkáról kérdez…és olyankor mindig úgy érzem, hogy egy igazi csődtömeg vagyok, aki tényleg nem jó semmire…mikor emberek közé kell mennem, görcsöl a gyomrom, hányingerem támad, izzad a kezem, szédülök, félek, hogy elájulok, hogy sok ember előtt rosszul leszek és nem segít senki. Ez mára, már addig fajult, hogy kis társaságba se szívesen járok el…ez abból is adódik, hogy az a néhány barátom, akikkel szerettem kimozdulni, tudtak a problémáimról és megbíztam bennünk, mind külföldön élnek és dolgoznak és a párom társaságával, feszengve érzem magam. Sokszor az evés is nehezen megy idegesen emberek előtt, olyan érzés mintha nem tudnám lenyelni az ételt és a torkomon akadna. Ha, tudom, hogy mennem kell valahova…egész nap szorongok, a buszon szintén pánikolok, hogy mi lesz, ha rám jön a rosszullét. Ilyenkor már nyugodtan sem tudok aludni…van, hogy óránként felébredek.

Teljesen hozzászoktam az egyedülléthez, hogy itthon vagyok… olvasok, sütök, barkácsolok,..hogy most már egyáltalán nem nyitok új emberek felé, sőt kiver a víz ha meg kell tennem, ha kommunikálnom kell egy idegennel. A tanfolyamon is amit jelenleg végzek, csak egy emberrel szoktam beszélgetni, de ott is rá tör a pánik rengetegszer, hogy nem bírom ki..nem bírom ennyi ember között.

A gondjaimat is nehezen osztom meg másokkal, olykor még a családommal se…csak akkor ha, már tényleg sehogy nem találok kiutat belőle, de akkor is borzasztóan nehezemre esik összeszednem magam és elmondanom,…mert úgymond félek az emberek reakciójától. Mindig azt helyezem előtérbe ami nekik jó és nem azt ami nekem.

Mindent összefoglalva, elég nagy káosznak élem ezt meg…úgy gondoltam talán ez segít abban, hogy leírtam és megosztom a gondolataimat. Jár valaki hasonló cipőben mint én?

23/L

Már régebben is voltak gondjaim az evéssel, bár ez inkább tartozik evészavarhoz, mint depresszióhoz. Kiskoromban nagyon rosszul lettem és annyira féltem, hogy újra megtörténik, hogy nem voltam hajlandó se enni, se inni. Ekkor kórházba kerültem 1,5-2 hétre. Azóta javult a helyzet, bár idegen környezetbe még mindig nehezen oldódtam fel, ha evésről volt szó, de nem volt ilyen problémám. A jegyeim is egész jók voltak, voltak barátaim, nem piszkáltak, párkapcsolataim is voltak rendesen. Ki tudtam heverni egy-egy szakítást is.

Aztán elballagtam a középiskolából, dolgoztam félállásban egy munkahelyen. Ott volt egyszer, hogy egy nyaralás előtt szörnyen rosszul lettem, nem is tudtam elmenni, bár kiderült az egy vírus miatt volt, de sok idő volt mire kilábaltam belőle.

Aztán elkezdődött az egyetem… Az évnyitón ki kellett állnom az eskütételhez rengeteg ember elé, akik idegenek voltak számomra. Ekkor kezdődhetett a fóbiám és a szorongásom. Alig tudtam otthonról elindulni, hánytam is reggel, remegtem, sírtam is, nem akartam kimenni, de végül megcsináltam. Ám utána nem voltam hajlandó enni, vagy csak alig, az egyetemre gyomorideggel jártam be, állandóan hányingerem volt, a gólyatábor alatt sem ettem semmit ezért szinte végig a szobába feküdtem émelyegve. Végül jobban lettem idővel, de ekkor szakított velem az akkori párom 2 év után. Rettentően megviselt, Fejet ugrottam egy másik kapcsolatba,a mi fél évig tartott, de ugyanúgy képtelen voltam enni mellette, ha vele voltam sose ettem egy falatot sem. Mikor szakítottam vele, mert éreztem nem az igazi akkor megkönnyebbültem. Az egyetemi évek alatt javult a helyzet, jobban ettem már, lazább voltam, nem volt semmi gond. Majd elérkeztem idén az utolsó félévemhez. A vizsgaidőszakban a vizsgák miatti stressztől folyamatosan hányingerem volt, volt hogy rosszul is lettem és képtelen voltam a lakásból kimozdulni, mert egyből émelyegni kezdtem. Voltam háziorvosnál is, de azt mondta semmi gond, meg a laborom is jó. Majd elmúlik… Ez volt 1 hónapja. Az államvizsgám is jól sikerült, 5-re zártam mindent, de egyszerűen utána is maradt ez a rosszullét.

És ekkor lépett be a depresszió az életembe. Már nem lakom együtt a családommal, így egyedül vagyok itthon és valahogy úgy éreztem egyedül vagyok a világban úgymond, úgymond elvesztettem a gyerekkorom. Lebetegedtem, vagyis azt hittem valami vírus tört rám a folyamatos émelygés miatt. Egyedül feküdtem itthon és gyűlöltem magam, hogy mindenki önfeledten élvezi a vizsgák végét, még olyanok is akiknek rosszul sikerült, én meg otthon fekszem betegen. Képtelen voltam enni, de le voltam gyengülve sokat szédültem egyszerűen kilátástalannak éreztem a helyzetet. Akkor voltam jobban mikor néha kicsit hazalátogattam. Már ekkor is egyre többet sírtam az állapotom miatt. Egy családi délután után elkezdtem kicsit jobban lenni, többet ettem már, de még mindig nagyon nagyon keveset és elkezdtem rosszul aludni. Nehezen bírtam elaludni, felébredtem éjjel és nagyon korán keltem. Később javult a helyzet megint, már el tudtam aludni este, de ugyanúgy gyakran felébredtem és korán keltem olyan hajnali 4-5 körül. A diplomaosztóm előtt 2 órát aludtam csupán annyira stresszeltem miatta. Nem volt kedvem kimozdulni, felöltözni, munkába se menni, egyszerűen nem láttam értelmét… közben rengeteget sírtam, főleg miután a családommal voltam.

Elmentem végül pszichológushoz, akihez 1 hónapja járok. Azt mondja javul a helyzet, de nem tudom, hogy ez neki vagy az időnek köszönhető. Már vannak jobb napjaim néha szívesebben mozdulok ki, vagy el merek itthonról menni egyedül is. De még mindig nem jó és úgy érzem sose lesz vége. Egyszer volt egy sírásmentes hetem, de utána újra visszaestem, főleg most, hogy a párom elment nyaralni, szinte úgy érzem mintha szakítottunk volna. Ma megint mélyponton vagyok, alig eszem, és kimozdulni sem merek/nincs kedvem sehova sem. Egyszerűen rettegek attól, hogy visszaesek a korábbi állapotba. Munkába is igyekszem minél kevesebbet menni, mert már sokszor ott is rámjött a sírás, illetve ez a feszültség. Már bírok 6-ig aludni, de csak akkor ha nagyon későn fekszem le.

A családom egy része és a barátaim tudnak a depresszióról, a pszichológus is megállapította hogy az enyhe és a közepes közt stagnál az állapotom és erre jön még a fóbiám az evés és a tömeg miatt.

Félek sose jövök ki ebből, hiába vannak jobb napok. Rám is vár még egy nyaralás, de ahelyett hogy várnám inkább itthon begubóznék és lennék, minthogy annyi idegen ember közt legyek ilyen állapotban és előttük kelljen ennem. Félek nem javul és gyűlölöm magam azért hogy ilyen állapotba kerültem. A hasam sem jó, gyanítom lehet IBS-em van azzal sem tudok mit kezdeni és gyűlölöm….

Egyedül érzem magam, szinte mintha csak nekem lenne ilyen problémám és rettenetesen el vagyok keseredve.

Ez az én történetem, ha valakinek volt már hasonló és valahogy kijött belőle gyógyszerek nélkül kérem írjon.

22/L

http://www.emotionsanonymous.org/

http://www.emotionsanonymous.de/

Pszichiáterek nem ajánlják mániásoknak, pszichotikusoknak. (sajnos az önsegítés ezen módja, ezzel a keretrendszerrel nem tud minden problematikát felölelni)
Borderline, depressziós és “egyéb besorolású” emberek bátran látogathatják.
Ez nem vallási, hanem spirituális, tehát lelki program.
Feltételezünk egy magunknál nagyobb Erőt, melynek reményvesztett állapotunkban nekitámaszkodhatunk. Ez lehet maga a Csoport, vagy egy szerető felsőbb Erőben való hit.
Bárhogy nevezhetem, csak legyen nagyobb az éppen elborító, vagy az életemet irányító érzéseimnél. Kizárólag a problémájukon dolgozni akaró emberek a csoport tagjai, nincs jelen szakember. Itt mind egyenlőek vagyunk. Természetesen nem ez az egyetlen, de egy lehetséges út.

A csoportnak minimális szabályrendszere van, viszont az meglehetősen rigid. Ez biztonságot teremt, megvéd, megóv. Anélkül oszthatod meg az érzéseidet, gondolataidat (ha akarod), hogy bárki közbeszólna. Senki sem fog jótanáccsal ellátni, igét hirdetni. Viszont körbejárhatjuk problémáinkat, megoszthatjuk megküzdéseinket felépülés szemlélettel, kijelölt időkorláttal. Mindeközben nem érezzük magunkat egyedül, és megtapasztalhatjuk, hogy erőfeszítést teszünk önmagunkért, már pusztán azzal is, hogy elmegyünk egy E.A. gyűlést megnézni.

(Minimális a terembérleti hozzájárulás)

e-mail: 12lepes.ea@gmail.com

Üdvözlettel: Seres Tamás Richárd!

Ui.: Ha lehet, akkor a GUMIKACSA becenévvel hívjatok, mert ezt szeretem! KÖSZIKE!