Amikor újra meg újra magam alá kerülök és eszembe jut a sok kudarc, hogy a szüleim hogyan bántak el velem amikor kicsi voltam és védtelen, kiszolgáltatott, akkor mindig eszembe jut és mélységesen elszomorít, hogy a Nap-Kör Mentálhigiénés Alapítvány hogyan bánt el velem, amikor rájuk bíztam magam, a kezükbe adtam az életemet. Még mindig kétségbeejt az emlék, ahogyan cserben hagytak, akkor, amikor a terápiájuk alatt -soha előtte nem tapasztalt- borzasztó rossz állapotba kerültem.

Nagyon meg akartam gyógyulni. Eleget szenvedtem, így rendkívül motivált voltam, ezért mindent beleadtam a terápiába, mindent úgy csináltam, ahogy azt az egyéni terapeuta mondta. Annak ellenére, hogy nagyon megterhelő volt a terápia (DBT). Bíztam benne, az emberben, a szakemberben, ebben a terápiában. De ez a terápia nagyon nehéz mindenkinek. Emlékszem, többször felmerült bennem az elején, hogy remélem, vigyáznak rám, és ha valami bajom lenne, segítenek majd nekem!

Hát én mindent beleadtam ebbe a munkába. Nagy reményekkel indultam neki, hogy ha végigcsinálom, akkor meg fogok gyógyulni, de legalább valamivel jobb lesz az életminőségem. Ez a terápia rendkívül megterhelő, és többször éreztem úgy, hogy nem bírom tovább. Viszont mindenben hallgattam az egyéni terapeutámra, aki mindenáron a terápia folytatását, és ha ez még nem lett volna elég még plusz feladatokat is erőltetett. Nem tudom részletesen leírni, hogy még milyen etikátlan dolgok történtek, a lényeg az, hogy többször szóltam az egyéni terapeutának is és a csoportban a két terapeutának is, hogy rosszul vagyok, nem bírom tovább, abba akarom hagyni a terápiát. De az egyéni terapeuta mindig rábeszélt, hogy folytassam. És ezt úgy, hogy közben -mint utólag kiderült – még a szükséges gyógyszeres kezelésemre sem figyelt.

Tehát minden tőlem telhetőt megtettem, erőlködtem, de egyre kimerültebb voltam. Viszont amikor végleg kiderült, hogy mennyire rosszabbul lettem: már kórházba akartak irányítani. Kórházba? Én soha nem voltam kórházban a terápiájuk előtt sem, és mivel addigra már nem bíztam meg bennük ezért nem fogadtam el a fantasztikus tanácsukat, ezért azóta sem voltam soha kórházban. Ugye, az mindenki számára világos, hogy egy jól működő, dolgozni, tanulni, viselkedni képes, összeszedett ember nem azért megy el egy ilyen fizetős terápiába, hogy aztán a végén a zártosztályon kössön ki.

Felháborítónak és végtelenül erkölcstelennek tartom, hogy nyilvánvalóan a terápia hatására, az erőltetés, figyelmetlenség, elégtelen gyógyszeres kezelés hatására ilyen szörnyű állapotba kerültem, viszont az engem kezelő “szakemberek” semmiféle felelősséget nem vállaltak. Sem egy bocsánatkérést, sem pedig -3 terapeuta részéről- semmiféle felelősségvállalást nem tapasztaltam! Egyébként ez bánt a legjobban, azóta is.

Nem tudom mennyire érthető, hogy ha valaki kilép a terápiából az egész egyszerűen bevételkiesést jelent a Nap-Körnek, mert ők ebből élnek. Itt jegyzem meg, hogy azt hangoztatták – ami a romboló hatása mellett még hazugság is- hogy csak annak nem segít ez a terápia, aki lusta, nem csinálja a feladatokat, abbahagyja, kilép a terápiából stb. Én egyet tanultam: soha a többé nem bízom meg egyetlen pszichiáterben, pszichológusban sem. Azóta undorodom mindegyiktől. Olyan volt mintha 3 hegyi vezető felvitt volna a veszélyes hegyre, látszólag biztosító kötéllel, szaktudással és komoly felelősségérzettel, hogy vigyáznak azokra akiket vezetnek. De amikor lezuhantam, ezek a “szakemberek”, akiknek pénzt fizettem a munkájukért gyorsan magamra hagytak. Senki nem vállalt felelősséget értem… Közülük van olyan is, aki öngyilkosság-megelőzésben hirdeti magát, kár hogy segítséget kértem tőle, az öngyilkossági krízisemben, de nem segített. Mindig vártam, hogy ez a három ember egyszer megkeres és átbeszéljük, hogy hol lehetett a hiba, de azt sem értettem, hogy csak az egyéni terapeutám miért nem keresett meg soha többé, hogy korrigálja a hibáját és segítsen nekem ebben a nagyon rosszul alakult helyzetemben, amiről ő tehetett.

A saját erőmnek köszönhetem, hogy nagyon sok idő, sok év elteltével valahogy visszamásztam arra a terápiát megelőző állapotomra, ahol a belépéskor voltam. Azóta borzongás fog el, ha csak látok egy pszichológust vagy pszichiátert ahogy reklámozzák magukat. Undorodom tőlük. A mai napig meg vagyok döbbenve, hogy ilyen emberek vannak.

Annyira vállalják a tetteikért a felelelősséget, hogy a Google vélemények oldalon minden – de minden negatív hozzászolást törölnek (állítólag jelentenek is), szóval aki nem ad nekik 5 csillagból 5 csillagot, annak törlik a hozzászolását. Látható, hogy róluk csak pozitív véleménnyel lehet nyilatkozni. A Facebook oldalukon ugyanezt teszik.

Szégyelljék magukat!

Írjátok meg ide vagy a gyakori kérdésekhez a negatív tapasztalataitokat velük kapcsolatban, hogy mások is tudjanak teljes képet kapni róluk.

Nem igazán tudom, hol kezdjem el. Ez az első alkalom, hogy egy olyan oldalra írok, ahol bármit kérdezhetsz. Nem terveztem, hogy valaha is ki fogok írni bármit, de jelenleg azt érzem, hogy muszáj.

Én egy kamasz lány vagyok, iskolába járok és nagyon jó kapcsolatot ápolok a családommal. Igazából mindenem megvan, ami miatt boldog lehetnék. A baj az, hogy nem vagyok boldog.

Amikor nyolcadikos voltam, valami nagyon megváltozott az életemben. A legjobb barátom elhagyott engem, onnantól pedig senkim nem volt. Nagyon magányosan éreztem magam. Óvodás korom óta mindig volt egy legjobb barátom. Amikor elkezdtem az iskolát, más lett az igaz barát számomra, aztán megint más. Minden alkalommal nagyon fájt, amikor véget ért egy olyan barátság, ahol volt bizalom és boldogság. A legutóbbi ilyen eset viselt meg a leginkább. Ekkor tapasztaltam meg, hogy milyen érzés magányosnak lenni. Ott volt nekem a családom, mégis fájt a szívem. Hiába beszélgettem emberekkel, akikkel hasonlítottam, hiába nevettem nagyokat, magányosan éreztem magam.

A hetek múltak, én pedig nem csak elhagyatottnak, hanem szomorúnak is éreztem magam. Elviselhetetlen volt számomra, ezért próbáltam változtatni. Elkezdtem edzeni, rajzoltam, könyveket olvastam. Eleinte az összeset élveztem, de nem telt sok időbe, hogy megunjam őket. Egyszerűen mindentől elment a kedvem. Semmi nem tett boldoggá. Ez pedig a mai napig így van. Most már középiskolába járok, ez a fájdalom pedig még mindig velem van. Már legalább egy éve öngyilkos gondolataim vannak. Úgy érzem, nincs értelme, hogy éljek. Az lenne a legjobb, ha meghalnék. Többé nem érezném ezt a szúró fájdalmat az egész testemben.

Viszont van valami, ami számomra furcsa. Mégpedig az, hogy néha nagyon jól érzem magam. Nekem nincsenek céljaim, viszont néha napokig úgy érzem, hogy meg szeretnék valósítani különböző dolgokat. Négy-öt napig nagyon jókedvű vagyok, ilyenkor szívesen rajzolok, festek, filmet nézek. Még új könyveket is veszek. Néha olyan, mintha nem is valódi lenne. Mindig meglepődök azon, milyen jól érzem magam, mert a sok rossz nap után furcsa érzés kedélyesnek lenni. Ha lehetne, mindig ezt akarnám érezni, de sajnos tudom, hogy kevés ideig tart. Tudom, hogy az ember nem lehet mindig fent, de nálam a jókedv és a szomorúság folyamatosan váltja egymást.

Amióta tart ez az állapot, öt-hat napnál tovább nem szoktam boldognak érezni magam. Nem értem, miért történik ez.

Amikor úgy érzem, végre minden rendben van, jön ez a sötétség és mindent tönkretesz. Anélkül vagyok szomorú, hogy lenne bármi okom is rá. Jelenleg is ezt érzem. Már egy pár napja tart. Ilyenkor nem naponta lesz egyre rosszabb, hanem van, hogy már a második napon előjönnek az öngyilkos gondolataim. Sajnos ilyenkor nagyon sötét dolgokra szoktam gondolni, és nem tudom leállítani őket.

A hangulatingadozásaim mellett folyamatosan fáradt vagyok. Bármennyit alszok, úgy érzem a testem minden percben össze akar esni. Ez függ a hangulatingadozásaimtól is, de általában nagyon fáradt vagyok. Amióta ez az állapot tart, a memóriám és koncentrációs képességem egyre rosszabb. Néha összekeverek eseményeket, rengeteg alkalommal nem jutnak eszembe fontos dolgok, az iskolában pedig képtelen vagyok figyelni. Ott ülök az órán, de sosem tudom, hogy miről beszél a tanár. Soha semmit nem jegyzek meg az adott anyagból. Ha meg is kell tanulni, három nap után teljesen elfelejtem.

Olvastam a bipoláris zavarról és a depresszióról is, de nem tudom, hogy egyáltalán valamelyik lehetek-e közölük.

A bipoláris zavarban szenvedő emberek, amikor jól érzik magukat, akkor tényleg nagyon annak érzik. Energikusak, bátrak és céltudatosak. Én valóban szoktam jól érezni magam, de nem tudom, hogy annyira, mint amennyire egy bipoláris ember szokta magát. Tudom, hogy ilyenkor sokat és gyorsan beszélek (alapjáraton csendes típus vagyok), hülyeségeken nevetek, nem stresszelek, kedvet kapok dolgokhoz. De nem igazán tudom elmondani, hogy ilyenkor mennyire érzem jól magam, mert van, hogy nem is figyelek rá. A depresszió pedig azért nem lehet, mert ahhoz meg néha túl jól érzem magam. Egy depressziós emberhez képest én pár alkalommal tényleg elég kedély állapotban vagyok.

Lehetséges, hogy csak a kamaszkor miatt van ez?

Vagy ez egy nem normális dolog?

A szüleimnek nem merek erről szólni, mert amikor egyszer elmondtam, hogy már hónapok óta szomorú vagyok, akkor hibáztattak az érzéseim miatt. Azóta pedig nem igazán merem elmondani, mit érzek valójában.

Szeretnék elmenni egy pszichológushoz vagy egy pszichiáterhez, de ehhez el kéne mondanom a szüleimnek, ezért inkább ide írtam ki.

Fogalmam sincs, hogy meddig bírom még így, meg akarok halni. Nagyon szeretem a családom, nem hagyhatom hátra őket, de ezzel a szenvedéssel sem akarok élni.

Ezért meg akarom tudni, hogy mi a bajom és hogy mit kéne tennem, hogy végre igazán boldog legyek.

Nem tudom, mennyire számít, de szeretném hozzátenni, hogy pár hét múlva leszek 16 éves.

Köszönöm szépen, ha időt szántál arra, hogy ezt elolvasd! Tényleg köszönöm.

A történetem tavaly szeptemberben kezdődött. A bal fülem alapvetően rossz, a jobbal nem volt probléma. Nem érte semmilyen behatás, egyszerűen egyik nap úgy ébredtem fel, hogy kb. semmit nem hallok a jobb fülemre. Bedugulásnak véltem, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Ezután két napig nem volt problémám, majd megint így ébredtem, azóta pedig tartós halláscsökkenéssel élek. Vannak némileg jobb napok, de nem számottevőek. Aug. eleje óta nagyon stresszes vagyok, a tavalyi évem emberi kapcsolatokat tekintve borzalmas volt. Ezek, a fülem, és évtizedek görcsei is hozzájárultak ahhoz, hogy szuicid kísérletem volt novemberben. 1,5 hónapot töltöttem a pszichiátrián, amit hasznosnak élek meg. Azóta alváshoz szorongásoldót kell szednem, heti két alkalommal pszichológushoz is járok. Szédüléses, hányingerrel járó migrénem van, elég sűrűn. Egy éve volt hasonló, akkor egy hónap Etopro szedése mellett elmúlt (akkor nem hánytam mellette). Volt próbahallókészülékem, nem vált be, kaptam infúziós kezelést, értágítást, gyógyszeres terápiát, semmi nem használt. Kórházi szakrendésekről magánokhoz járok felváltva, kidobva a pénzem, mert egymáshoz tologatnak vissza. A CT, MR, egyéb vizsgálatok szerint semmi bajom nincs egy min. asszimetrián kívül az agyamban, ők ezzel nem tudnak mit kezdeni. Kínomban fordultam már Dr. Google-höz, hátha jutok valamire, de már semmiben sem vagyok biztos… Egyszerűen fogalmam sincs, kihez kérjek időpontot, és hova, aki nem sz*rja keresztbe a tüneteim. Szeretnék dolgozni magamon, hogy helyrerázódjak, fejben, de ezt nagyon megnehezíti, hogy egészségügyileg sem vagyok jól. Szóval aki volt esetleg hasonló helyzetben, vagy van bármilyen tanácsa, ajánlata, azt nagyon megköszönném.

5 éve kezdődött az egész. 16 voltam és nyáron suli kezdés előtt megjött a menzeszem és másfél hónapig nem múlt el. Elmentünk nőgyógyászhoz és ő minden vizsgálat nélkül (mivel szűz voltam még) felírt egy fogamzásgátlót. Elkezdtem szedni és kb másfél hónappal később nagyon elkezdtem rosszul lenni tőle. Állandóan hányingerem volt de nem hágytam. Egyre erősebb lett a hányinger. Falat tudtam volna kaparni tőle. El kellett mennünk a sürgősségire cerukál injekcióért, hogy jobban legyek. Utána abbahagytam a fogamzásgátló szedését mert gyanakodtunk, hogy az miatt lehetek rosszul. De a hányingerem nem múlt el. Minden nap nagyon erős hányingerem volt utána is. Alig ettem, nem tudtam koncentrálni semmire se. Visszamentünk a nőgyógyászhoz, hogy mondjon valamit és kb lehurrogott, hogy mi a fontosabb nekem egy kis rosszullét vagy az hogy a menzeszem beálljon. Ott hagytuk inkább. Nyáron elmentünk kivizsgálásra pécsre az endokrinológiára. Mindent megnéztek, de nem találtak semmit se. Tudtam, hogy nem testi bajom van hanem lelki és bemesélem magamnak az egészet.

Mikor kezdődtek a rosszullétek lett egy párkapcsolatom és abban a hitben voltam, hogy az egy jó kapcsolat volt. De tévedtem. Nagyon sokat idegeskedtem miatta ami szintén nem volt jó. Mikor vége lett a kapcsolatomnak vele még szarabbul lettem mert azt gondoltam nem ért meg senki se rajta kívül mert ő végigkísérte az egész betegségemet és ő ismer a legjobban. De tévedtem. Megismertem egy másik személyt aki teljesen más mint a volt barátom. Lassan 3 éve vagyunk együtt és teljesen más mint előtte. Nem idegeskedek ebben a kapcsolatban. De valamiért mégis bennem van ez a rosszullét és voltak olyan időszakok amikor jól voltam aztán jött egy nagyobb pánikrohamom ami abban nyilvánul meg, hogy remegek, reszketek, zsibbadnak az ujjaim, nagyon hányingerem van. Semmi nem tud ilyenkor megnyugtatni. Ilyenkor mikor nagyon rossz a helyzet anyukám bead egy cerukál injekciót meg egy fél frontint beveszek és elalszok és utána valamivel jobb lesz. Kell pár nap aztán utána már nagyjából jól vagyok. Aztán eltelik pár hét és megint jön egy roham. Valamikor le tudom magamat nyugtatni de valamikor meg nagyon durva.És az a baj, hogy maga a hányástól félek és az miatt pánikolok. Depis is vagyok és állandóan csak a negatívra tudok gondolni. Egész nap csak a rosszullétre.

Azzal, hogy nem foglalkozik velem.

Mert azt mondja én vagyok a felelős hogy meghalt a kistesóm, pedig nem bántottam.

Nem mondja ki de látom rajra hogy mondaná.

Mit tegyek?