A Borderline dimenzió I.

Téma címkék:
2016.07.28. 11:47
borderline_nő_magány625_400

A Borderline személyiségzavarról beszélgettünk dr. Lehóczky Pállal (LP) és a kórképpel együtt élő páciensével. Cikksorozatunk első részéből kiderül, hogy milyen tünetek mentén milyen viselkedési minták nehezítik az érintett emberek életét, míg a második részben arról lesz szó, hogy miként lehet felvenni a küzdelmet a betegség ellen.

VSZ: Mik a kritériumai ennek a betegségnek, milyen tünetek együttállásakor mondják ki a diagnózist?

LP: A kifejezést már 1938-ban is használták, azonban a teljes tünetegyüttest Kernberg írta le először 1968-ban. Komplex személyiségműködési zavarról van szó, amelyben az egyes tünetek különböző kombinációja figyelhető meg. Ezek közül az egyik legfontosabb a hangulati élet erőteljes változékonysága, melyben a depressziótól a felhangoltságig különböző periódusok követik egymást. Gyermekkorban jellemző énvédelmi mechanizmusok lépnek életbe az érintetteknél, így pl. a hasítások, a disszociált állapotok. A valóság átalakítása, torzítása szintén megfigyelhető, mely olyasfajta viszonyulási, beállítódási zavarokban nyilvánul meg, amelyekben megmutatkozik az énhatárok, az én-meghatározás nehézsége. A betegséggel együttélő embereknek nehézségeik vannak az emberi kapcsolatokban, mert az idealizálástól és a magasztolástól a teljes elhatárolódásig, elvetésig és eltaszításig terjednek érzéseik, így viselkedésük is környezetük iránt. Ezért nagyon sok zűrzavar veszi körül őket. A Borderline személyiségzavarral élő emberekkel nem könnyű együttélni – mondják, de – ahogy majd páciensem elmeséli – a pácienseknek maguknak is nagyon nehéz a sorsuk, mert a betegség nehezen viselhető énállapotokat szül, olyan érzéseket, gondolatokat, állapotokat élnek át az érintettek, amelyek akár a mindennapi élet legkisebb vonatkozásait is megnehezítik.

VSZ pácienshez: Ezeket a tüneteket Ön is érzékelte magán?

Páciens: A tíz kritérium közül hatot nagyon markánsan érzékelek magamon. Nálam a súlyos identitászavar, a hangulati labilitás, a végletekben való gondolkodás és a szinte mindenben jelentkező mértéktelenség, az impulzuskontroll zavar, az alacsony frusztrációs tolerancia, a krónikus ürességérzés a vezető tünetek, és a gyakorlatilag állandóan fennálló szorongás, irritáltság, ill. a a szenvedélybetegségekre való hajlam is jellemző. Ritkán önsértések is előfordultak (cigarettával való önégetés kb. tízszer, egy alkalommal késsel való vágássorozat), de ez a tünet alapvetően nem jellemző rám. Fokozott stressz esetén gondolkodásom gyakran igen paranoiddá válik, mindenkiben ellenséget látok. Voltak disszociatív állapotaim is, de az a tünet szintén nem igazán jellemző rám. További bonyodalom, hogy bipoláris (II-es típus) is vagyok, ill. valószínűleg a felnőttkori figyelemhiányos-hiperaktivitási zavar (ADHD) is fennáll nálam, ez utóbbi azonban még nincs kellően kivizsgálva.

LP: Ezen kórképek nagyon gyakran kombinálódnak egymással.

Páciens: A bipolaritás nálam abban nyilvánul meg, hogy időnként – főleg késő ősszel és télen – depressziós fázisaim vannak, de csak néhányszor éltem át súlyosabb időszakot a depresszió miatt, (hypo) mániás csak néhány alkalommal voltam, rövid ideig, ú.n kevert állapot (súlyos irritáltság, kellemetlen túlpörgöttség) gyakrabban fordult elő. Az ADHD figyelemzavarban, súlyos – néha életveszélyes – szétszórtságban nyilvánul meg. Emiatt pl. évek óta nem merek autót vezetni, pedig van jogosítványom, de ha többfelé kell figyelni, nagyon durvákat hibázom, többször csak a szerencsén múlt, hogy nem történt nagy baj. Az én esetemben azonban mindkét kórkép gyógyszeres kezeléssel gyakorlatilag teljesen tünetmentessé tehető, elenyésző probléma a személyiségzavarhoz és a függőségekhez képest.

VSZ: Mikor ismerte fel, hogy az említett tünetek mögött esetleg valamilyen betegség állhat, hogyan kért segítséget?

Páciens: Nagyon sokáig, vagy 10 évig félrekezeltek, mert nem megfelelő szakemberek kezébe kerültem, akik kizárólag az addiktológiai problémáimmal foglalkoztak, a személyiségzavaromat nem ismerték fel. A pszichiáterek másik csoportja jó, ha tíz percet beszélt velem, és kizárólag gyógyszerekkel tömtek, csak a depressziómmal foglalkoztak, a személyiségzavaromat szintén nem ismerték fel, az addiktológiai problémáimmal pedig nem akartak érdemben foglalkozni. Két pszichiáter és egy klinikai szakpszichológus ismerte végül fel a valódi problémámat és tudott – és tud – érdemben segíteni: egy addiktológus pszichiáter és a vele dolgozó klinikai szakpszichológus szakpszichoterapeuta, valamint a Doktor Úr, aki itt ül velem szemben. Ezen kívül a Szt. János Kórház pszichiáter teamjének is sokat köszönhetek. A hivatalos diagnózist 2014-ben klinikai szakpszichológus állította fel, részletes pszichodiagnosztikai tesztek, ill. klinikai interjú alapján a Szt. János Kórházban. De ezt megelőzően a Pécsi Pszichiátriai Klinikán is felmerült ez a diagnózis, csak testi betegség jelentkezése miatt a pszichodiagnosztika nem volt teljes. Később a Péterfy Kórház Krízisintervenciós Osztályán is megkaptam a diagnózist, de ekkor sem került sor pszichodiagnosztikára. De még sok-sok évvel ezelőtt, mikor még azt sem tudtam mi fán terem a Borderline, két – engem jól ismerő – pszichológus barátom mondta, hogy szerintük nálam ez a helyzet. Akkor utánaolvastam, és bizony nagyon csúnyán magamra ismertem.

VSZ: Mi a legnehezebb a betegséggel való együttélésben?

Páciens: Hogy az emberek körülöttem, és főleg a családom, nem fogadják el, hogy létezik ilyen kórkép. Azt mondják rá, hogy hiszti, jellemtelenség, akaratgyengeség, civilizációs betegség, és nem értik meg, hogy bizonyos dolgokat egyszerűen nem direkt csinálok, hanem azért, mert nem tudom másként csinálni. Ha egyik pillanatról a másikra összezuhanok lelkileg, vagy kiborulok – ami elég gyakran előfordul – apám azt mondja, hogy csak fegyelmezetlen vagyok, és “nőjek már föl” ill. “rakjak rendet a fejemben”. Többször kifejtette, hogy munkatáborban a helyem. De nem: számomra is érthetetlen módon történnek mindezek a tünetek, azt tudom, hogy az egésznek az érzelmi-indulati labilitás az alapja. Én békés Borderline vagyok, konfliktuskerülő, ami a jobbik eset, mert a legtöbb Borderline beteg érzelmi labilitása dühkitörésekben is megnyilvánul, és gusztustalan játszmákra, manipulatív viselkedésre is sokan hajlamosak. A manipulatív viselkedés rám is kifejezetten jellemző volt, csak én számos önismereti tréning és több év pszichoterápia után felismerem ezt a viselkedést magamon, és igyekszem, amennyire tőlem telik, leállítani, hogy ne terheljem ezzel környzetemet. Természetesen belátom, hogy még mindig előfordul, és ez elég szánalmas.

LP: Egyes elméletek szerint a Borderline személyiségzavar kialakulásában az érvénytelenítő családi légkör nagyon jelentős szerepet játszik. Ahol a kommunikáció átláthatósága, a pontos szerepek kialakítása, a felelősségvállalás nehézkes, ott az érintettek már gyermekként megtanulják, hogy miként tudnak olyasfajta játszmákat felépíteni, amelyek ezekben az érvénytelenítő családokban mégiscsak működnek. Ezen nehézségek, helyzetek nyomán kialakulnak azok a személyiségműködési sémák, amelyek aztán nagyon ellentmondásos, zavaros helyzeteket hoznak létre. Ahogyan páciensem is mondta: a személyiség kialakulatlansága rendkívül jelentős szerepet játszik a betegségben. Ez megfogalmazható úgy is, mint a személyiség belső erőinek egyenetlensége, és az ebből következő, nagyon erős diszharmónia, a nagy és intenzív “tektonikus” mozgások a személyiségben. Páciensem is említette az elsodródást akár depresszív irányba, ami ennél a kórképnél kifejezetten a semmi érzéséhez, a semmibe vezet. A Borderline szindrómásoknak talán ez okozza a legnagyobb szenvedést: mikor belesodródnak ebbe a semmibe, ami szétfeszít és darabokra szed. Meg lehet próbálni a semmit strukturálni, de ez nagyon nehéz, és rendkívül korlátozott eszközeik vannak erre. És ilyenkor jön az, hogy belekötnek valakibe, de még sokkal gyakoribb az önsértés. Mert a semmi strukturálásához erős inger szükséges. Öngyilkossági késztetések is kínozhatják az érintetteket, de ebben a betegségben az önsértés valamennyi súlyossági foka mögött általában az önstrukturálás késztetése áll – a semmiből való kiszakítás és a valamibe való átlépés igényéből táplálkozik.

Páciens: Az identitászavar nálam pl. abban is megnyilvánul, hogy egy konzervatív keresztény orvosdinasztia szintén orvos végzettségű tagjaként nem tudok azonosulni a konzervatív ideológiai vonallal, és a vallással önmagában sem igazán. Az identitásom hasadt, fragmentált. Orvosi szerepemmel sem tudok igazán azonosulni, kicsit szeretem is, mert a szakterület amit választottam (pszichiátria) rendkívül érdekes és izgalmas, de közben magát a doktori címet, az egész közeget és ezt a hierarchikus rendszert nem szeretem, így nem hordok pl. fehér köpenyt, általában feketében járok, a közelmúltig hosszú hajam volt, és ha tehetném, tele lennék tetoválással és piercingekkel. A mentális problémáim miatt nem érzem magam a családom teljes jogú tagjának, ahogyan soha semmilyen közösségben sem éreztem otthon magam, mindenhol idegennek érzem magam, annak ellenére, hogy sok barátom van, sokan szeretnek, de az “ős-magány” érzése soha nem hagy el. Éppen ezért szabadidőm jelentős részét egyedül töltöm, mert paradox módon egyedül vagyok a legkevésbé magányos. A meg nem értettség érzése nem hagy el soha, úgy érzem, mintha egy másik fajhoz tartoznék, máshogy működöm, máshogy gondolkodom, más dolgokra vágyom, mint a többi ember, és gyakorlatilag csak borderline-okkal vagy egyéb mentális betegekkel ill. szenvedélybetegekkel barátkozom. A többi emberrel csupán felszínesebb viszonyt alakítok ki, mert ők nem érthetik azokat a hasadásokat, szilánkokat, amelyek engem kínoznak és meghatároznak. Számukra egyszerűbb a világ. A munkahelyemen egyáltalán nem tudok beilleszkedni, úgy érzem mindenki megvet, lenéz undorodik tőlem, teljesen kirekesztve érzem magam. Csak nagyon kevés személlyel vagyok ott közelebbi kapcsolatban, és tőlük mindig visszahallom, hogy milyen megalázó módon kibeszélnek a hátam mögött. Így azt érzem, hogy állandóan meg kell magamat játszanom. Korábban különböző szereket hívtam segítségül – alkoholt, drogokat, nyugtatókat – ennek az érzésnek az oldására, elviselésére, de ma már igyekszem tartózkodni a szerhasználattól és az ivástól, amiben vannak botlások, de egyre kevesebb. Életemben először akkor éreztem bármilyen közösség tagjának magam, amikor 18 évesen bevettem az első extasy tablettámat. Előtte két évig marihuánát és LSD-t használtam, de ekkor még “magányos farkas” voltam. 19 évesen már teljesen kontrollvesztetten használtam szinte mindenfajta drogot – leginkább metamfetamint és extasyt – ezen kívül súlyos alkoholfüggő lettem. Hosszabb távon a drogok és az alkohol azonban csak rontottak az állapotomon, alig tudtam leérettségizni, az egyetemre nem vettek fel. Végül felvettek az egyetemre, az egyetemen végig teljesen tiszta voltam, máshogy esélyem sem lett volna végigcsinálni. Az egyetem első két és fél éve után az alkoholfogyasztással is teljesen felhagytam, így az egyetem nagy részét teljes tisztán és józanul csináltam végig, gyógyszert sem szedtem egyáltalán, (pedig kellett volna).

LP: Páciensem mondataiból jól látszik, hogy egy rendkívül intelligens borderline személyiséggel élő ember is milyen nehezen találja meg önmagát és a helyét a világban, milyen nehezen tudja ajánlani magát a világnak és milyen kevés emberrel tud igazán kapcsolódni.

Páciens: Úgy érzem, felesleges lény vagyok, mindenkinek jobb lenne nélkülem, tévedésből vagyok a földön.

A folytatásban: miként lehet felvenni a küzdelmet a betegség ellen? Hamarosan!

(RA)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Akadémiai Kiadó Zrt.

H-1519 Budapest, Pf. 245

Telefon: (06 1) 464 8200

Email: varoszoba@akademiai.hu

© Akadémiai Kiadó Zrt.

Krónikus betegek támogató, közösségi oldala, az Akadémiai Kiadó gondozásában. Orvosok szakmai portálja: nota.hu

Precognox

Close
Close