A történetem mottója a  ,,SOHA" szócskán alapul, ami elég furán hangzó kis szavacska, de mindent megfogalmaz.

Édesanyám történetét írom le, azoknak a családtagoknak, akik ilyen helyzetbe kerülnek és esetleg semmi reményt nem látnak a kiútra. 2010.03 30-án bekövetkezett amitől nagyon féltem, de édesanyám akinek igazán kellett volna Ő nem, ugyanis nem hitt a betegségében. 20 éves kora óta magas vérnyomással élt, de nem volt hajlandó kezeltetni, nem hitt abban hogy vele is megtörténhet a legrossazbb. Ezen a tavaszi reggelen pedig bekövetkezett, édesapán úgy találta a szobában hogy megmered, alul felül kijött belőle minden a klinikai halál állapota. A húgom, aki 26 éves még velük él, és Ő mindig attól rettegett, nehogy betegek legyenek a szülei. Hívták a mentőt, akik elmondták, hogy agyvérzést kapott. A kórházban közölte a főorvosnő 1-2 óra van hátra, én elindultam 100 km-re élek tőlük, és az lebegett előttem, hogy már nem fogom látni. Szörnyű volt gépek rajta üveges tekintet és a jobb oldala teljesn béna. Szörnyű hónapok jöttek, nem tudott enni, még pépeset se, szinte semmit, mindent kihányt, szondán keresztül adták be a levest amit összepépeltünk. A folyosó végére hallottuk, ahogy hörögve veszi a levegőt. A vér több kamrába betört, és a légzés leállításától már csak  hajszálnyira volt.Felváltva ültünk mellette, megszervezve a család, sógornők, falubeliek soha nem hagytuk magára. Mindig meséltünk Neki, kivel mi történt és láttam hogy érti és tudja kiről beszélünk. Másfél hónap múlva kiadták erről az osztályról és átkerült egy ápolási osztályra, ahol szörnyű mondhatni emberhez méltatlan körülmények voltak. Nem adtuk föl,  de mivel még mindig csak szondán keresztül tudták a folyadékot is beadni nem vihettük haza. Próbált enni, de sajnos a folyamatos hányinger miatt, mindig föladta, ekkor már több mint 20 kilót fogyott, és teljesen legyengült. Kenegettük, maszíroztuk a testét, nehogy felfekvése keltkezzen. Mivel még gyógytornázt se adott a kórház, lehet azért mert reménytelennek látták a fölépülést, így fogadtunk egy kedves kis hölgyet aki tornáztatta. Egyszer felemelte a bénult kezét magaelé, akkor én ott ültem mellette és láttam mennyire felderült az arca, majd azt vettük észre, hogy megmozdítja a lábát, bár ezt csak mi a húgommal lehet hogy csak ezt szerettük volna látni, de nem adtuk föl. Folyamatosan beszéltünk hozzá és láttam az arcán, hogy érti mosolyog amikor az unokákról beszélek, és hogy kivel mi történt. Sajnos ezen az osztályon olyan körülmények voltak, hogy folyamatosan kerestem, hogy adhatom meg az esélyt, hogy felépülhessen, rehabilitációra kerüljön. A föorvos kinevetett, hogy mit akarok nem is beszél, nem bír ülni, ezen felháborodtam, mert velünk beszélt, igaz halkan, mert annyi ereje volt de teljesen normálisan érthetően beszélt. Ja hogy Ő több mit 3 hét alatt nem szólt a betegéhez, akkor az mit beszéljen? Nem adtam föl, míg végül találtam egy főorvost, akinek örök hálával tatozunk, Ő segített és bejutottunk az Országos Rehabilitációs intézetbe. Anyukám úgy emlékszik erre a helyre, hogy  itt újjá született. Mielőtt bekerült hazavittük, 3 hétig a húgommal otthon ápoltuk etetgettük, bár nagyon keveset, de mindent megkóstolt, pelenkáztuk, ekkorra már mindenféle fertőzést összeszedett a kórházban a katétertől amit csak lehet. Mindent kipróbáltunk ami csak segíthet. A rehabilitációra kerülésekor még nem bírt Önállóan felülni az ágyon, hiába kapaszkodott nem volt annyi ereje hogy felhúzza magát. Látta hogy mennyien küzdenek és ez erőt adott  Neki is a mindennapos tornához. Itt egy olyan szakmai és emberséges, segítőkész csapat dolgozik amilyenhez még hasonlót sem tapasztaltam egy intézetben sem. Folyamatosan javult, fel tudott ülni, nemsokára írt a bénult kezével, mindent megevett erősödött. Mindennnap mentem hozzá beszélgettünk, fürdettem mégse érezze annyira kiszolgáltatottnak magát. Lassan felállították, kerettel, majd bottal pár métert sétágatott, ez már órási volt, szinte hihetetlen megérte nem feladni! El sem tudtam képzelni hogy mi lesz Velük a 26 éves húgom élete rámegy, ha ágyba fekve kell ápolni. 50 napig volt ebben s csodás intézményben és amikor hazamentünk bottal ugyan, de önállóan  ellátta magát. Most több mint egy év telt el már csak zsibbadást érez a bénult lábában, ezért megy bottal, de egyedül lépcsőkön közlekedik és teljesen ellátja magát. Részt vesz a háztartási munkákban lassan  visszarázódik a mindennapokba. Amikor visszavittük kontrollra, nagyon csodálkozta csinált a főorvosnő CT vizsgálatot és azt mondta ez hihetetlen a teljesen felszívódott a vér ami betört a kamrákba, ami olyan mennyiségű volt hogy orvosilag nincs magyarázat, hogy túlélte. A légzést egy hajszálon múlt hogy nem állította le az a mennyisáégű vér. Teljesen tökéletesen beszél mindenkire és mindenre emlékszik az Ő saját fiatalságára a falubeliekre ki hol dolgozik. A főorvosnő aki akkor azt mondta 1-2 órája van most 1 hétre fogta bent infőzió kúrát kapott, és naponta csodálta ahogy nevetgélnek beszélgetnek a szobában. Anyukám úgy élte meg mint egy kirándulást, hiszen 1 év eltelt mire kiszabadult otthonról. Megfogadta mindent be fog tartani és szedi a gyógyszereket, amivel lehet ezt a bajt megelőzhette volna. Azt tudom mondani akinek van olyan a környezetében, aki magas vérnyomással küzd és nem kezelteti, adja oda ezt a történetet és ha nem magára de a családra legyen tekintettel, hogy ezt ne kelljen átélniük, amit mi átéltünk több mint 6 hónapig. Ha mégis bekövetkezik a baj, akkor pedig nem szabad egy percre se  föladni, mindegy mit mond az orvostudomány, és magára hagyni a családtagunkat. Az emberi agy egy csodálatos gépezet, ami képes saját magát megjavítani, még akkor is ha nem hisznek benne az orvosok. Az én anyukám az Ő pici kis falujában az Őt körülvevő barátnőivel délutánokat átbeszélget és jókat nevetgélnek. Amikor fellhívom úgy szól bele a telefonba minha semmi baja se lett volna, nevetve vidáman, ezért érte meg NEM FÖLADNI!

Kívánom annak aki ilyen szörnyű helyzetbe krült, hogy legyen ereje, kitartása, és SOHA egy percre se adja föl, mert igenis van remény. Aki még elkerülheti az pedig mindent tegyen meg, hogy ne kelljen ezt átélni a családnak.

Az egész tulajdonképpen, még 2009 Szilveszterén kezdődött, amikoris elhatároztam, le kell fogynom, de azonnal. Elég nagy túlsúllyom volt, a 160 cm-hez képest 89 kg volt! Úgy éreztem, nem mehet ez így tovább és muszály valamit tennem ahhoz, hogy ne legyen valami komoly dolog belőle. Szóval szigorú szénhidrát és kalória szegény étrendet vezettem be magamnak úgy egy hónapon keresztül. Meg is lett az eredménye,  - 7 kg -mal és 7-7 cm-el lettem kevesebb, a mell, derék és csípő méretem mérésekor! De sajnos csak a testsúly csökkenése, az elért nagyszerű eredmény ellenére még mindíg nem volt elég ahhoz, hogy ne jöjjön el az a bizonyos nagy baj...

Február első hetében, munkába menet leszállás közben egyszerűen leestem a buszlépcsőről. Igazából nem is értettem, hiszen az egyik pillanatban még láttam az előző leszálló ember hátát, a következő pillanatban már lenn is voltam a busz mellett a földön. A többiek segítettek felállni, egy kicsit ugyan fájt a sípcsontom, amit beüthettem, de egy jót nevettünk az egészen és mentem tovább. A munkahelyemen az íróasztalomnál ülve, -kb reggel 8 után nem sokkal- egyszer csak úgy éreztem, hogy kiszakad a jobb vállam a helyéről. Gondoltam, biztosan valami múló görcs, mindjárt elmúlik.... De nem, egyre lejjeb és lejjebb kúszott a fájdalom, úgy éreztem ólomsúllyal nehezedik a karom egyre jobban. Pár pillanat múlva, mikor már zsibbadást éreztem és megláttam felduzzadt elkékült kezemet, éreztem, hogy nagyon nagy bajban vagyok. Gyorsan próbáltam segítséget kérni a munkatársaimtól. Akkor még egy pár lépést tudtam tenni feléjük, de valószínűleg valami nagyon rosszat láthattak rajtam, mert azonnal leültettek és kérdezték mit érzek, rosszul vagyok-e. Akkor már a lábam is ólóm súllyal nehezedett egyszerűen a jobb oldalamat nem tudtam mozgatni, hiába akartam az agyammal "mondani", hogy mozdulj, egyszerűen nem ment. A beszédem lelassult, nehezemre esett beszélni, a gondolataim mintha egy vattába lettek volna dugva, a "minden mindegy csak ki ebből" érzés és a "most mi lesz" pánik uralkodott el rajtam. Kétségbeestem, hogy most mi lesz, hogyan tovább... . A többiek azonnal hívták a mentőket, akik az én érzetem szerint gyorsan megjöttek. Szerencsére az eszméletemet nem veszítettem el, végig magamnál voltam, csak nagyon gyengének és fáradtnak éreztem magam. Kérdeztek, mit érzek,  emljem fel a kezem, lábam (nem bírtam mozdulni sem) megmérték a vérnyomásom, az addigi alacsony (100-110/50-60) helyett 180/110 volt, a pulsusom 110 re emelkedett. Azonnal hozták a hordágyat és szirénázva elvittek az éppen ügyeletes ilyen betegségekre is szakosodott kórházba, ahol a gyors betegfelvétel és koponya CT után rögtön felvittek a kórterembe. Itt megkaptam az azonnali kezeléseket, infúziót kötöttek be, injectiókat kaptam és nem sokkal ezután szerencsére el tudtam aludni.

Amikor felébredtem már egy kicsit jobban voltam.  A legelső amit éreztem, hogy nagyon kellene Wc-re mennem, de a végtagjaimat még mindig nem tudtam mozdítani. A nővérek lelkiismeretesek, emberségesek voltak, szakszerűen láttak el, a fürdetést és a többi ápolást is beleértve, mindenben segítettek. Telt az idő, óráról órára, napról napra egyre többet javultam. Nem nagy célokat tűztem ki magamnak, csak nagyon akartam újra az alapvető tevékenységeimet magam elvégezni,         (ivás- evés önállóan, Wc használat egyedül, mosakodás, öltözködés önállóan, mozgás, végtag használat kéz, láb emelés járás) önállóan segítség nélkül. Az kezelőorvosom elmondta az általuk felállított diagnózist, ( Agyi infarktus- Agyi Stroke) amit már sejtettem, de nem hittem el, hogy ez velem is megtörténhet. (Anyukámnak volt egy szívinfarktusa, apukám diabéteses volt, azonkívül keringési és magas vérnyomás valamint koleszterin problémái voltak.) Nekem nem volt magas vérnyomásom, igaz túlsúlyos vagyok és keveset mozogtam, nem sokat de rágyújtottam néha, nem ettem nehéz és zsíros ételeket, nem fogyasztottam alkoholt, cukorbetegségem nem volt, magas koleszterinszintemről nem volt tudomásom, úgy éreztem, nem folytatok annyira "durva- életromboló " életmódot. Ezek a csúnya, fenyegető dolgok  velem nem történhetnek meg gondoltam egészen addig a napig . És mégis! Nagyon nehéz mentálisan is feldolgozni a történteket, olyan mintha valami rossz álom lett volna. Sajnos a valóság visszazökkent, a nehezedő, még mindíg nem tökéletesen functionáló végtagjaim, a memória zavarom, a szavak, gondolatok lázas keresése a fejemben, az eddigi IQ szint (teszten mért )-számomra döbbenetes- romlása (-7), az itthoni bekorlátozott mozgási és mentális lehetőségek néha elkeserítenek, de arra gomdolok, lehetett volna rosszabb is. Ha nem csak részlegesen és átmenetileg, hanem teljesen és tartósan lebénulok,  46 éves koromra. HÁLÁVAL és KÖSZÖNETTEL tartozom legközelebbi hozzátartozóimnak, kitartó türelmes páromnak, lányomnak, a barátaimnak, akik végig mellettem voltak és mindenben segítettek, úgymint lelkiekben és fizikailag is. Valamint köszönetemet és hálámat fejezem ki az OITI Stroke osztály dolgozóknak, a lelkiismeretes és szakszerű munkájukért, ami nélkül, most nem tudnám ezeket a sorokat megosztani mindenkivel, akit csak érdekel ez a téma akár betegként vagy hozzátartozóként, de akár orvosként is!  Hálát adok Istennek, hogy sikeresen túléltem ezt a szörnyű időszakot. Most keresem a kapcsolatot azokkal a betegekkel, vagy  szervezetekkel akik hasonló problémával küzdenek. Döbbenten láttam, hogy az osztályon több olyan fiatal korosztályú beteg volt akik hasonló problémával küzdöttek mint én is. Szeretném felhívni minden embertársam figyelmét erre a korunkban rohamosan terjedő betegségre, ami sajnos nincs tekintettel sem a társadalmi viszonyokra, sem az évek számára. Köszönöm, hogy megoszthattam a gondolataimat másokkal is.

Üdvözlettel: Pitszi